A gitárock mesterei – Karácsony János „James” -1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Karácsony János a Ferm, a Generál, majd az LGT zenekarokkal lett ismert és elismert zenész.
Miért döntöttél úgy, hogy gyermekként a zongora helyett a klasszikus gitározást részesíted előnyben?
Az általános iskola első osztályában mindenki karénekes volt, emellett intenzív énektanítás folyt. Az ének-zene tanár felhívta szüleim figyelmét arra, hogy jó és abszolút hallásom van, ezért hangszeres képzést javasolt. Miután az iskolában zongoraoktatás is folyt, hát beírattak, ami nekem is tetszett. Zongoránk sajnos nem volt otthon, a gyakorláshoz pedig sokat kellett utaznom, így nem tudtam előre lépni. Hamarosan átirányítottak Puskás Tibor gitárművész-pedagógushoz, akinél a klasszikus gitározást nyolc évig tanultam.
Hogyan szocializálódtál a beat, illetve később a rockzenében?
A hatvanas évek közepétől már rendszeresen hallgattam a Szabad Európa rádió adásait, valamint a Radio Luxembourgot, ahol a legfrissebb zenék mentek. De ott volt még az Amerika Hangja, sőt Magyarországon csíráiban is megjelentek a különböző zenés műsorok. Ezzel párhuzamosan és többnyire ezek hatására gombamód szaporodni kezdtek az amatőr beatzenekarok. Amúgy ez nem csupán magyar sajátosság, világszerte elharapózott jelenség volt. Az ok: egyfajta lázadás, a konformizmusból való kitörés szándéka. S, ennek kifejező eszköze a gitár. ’68, mint tudjuk, nem csupán arról volt nevezetes, hogy a párizsi Sorbonne egyetemen kitörtek a diáklázadások, hanem ősszel megjelentek Jimi Hendrix és a Cream első kislemezei. Ezek százezrek, milliók életében bizonyultak sorsdöntőnek, alapjaiban rendezték át a zenei ízlésvilágot, vagy divatot. Egyszerűen forradalmasították a zenét. Külföldön nagyon fontos volt a rádióállomások szerepe, amelyek játszották, forgatták az új dalokat. Ekkoriban nem a szöveggel, hanem a zenével közelítették meg a mondanivalót. Akkoriban a beatzenére is táncoltunk, rendszeresen jártam Radics Béla koncertjeire a zuglói Danuviába, a Gázgyárban pedig Máté Péter és a Thomastic együttes játszott. Az is ’68-ban történt, méghozzá annak telén, hogy barátaim unszolására, valamint szüleim erős támogatása következtében – s mert a gitárosuk az érettségi vizsga miatt épp nem ért rá –, beléptem egy beatzenekarba. Ez volt a Ferm együttes. Mint említettem klasszikus gitárzenét és technikát tanultam, iszonyú meló volt klasszikusról átállni rock gitározásra.
Sok olyan zenész megfordult a Fermben, akik később szinte kivétel nélkül nevet szereztek maguknak. Miért maradt ott a zenekar, ahol maradt, miért nem tudott megkapaszkodni?
A Ferm azon túlmenően, hogy táncolni való, vegyes felhozatalú zenét játszott, Vincze Viktória énekesnőt is kísérte. A később aztán többször is cserélődő tagság akkor épp Schwartz András dobosból, a Környei fivérekből (Attila basszusozott és a 2007-ben elhunyt Csaba billentyűzött), valamint Drimál István énekesből állt. Később megfordult a bandában Menyus, vagyis Menyhárt János és Kékes Zoli (gitárosok), Szikora Robi, Reck Lajos illetve Csurgai Attila (dobosok), vagy épp Gerdesits Ferenc „Bétus”, aki ma az Operaház magánénekese. Négy menetet játszottunk akkoriban és ez számomra háromszáz (!) új dal megtanulását jelentette. A kérdésedre válaszolva, a zenekar azért nem tudott megkapaszkodni, mert akkor még nem voltunk igazán zenei alkotók. Vagyis a bandából hiányoztak az aktív szerzők. Ilyen módon a félprofi létből a társaság nehezen tudott előre lépni. Miután otthon csak klasszikus gitárt használtam, a zenekartól kaptam egy Höfnert, majd szüleim támogatásával szert tettem egy féldoboz-testű japán – no name – elektromos gitárra. Nem sok hangszerbolt létezett akkoriban, a Keletinél volt egy, amelyet egy idősebb bácsi üzemeltetett. Mindenki ott vásárolt. Mivel a hatvanas évek Magyarországán szinte semmit sem lehetett kapni, az erősítőket magunk csináltuk. Volt még egy pedálom is. Később, keresőképes koromban az Expressz együttestől, Solymos Tónitól vásároltam egy VOX erősítőt. 1971 januárjában aztán váltottam, beléptem a Generál együttesbe…
… Amely nyilvánvaló továbblépést jelentett számodra, főképp annak fényében, hogy megnyertétek az 1972-es Ki-Mit-Tud? vetélkedőt. Hogyan emlékszel azokra az évekre?
