MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Halper László (1. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Halper László dzsessz-blues gitáros egyszerre szocializálódott a The Beatles, valamint Jimi Hendrix zenéjén, de már a kezdetektől nagy súlyt helyezett a saját darabok komponálására. Kreativitásának, tehetségének köszönhetően olyan világsztárokkal zenélhetett együtt, mint Randy Brecker trombitás, Eddie Gomez dzsessz bőgős, vagy épp Steve Gadd dobos.

Lassan ötven éve, hogy először fogtál hangszert a kezedbe, azóta folyamatosan zenélsz, rádiós szerkesztő-műsorvezetőként is kipróbáltad magad, könyveket, lemezeket jelentettél meg, sőt a filmes szakmába is belekóstoltál. Nehéz döntés volt, hogy melyik legyen a fő csapásirány?

Nagyon korán eldőlt, hogy zenész leszek, hiszen a családi tradíciók is ezt az utat, vonalat jelölték ki számomra; édesanyám ágán háromszáz évre visszamenőleg komoly sikereket magénak tudó férfizenészek találhatók. Nem voltam még öt éves, amikor elkezdtem hegedülni, azonban hiába ment jól, ötödikes általános iskolás koromban, mivel – a klasszikus zenei oktatással egyetemben – kevéssé érdekelt, abbahagytam. Az igazság, hogy a matek és a fizika – ez utóbbi, különösen a kvantummechanika, a mai napig a kedvencem – jobban lekötött, így sokáig nem is gondoltam a zenélésre.

Amíg nagyapám, idősebb Mágó Károly a világot bejárt cigányprímás a görögországi Columbia kiadó lemezein szerepelt, addig unokatestvéreim klasszikus zenészek lettek, akik emellett The Beatlest is hallgattak; ilyen módon többféle zenei hatás ért gyerekkoromban, ám kizárólag az említett kategóriákból. Aztán 1980-ban, hetedik osztályosként a magyar televízióban megláttam egy fekete blues gitárost, s ez azonnal eldöntötte a sorsomat. A dzsessz és a blues ugyanis hiányzott az otthoni zenei palettáról, engem pedig nagyon megfogott.  Ezen kívül a mai napig sok minden érdekel, de az elsődleges a gitár és a zene – a többi csupán hobbi. 

Pontosan emlékszem a dátumra, 1981. május 5-én kaptam meg az első gitáromat, egy csehszlovák gyártmányú, Fender Telecaster formájú, Iris elnevezésű hangszert. Akkoriban nagyon nehéz volt hozzájutni az elektromos gitárhoz, a hangszerboltok kirakatát általában kínai szájharmonika, illetve triangulum töltötte meg. Méghozzá olyan tömegben, mintha a nemzetközi szocialista ipar minden egyes triangulum terméke Magyarországon landolt volna...

Nyolcadikos általános iskolásként Török Tamás barátommal (ma a Bon-Bon basszusgitárosa) annak ellenére, hogy játszani még nem tudtunk, elkezdtünk zenekarozni. Sok segítséget kaptunk a környékbeli tapasztaltabb zenész srácoktól, különösen Bereczky Jenőtől, aki a Dopping G nevű zenekar dobosa volt, de basszusgitáron és gitáron is jól játszott. Trió felállásban, rögtön saját számokkal kezdtünk el muzsikálni.

Az említett blues gitároson túl milyen zenei hatások értek?

A mai napig a világ legnagyobb zenekarának tartom a The Beatlest, ehhez fogható banda nem volt és nem is lesz a beat- és rockzene történetében. Két szóval tudnám leginkább jellemezni: csoda és alapvetés. A másik csoda az életemben, amikor megismerkedtem Jimi Hendrix muzsikájával. Azt gondolom, ő minden idők legnagyobb gitárosa. Azért nem a legjobb, mert olyan nem létezik. És azért a legnagyobb, mert a maga területén a legnagyobbat változtatta a világon. Amint megjelent, alapjaiban formálta át mindazt, amit addig a zenéről, a gitározásról, a színpadi előadásról és a zenész imidzséről tudtunk. Attól kezdve az egész műfaj más értelmet nyert. Ő mutatta meg a világnak, hogy, mi az igazi elektromos gitározás. Kicsit leegyszerűsítve, korábban annyiban különbözött az elektromos gitár az akusztikustól, hogy az előbbi hangosabban szólt. Ezzel ugyan kilépett a kizárólag kísérő hangszerek csoportjából, és szólisztikus hangszerré is vált, de a benne rejlő óriási lehetőségeket, teljes egészében, Jimi Hendrix aknázta ki először. Még a visszagerjedést is pozitívan használta ki, ugyanis beépítette a zenei világba. Mint Jacko Pastorius (a Weather Report progresszív-dzsesssz zenekar basszusgitárosa – H.I.), aki forradalmasította a basszusgitározást. Nem véletlenül nyilatkozta, hogy az akkor még álló New York-i ikertornyokat ketten építették Hendrix-szel…

