A gitárock mesterei – Hrutka Róbert – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Kevés sokoldalúbb muzsikussal találkozni manapság, mint Hrutka Róbert, aki egyaránt mesterien bánik az elektromos- és az akusztikus gitárral, dalokat, emellett film-és reklám zenéket, valamint dalszövegeket ír. Számtalan nagylemez kötődik a nevéhez, amelyen gitározott, énekelt, szerzőként szerepelt, netán producelt. A punktól a funkyn, a contryn és a rockon át a nagy ívű akusztikus-szimfonikus koncertig szinte minden műfajban maximumot nyújtott. A zenében elsősorban az emóciót tartja szem előtt, igazi kihívás számára, ha a dallamok, harmóniák nem csupán megszólalnak, de az is, miként juthat el egyik hangtól a másikig.
A szakirodalomban zenészként, mint énekes, gitáros, dalszerző, zeneszerző és dalszövegíró határozod meg magad. Miközben a szakma szuperlatívuszokban beszél gitáros képességeidről, e tevékenységed mégis mintha háttérbe szorulna kissé.
Az emberek inkább a zenéimről, dalaimról, filmzenéimről ismernek, mert magam is ezt a részét helyeztem inkább előtérbe. Majd’ harminc éve az ország legjobb zenészeivel van, vagy volt szerencsém játszani és valahogy természetessé vált, hogy mindenki jól kezeli a hangszerét, de ami ennél is fontosabb, pont annyit és pont úgy, ahogy a zene megkívánja. Ehhez talán elengedhetetlen az alázat.
Ami a gitárt illeti, suhanckoromtól kezdve a gyakorlásról szólt az életem. Aztán jött a többi hangszer, köztük – zeneszerzés miatt immár huszonévesen – a zongora is. A gitárral való ismerkedésem az általános iskolában kezdődött klasszikus típussal, mégis az első elektromos gitárom kézbe vételekor érintett meg leginkább – tizenhárom évesen. Életem legmeghatározóbb élménye, amikor egyik barátom kezében, egy koszos próbateremben, eszkábált, nyolcszáz forintos hangszeren megszólalt a Johnny B. Good. Akkoriban persze mindenki ezt játszotta. Onnantól el is dőlt a sorsom.
A cseperedő zenész életébe ilyenkor szoktak jönni az első zenekarok…
Nekem tizennégy évesen jött egy punk zenekar, a Kretens. Sok helyen játszottunk, köztük nagy koncerteket is. Eközben más, többféle zenei hatás is ért, majd a kötelező sorkatonai szolgálat következett. Egy ideig a zene mellett a „civil” pályán próbálkoztam fogtechnikusként, de rájöttem, hogy ez nem tesz boldoggá. A kilencvenes évek elején Giret Gabi (basszusgitáros, Pénz, Satöbbi, Jamie Winchester, Kowalski meg a Vega – H.I.) biztatására elmentem az R-GO-ba meghallgatásra; szerencsém volt, egy hét múlva már velük turnéztam. Ott ismertem meg Szentmihályi Gábort, aki az Első Emelet után session-zenészként tevékenykedett, majd a megalakuló Rapülők dobosa lett. Fontos időszak ez az életemben, itt lettem szélesebb körökben ismert muzsikus; egy évre rá már több lemezhez hívtak gitárosként. Szerencsés voltam, hiszen abban az időben a kiadók még nem zenekarokban, hanem előadókban gondolkodtak. Felerősödött a session-muzsikálás, így rengeteget kísérletezhettem.
A V’ Moto-Rock feloszlása után alakult a Lerch István Supergroup olyan zenészekkel, mint Solti Jánoska, Lattmann Béla, vagy Tátrai Tibusz (a formáció eredetije még 1982-ben jött létre a Dimenzió tagjaiból, amelyhez Tátrai Tibor és Karácsony János gitárosok mellé Lerch István billentyűs és Solti János dobos csatlakozott; mindössze egy országos turnét, és egy arról készült élő lemezalbumot ért meg – H.I.) és amelyben Karácsony Jánossal együtt hárman is gitároztunk a lemezen. Ezzel a csapattal készült és jelent meg 1991-ben Pisti második szólóalbuma a Tíz és fél. Közben megalakult a Tátrai Band, James épp LGT-zett, így a koncertekre én mentem a zenekarral. Huszonéves létemre igazi ikonokkal zenélhettem, sokat tanultam tőlük, különösen Istvántól, akivel nagyon jó viszonyba kerültem.
Azalatt az egy-két év alatt jártam a stúdiókat, s ha jól utána számolok, ekkoriban volt olyan esztendő, hogy 20-30 nagylemezt feltoltam. Aztán írtam a dalokat, felkínáltam az előadóknak, tetszett nekik. Csak, hogy néhányat említsek közülük: Roy és Ádám, Cotton Club Singers, Demjén Rózsi, Horváth Charlie, de büszke vagyok Tolcsvay Lacival, vagy az angol énekesnővel, Jamelia-val való közös munkámra is. Intenzív időszak volt ez, magamtól talán eszembe sem jutott volna funkyt, RnB-t vagy countryt játszani, mert nem érdekelt. De a dzsessz már előtte is érdekelt, beleszerettem Pat Metheny játékába. Robben Ford mellett, számomra az ő stílusa volt meghatározó. Ekkor alakult meg a Pénz zenekar a dzsessz jegyében. Az elején Szentmihályi Gábor, később Gyenge Lajoska dobolt; Éry Balázs billentyűzött és Giret Gabi basszusozott. Két albumot és számtalan füstös, dzsesszklubos fellépést csináltunk együtt.