Reck Lajos dobos, Ákos István és jómagam együtt voltunk a Fermben. Az őszi-téli uborkaszezonban a szakma krémje a Royal szálló sörözőjébe, többen pedig a szemben lévő Erzsébet sörözőbe jártak vacsorázni és iszogatni, beszélgetni. Kiselefánt (Ákos István – a szerk.) és én összefutottunk Novai Gabival, Várkonyi Matyival valamint Révésszel, akik Novai kivételével (ő a Rangers zenekarból érkezett) a Zenei Gimnázium ZG nevű zenekarában muzsikáltak. Nekik elsősorban dobosra volt szükségük, ám ott már eldőlt, hogy közösen alapítunk új zenekart. Nem volt ez ritkaság akkoriban… Aztán mindannyian a szüleim házában találkoztunk, ahol összepróbáltuk Novai és Várkonyi néhány nótáját. A három vokalista lány is velünk volt; Szigeti Edit, Herczku Annamari és Várszegi Éva, őket Várkonyi hozta a Magyar Rádió gyermekkórusából. Mint később kiderült, egyénileg is megállták a helyüket, az említett két férfi muzsikus személyében pedig erős zeneszerzőkkel büszkélkedhettünk. A Generál, megalakulása után, szinte azonnal átvette a Ferm helyét, a Danuvia Művelődési Házat, de bejelentkeztünk az ifjúsági parkokba is. A műsor első része az ismert külföldi slágerekből, a második az új, saját szerzeményekből állt. Ekkor már nem a táncolóknak játszottunk, hanem koncertet adtunk. A Danuviában például a szokásos négy menetből kettőt Schuster Lóriék, a Gesarol, a másik kettőt pedig mi játszottuk. Miután hamar népszerűek lettünk, a közönség hamarabb fedezett fel bennünket, mint a szakma, így vágtunk neki a ’72-es Ki-Mit-Tud?-nak. Még ennek előtte, Várkonyi Matyi kapcsolatain keresztül rádiófelvételeket csinálhattunk, amelyet a rádió el is kezdett játszani. A Kövér a nap és a Lehajtott fejjel hamar befutó lett. Mire a vetélkedőre sor került, a Generál országos ismertségre tett szert, s a zenekarok kategóriájában első helyen végeztünk. Muszáj volt elismerniük bennünket: fiatalok voltunk, jól néztünk ki, jól játszottunk, a dal is jó volt – Kövér a nap – és csodás vokállal szólalt meg. A második 1975-ben megjelent lemezünk kissé keményebb hangzású volt, de a stílus alapvetően megmaradt. A no name japán gitáromat eladtam, és a Triál külkereskedelmi Vállalaton keresztül egy ugyancsak japán gyártmányú, fekete színű Les Paul Ibanez gitárt vásároltam. Ehhez már vagy ötvenes, vagy százas Marshall fej-láda cuccot használtam.
Barta Tamást követted az LGT-ben, ahol mindvégig kitartottál. Mekkora kihívást jelentett ez számodra?