Török Tamás barátommal egy alkalommal megláttunk egy plakátot, amely Az utolsó valcer című koncertfilmet hirdette a nálunk kevéssé ismert The Band együttessel. A Scorsese rendezte mozi a zenekar fergeteges búcsúkoncertjét örökíti meg csupa sztárvendéggel, akik közül akkor még csak Eric Claptont és Ringo Starrt ismertük. Miattuk néztük meg. Aztán már nem csak miattuk, és még legalább nyolcszor… Velük rám zúdult az amerikai rockzene.

Az említetteken kívül van-e meghatározó gitáros számodra? 

Igen, méghozzá Tommy Bolin. A Deák téren volt egy üzlet, az NDK Centrum, ahol sikerült beszereznem egy Billy Cobham gyűjteményes albumot. Erre az LP-re a dobos legenda Spectrum című szólólemezéről is beválogattak pár számot, amelyen Bolin gitározott. Róla köztudott, hogy a Deep Purple-ben Ritchie Blackmore-t követte, a zenekarral egyetlen közös stúdiólemezük van. Engem egyébként a Spectrumon található Red Baron című záró szám gitárszólója fogott meg. Ez volt életem első gitárszólója, amit a felvételről hangról-hangra leszedtem és megtanultam. Sok gitárost szerettem, mint például az akkor még Dire Straits-es Mark Knopflert, és más a blues gitárosokat, például Albert Kinget, de olyan elementáris erővel, mint Jimi, vagy Tommy Bolin, egyik sem hatott rám. Nagyon tisztelem és csodálom Van Halent, aki igazi forradalmat csinált a rockgitározásban, de az ő zenéje nem áll annyira közel hozzám, mint a korábban említetteké. Hasonlóképpen szeretem az AC/DC-t, benne Angus Youngot, óriásinak tartom a Back in Black lemezüket, amelyet állandóan az autómban tartok. Bolin azért is fontos számomra, mert ő vitt először a dzsessz rock, illetve a dzsessz fusion irányába. Ám ebbe az irányba az igazi nagy lökést Miles Davis – We Want Miles című lemeze adta, amelyen Mike Stern gitározott, és aki mai napig az egyik kedvencem. Ezt a lemezt az egyik legkedvesebb gitártanárom, Török Gyuri mutatta meg nekem. Roppant hálás vagyok érte, mert ezzel a zenével egy egészen új világot nyitott ki előttem. De az egyik legnagyobb dolog az életemben, amikor megismertem John Scofieldot, aki a ma velünk élő zenészek közül a legkedvesebb gitárosom. Az ő játékában – a blustól a mainstream dzsesszig – minden benne van, amit a zenében, a gitározásban igazán szeretek.

Miként emlékszel a szerzői kibontakozásodra?

Török Tamás barátommal mindketten nagyon szerettük a The Beatlest. Elsősorban azért, mert nagyon erős komponisták voltak. Ez inspirált bennünket arra – miként már említettem –, hogy rögtön az elején saját számokkal indítsunk. Ez persze nem aratott rögtön osztatlan sikert, de kitartottunk… Tizenhat évesen ezzel az Eper nevű gimis zenekarral megcsináltuk az első demo felvételünket a körúti „Saját hangja, vigye haza” stúdióban, ami nem volt olcsó mulatság. Két órát tudtunk kifizetni, alaposan bepróbálva kibéreltük a stúdiót: feljátszottuk az alapokat, majd ráénekeltünk. Végül is, ha utána gondolok, tizenéves korunkra zenével, szöveggel, hangszereléssel együtt félórás komplett zeneanyaggal rendelkeztünk. Persze nagyon fontos, hogy egy zenész más szerzők számait is megtanulja, mert abból igen sokat lehet tanulni, ám ez nálam valamivel később következett be. A zeneszerzés-hangszerelés felé irányuló érdeklődésemnek nagy hasznát vettem később – például a Jimi Hendrix számok-dzsesszes interpretációinál is –, mert ezekbe a feldolgozásokba rengeteg saját ötletet teszek bele. 

Miután leraktátok az alapokat, hogyan folytatódott? 