Milyen zenéken nőttél fel?
A beatzene, azon belül a The Beatles volt az első, amely nagyon megfogott. Az első pár kazettám az általános iskola elején, konkrétan egy The Beatles, egy Zorán és egy LGT volt. Aztán jöhetett minden, de punkos múltamra való tekintettel Sex Pistols, Dead Kennedys és Clash kazettát is kaptam a barátoktól. Szívesen meghallgattam az akkori punk felvételeket. Óbudán nőttem fel, amely zene tekintetében is jó környéknek számított, sok alternatív zenekar indult innen. A játszótéren, ahol egymásnak gitározgattunk, egymás után alakultak a bandák. Ebből a társaságból ismertem meg a Vágtázó Halottkémeket is, amelynek első lemezére írtam is egy dalt.
Elégnek bizonyult a játszótéri „gitárképzés”, vagy zenetanárra is szükséged volt?
Hatévesen magán zongoratanárhoz, mellette énekkarba jártam. Sok hangszert kipróbáltam, de mint említettem, a gitár lett a kedvencem. Rövid időre próbálkoztam tanárnál, de a játszótéri fiatalok hatásosabbnak bizonyultak. Akkoriban a VHS-kazetta dívott, még ha nem is létezett kifejezett oktatófilm, meg tudtuk nézni a gitárosakat, el tudtuk lesni a technikájukat. Húszévesen már megjöttek az oktató videó kazetták, ezeket átmásoltuk egymásnak. Ugyanez érvényes az audió kazettára, azokról is sokat tudtunk tanulni.
Zeneelméletet még gyerekkoromban, a zeneszerzést később tanultam magántanárnál. Mint említettem, a gitár mellett minden hangszer érdekelt. Hatévesen főképp a szájharmonika, aztán a furulya is. Előfordult, hogy a Jamie-vel (Jamie Winchester ír énekes-gitáros, dalszerző-szövegíró – H.I.) közös szimfonikus koncerten zongorával, máskor mandolinnal leptem meg a közönséget. Nagy fájdalmam, hogy a hegedű nem igazán ment; már majdnem harminc voltam, amikor kipróbáltam, de éreztem, sok idő kellett volna ahhoz, hogy úgy szóljon, mint a barátaim kezében. A falamon lóg egy basszusgitár; ha szükséges, lekapom és játszom rajta, de emlékszem, fiatal koromban a dobszerkót is imádtam püfölni a próbatermekben. Mindent tudni akartam a hangszerekről és ez később nagyon jól jött, amikor egy dalt, vagy filmzenét sokszor teljesen egyedül kellett feljátszani.
Pár mondat erejéig érdemes visszatérnünk a Kretenshez, amellyel csaknem másfél évtizedet töltöttél a punk rock szcénában. Mit tudhatunk bővebben a zenekarról?
Pár akkordos punk zenekarként kezdtük, később ránk ragadt az „intellektuális punkok” bélyege. Ez annyit jelent, hogy mind szövegben, mind zenében a műfaj keretei szabta igényességet tartottuk szem előtt. Szép számú rajongótábor gyűlt össze körülöttünk, simán megtöltöttük a Petőfi Csarnokot. Sokáig egy láda sörért játszottunk, aztán jött egy menedzser, aki felvilágosított bennünket. Mindazonáltal nem a pénz jelentette az elsődleges szempontot.
A zenész szakma többi szereplőjéhez hasonlóan mi is átéltük a szokásos, különböző tagcseréket. Legjobb barátom, Bozsó Andris basszusgitáros 1984-ben lépett be a zenekarba, akivel tizenkét évig, 1996-ban bekövetkezett haláláig játszottunk együtt. A Kretens tulajdonképpen soha nem oszlott fel, időnként összejöttünk nagyobb koncertekre. Mint 1996-ban a Wigwam klubba rendezett punk fesztiválon, vagy 2000-ben a másik ilyen jellegű rendezvényen, Gödöllőn (immár Giret Gábor basszusgitárossal, akit én hoztam a csapatba). A huszonöt éves jubileumot ugyancsak a Wigwamban ünnepeltük, aztán 2007-ben Giret Gabival együtt végleg kiszálltunk a csapatból.
Miután igény van rá, hívják őket, a két régi (Horváth Attila „Hemü” és Tóth Miklós „Max”dobos szövegíró) mellett újabb tagokkal kiegészülve ma is működik a zenekar.
Attól a korszaktól is kaptam valamit: a vadságot, a lázadást, amit ma is felvállalok.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2021. május 9. 07:12