Szerettem Tomi játékát, de nem tekintettem példaképemnek. Már a Generál alatt is szokássá vált a közös dzsemmelés, amikor teljesen szabadon mindenféle bluesokat improvizáltunk. Jártam a Syrius hajóra és a Postás klubba, ahol szintén ők játszottak, ott ismertem meg Bartát, aki egyébként arról is nevezetes volt, hogy az általa kedvelt, becsült fiatal gitárosokat közös zenélgetésre hívta a lakására. Tamás mindenre nyitott volt, valószínűleg ő is tanult másoktól bizonyos dolgokat. A klubbeli dzsemmeléseken kívül én is többször megfordultam nála az Izabella utcában. Aztán eljött ’74 nyara. Barta az angliai turnét végig csinálta, de Amerikából már nem akart hazajönni. Megszédítette az ottani miliő. Érdekes módon én akkor is, de később is másképpen gondolkodtam, és hála Istennek, jó döntéseket hoztam: soha nem akartam kinn maradni, pedig lett volna rá okom és lehetőségem is. Szegény Barta rosszul döntött. A jövőbe vetett hitével volt a baj, csupán várnia kellett volna, és nem is olyan sokat – hiszen hároméves lemez-és koncertszerződés kötötte őket az USA-hoz –, hogy minden jobbra forduljon. Döntése a többiekre sem volt jó hatással, ez a frusztráció csupán fél év után tudott oldódni. Ismert, az ő javaslatára kerültem be a zenekarba. Elég könnyedén vette ezt is, a többieket azzal vigasztalta, hogy a következő amerikai turnén odakinn beszáll a bandába, ahol legfeljebb két gitáros játszik majd. Fogalma sem volt arról, hogy a szocialista rendszerbben milyen kemény szankciók vártak a hazatérőkre… Mint ahogyan arról sem, hogy a disszidálásával majdhogynem vége lett az LGT-nek. S ezzel korántsem szakadt vége a zenekar kálváriájának: két évre rá Laux Józsi is elhagyott bennünket, ő előbb Kanadába, majd onnan – Bartához hasonlóan – Los Angelesbe emigrált. Ami a kihívást illeti: elsősorban meg kellett tanuljam az egész addigi műsort, s ez nyilvánvaló alapot szolgáltatott az összehasonlításra. Észleltem a közönség reakcióit, s ennek alapján rosszul gondoltam azt, hogy nekem utánoznom kell Bartát. Fokozatosan álltam át a saját elképzeléseimre, megoldásokra, s a Mindig magasabbra albumon már teljes egészében saját magamat tudtam adni. Barta Tomi után egyébként megörököltem két akusztikus gitárt, emellett Somló Tomi egyéb hangszeres „elfoglaltságai” (szaxofon, szájharmonika, stb.) miatt basszusoznom is kellett. Beszereztem tehát egy no name basszusgitárt, ezzel gyakoroltam otthon, ám a bulikon az ő Fenderén játszottam. Ezen kívül kétnyakú gitárt is használtam, amely egyrészt szóló-, másrészt basszus funkciót töltött be. A Generálban használt Ibanezt eladtam és vettem egy Gibson SG Specialt. Aztán 1975-ben egy debreceni hangszerkészítőtől kaptam egy Gibson SG Copy hangszert, amelytől épp a napokban váltam meg. Az ezt követő időszakban csaknem húsz évig ez utóbbi kettőt használtam. Az LGT-alapok pedig úgy néztek ki, hogy idehaza magunknak építtettünk saját ének- és hangszeralap rendszert. Mindezt saját elképzeléseink alapján, és az Angliában megvásárolt márkás és kiváló minőségű alkatrészekből alakíttattuk ki. Napjainkban kissé más a helyzet: Tavaly, illetve tavalyelőtt huszonhét darab hathúros szólógitárom volt. Ebből mára hat darab szólógitár maradt meg, három nylonhúros akusztikus, kettő fémhúros akusztikus, egy darab tizenkét húros akusztikus, egy hathúros elektroakusztikus; ezen kívül a készletemet alkotja a Framus kétnyakú, amiről beszéltünk, egy bund nélküli fretless-basszusgitár, egy bendzsó, egy ukulele, egy zongora, valamint ütőhangszerek. A Fenderemet egy szibériai barátomnak ajándékoztam, aki megajándékozott egy gyönyörű Gretsch gitárral. Nem vagyok gyűjtő, csak olyan gitárjaim vannak készleten, amelyeket szeretek és használok is. Amit nem használtam, azokat zeneiskoláknak ajándékoztam. Minek porosodjék otthon, amíg más örül neki, hadd kerüljön be a körforgásba! Ám a gitárok adás-vételének, cseréjének, illetve ajándékozásának nincs vége… A leltár tehát: Gretsch, Gibson, valamint Framus, a jövőben pedig a Fibenare és Soltész Tibor-féle gitár. Emellett a „futottak még” kategóriában van egy Aria Custom gitárom, valamint egy hat, illetve tizenkét húros Martin elektroakusztikus. És akkor az alapok: az LGT-vel sokáig „Rolandosok” voltunk, utána vásároltam Marshallokat is, mára kikötöttem a Brunettinél. Ebből kettőt is beszereztem, az egyik egy nagyteljesítményű fej-láda, a másik pedig egy kombó. A gitárokhoz persze használom a pedálsort, ebből kettő is van. Műsora válogatja, mikor melyik cuccra van szükség.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2019. április 28. 07:39