A gimi befejezése után az Eper zenekarral elváltak útjaink, mindenki elkezdte a saját zenei útját járni. Én a dzsessz felé fordultam, aztán a dzsessztanszakra kerülve életre hívtuk életünk első komoly zenekarát az És együttest. Nyolctagú zenekarként három fúvóssal álltunk színpadra. 1987-re alakult ki a végleges felállás: Szappanos Gyuri basszusozott, Molnár Laci billentyűzött, három évfolyamtársam Hajas Laci – akivel a mai napig játszom – dobolt, Hunyadi László énekelt és Juranek László szaxofonozott. A háromtagú fúvósszekció a pozanos Tóth Antallal és a trombitás Tóth Csabával egészült ki. Körülbelül egy évig játszottunk együtt. Rengeteget próbáltunk, csiszolgattuk a nótákat, nagyon jó zenekart akartunk csinálni. A zenéket nagyrészt én írtam, a szövegeket Szappanos Gyuri és Hunyadi Laci. ’88-ban elindultunk az Aorta nevű rockzenei versenyen (Amatőr Zenekarok Országos Találkozója), amely a Ki-Mit-Tud?-dal összekötve működött, és amelynek döntőjét az egyetlen magyar televízió is közvetítette. Az első két fordulót simán vettük, a harmadiknál, amelynek tétje a televízióba, vagyis a Ki-Mit-Tud?- ba való bekerülés volt, azonban addigi menetelésünk megbicsaklott. A lapokat láthatóan előre leosztották, ami abból is kitűnt, hogy a döntősöket kétszer is videóra vették… De Babos Gyulától, a dzsessztanszakos mesteremtől – aki egyébként kedvelte a zenekart – is kaptunk információkat, ám egymaga ő sem tudott mit tenni. Tőle tudtuk, hogy Boros Lajos, a zsűri elnöke és a Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója nem akart konkurenciát az akkor már futó Rózsaszín Bombázóknak… Később ugyan két saját számot felvehettünk a magyar rádióban, ám a kudarcot nem tudtuk feldolgozni. Ezt a nagy létszámú zenekart ilyen körülmények között nem lehetett életben tartani. Sajnos az akkori idősebb zenészeknek is szúrta a szemét egy felkészült, igényes zenét játszó nyolctagú banda. Mikorra a rádióban lement a felvételünk, már fel is oszlottunk. 

Miként volt lehetséges kijutnod a bécsi székhelyű amerikai iskolába, majd Ausztráliába, és miképpen tudtál profitálni ezekből?

1991-ben végeztem a dzsesszkonziban. Kőszegi Imre a diplomakoncertem után elhívott a zenekarába, egy nyarat játszottam vele. Azért ilyen rövid ideig, mert még ebben az évben jelentkeztem és felvettek az American Institute of Music iskolába. Ebben a Bécsben működő amerikai tanintézményben olyan kiváló amerikai zenészek tanítottak, mint például Angus „Bangus” Thomas basszusgitáros. Ha nem annak az iskolának vagyok a növendéke, soha nem játszhattam volna Bangus zenekarában, a Culture Kingsben, ahol rengeteget tanultam.

’95-ben tanulmányúton vettem részt Ausztráliában, ahol életem másik legnagyobb élménye, hogy megismerkedhettem, sőt fel is léphettem a Syrius zseniális zenészével, Orszáczky Jackie-vel. Nála nagyobb muzsikussal életemben nem játszottam. Ezt még úgy is ki merem jelenteni, hogy már együtt muzsikálhattam Steve Gadd dobossal, Eddie Gomez bőgőssel és Randy Brecker trombitással is. Jackie fantasztikusan énekelt és basszusgitározott (majd piccolo basszusozott), emellett zseniális hangszerelő és komponista is volt. Rendkívüli különleges egyéniségről beszélünk, és ami különösen fontos számomra, hogy megajándékozott a barátságával. 2002-ben az Urban Noises együttesem Gray Days című lemezére, kérésemre felénekelte az Annyi bánat a szívemen című népdalt, de két számban piccolózott is.

Életem legnagyobb álma teljesült 2012-ben, amikor együtt játszhattam kedvenc dobosommal, Steve Gaddel. Ezen a Jimi Hendrix hetvenedik születésnapjának tiszteletére, a MÜPÁ-ban megrendezett koncerten Eddie Gomez bőgőzött, aki az egyik kedvenc muzsikusom. Így, együtt, fiatal korom óta ők a legkedvesebb ritmusszekcióm. De az egyik legjobb barátom, a trombitás Fekete Pisti is velünk játszott; emlékszem, erre az előadásra két napig próbáltunk. Kijelenthetem, hogy tanulmányi szinten egyetem volt számomra, és persze egy életre szóló élmény. Külön büszkeség, hogy ezekkel az óriási amerikai muzsikusokkal – Randy Brecker, Steve Gadd, Eddie Gomez – az általam megírt hangszereléseket játszhattam el. Nem csupán fantasztikus érzés volt közös színpadon muzsikálni velük, de rengeteg tapasztalatot is gyűjthettem.

(folytatjuk)
Hegedűs István
Fotó: Thimár Attila, Benedek Gábor, Erhardt László


2020. szeptember 27. 15:08

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA