A gitárock mesterei – Gabor Amadeus (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhetőRadio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Gabor Amadeus személyében olyan egyedi stílusú gitárművészre akadtunk, aki amellett, hogy Al Di Meola munkásságának terjesztése mellett nem hanyagolja el saját szerzeményeit sem, átdolgozásaiba a tangót, valamint a rockzene elemeit is beépíti. Tervei között egy saját klub létrehozása szerepel, ahol a zene mellett megjelenik a társművészet is.
Nem illik és nem szokás a nevekkel játszadozni, de ezt a feltűnő névazonosságot nem lehet figyelmen kívül hagyni. Különös tekintettel a zenei kapcsolódásra. Van valamilyen rokoni szál közted és Mozart között?
Rokoni kapcsolat ugyan nincsen, de Mozart a zenei tanulmányaim kapcsán kihagyhatatlannak bizonyult. Amúgy elsőként a zenetanárom akasztotta rám a nevet, amikor gyerekként előbb instruáltam, majd vezényeltem egy zenekart. Mondták is: „Megvan az új Mozartunk!” Ez volt az első alkalom, hogy a világhírű szerzőhöz hasonlítottak. Másodszor körülbelül tizenhat évesen köszönt vissza ugyanez a név, amikor életem első menedzserével találkoztam. Úgy vélte, civil vezetéknévvel meglehetősen nehéz érvényesülni, majd némi gondolkodás után kibökte, legyek Amadeus. Gondoltam ez nem lehet véletlen, s azóta bejegyzett művésznévként, ezen ismert meg a közönség.
A másik, ami életrajzodat olvasva azonnal szemet szúr, hogy Al Di Meola, valamint Laurindo Almeida gitárművészek is oktattak. Ami – lássuk be – aligha általános gyakorlat egy magyar gitáros tekintetében. Hogyan sikerült kapcsolatba kerülni velük?
Eltökéltségemnek, illetve kitartásomnak köszönhetően, hiszen mindig is a legjobbaktól szerettem volna tanulni. A hazaiak közül Kukovecz Gábort említeném, akitől a rock gitározást sajátítottam el, s nagy hatást gyakorolt rám. Zeneoktatóimtól tizenegy-tizenkét évesen különböző lemezeket kaptam meghallgatásra, némelyiktől elájultam, annyira megfogott. Az egyiktől különösen, ő volt Meola. Ennek hallatán elhatároztam, pont így fogok majd játszani, és nekem is pontosan ugyanaz a gitár kell. De azt is a fejembe vettem, hogy megismerkedem majd személyesen a művésszel. És ennek mindent alárendeltem. Egy egyszerű vidéki gyerek álmai váltak valóra akkor, amikor a Zenebutik televíziós műsorvezetője Juhász Előd felfigyelt rám, és behívott a műsorába. Ezt követően több menedzserrel is kapcsolatba kerültem.
Ebben az időszakban készítettünk egy klasszikus zenei gitáros, demó stúdiófelvételt, amelyet szervezőn keresztül juttattunk el a zenészlegendához, Al Di Meolához. E hangfelvétel sikerének köszönhető, hogy egy magyarországi kereskedő megajándékozott egy spanyol mestergitárral, amit a frankfurti zenei vásáron, egy koncertet követően adott át nekem. Hónapok teltek el, amíg többszöri érdeklődésünkre végre megérkezett az e-mail, miszerint a mester éppen nagylemez-felvételre készül egy európai stúdióban, s felajánlotta segítségét. A lényeg, hogy utazzam a felvétel helyszínére, ahol a rendelkezésre álló kéthetes periódusban, a stúdiómunkák után különböző fogásokat mutat majd.
Laurindo Almeidával ugyancsak szervezőn keresztül, hasonló módon ismerkedtem meg. Őt bíztam meg anno, hogy keresse meg azokat a gitárosokat, akik érdekeltek, akiktől tanulhattam. Magam is meglepődtem a hozzáállásukon: sokkal nyitottabbak és segítőkészebbek, mint ahogyan elsőre gondolnánk. Ha érzik a tehetséget, a szorgalmat, valamint látnak fantáziát a hozzájuk forduló zenész aspiránsokban, lehet rájuk számítani. Ebből én is tanultam: ha lehetőség adódik, szívesen tartok mesterkurzusokat, egyéb előadásokat a témában.
A szüleid viszonylag korán, hét-nyolc éves korodban felfigyeltek a tehetségedre, amit nem hagytak kárba veszni. Milyen alapokat szereztél? És miért épp a gitár ragadott meg?
Egy gyerek általában sok hangszerrel ismerkedik, amíg kiderül, melyikben tud majd jeleskedni. Magam is így voltam: a harsonától a csellóig szinte mindennel próbálkoztam. A nagymamámnál vendégségben járva tűnt fel és tetszett meg nekem egy szép sárga-piros gitár, amit elkértem tőle. Onnantól kezdve azzal aludtam, ki sem került a kezemből. Ezzel el is dőlt a zenei sorsom, más hangszer már nem érdekelt.
Ami a zenetanulást illeti, nem autodidakta módon kezdtem bele, szüleim úgy döntöttek, hogy zeneiskolába járatnak, emellett magántanárhoz is beírattak.
Milyen jellegű zenei hatások értek a kezdetben?
Vallásos, katolikus családban születtem, nagymamám rendszeresen járt templomba, ahol felfigyeltem az ott közreműködő gitáros-énekes kórusra. Első zenei élményem, hogy beülhettem közéjük gitározni, és azzal kísértem az éneküket. Tizennégy-tizenöt évesen a beatzenével is a templom falai között találkoztam először, később aztán – többek között – Sillye Jenővel (egyházi zeneszerző – a szerk.) beatmiséket tartottunk.
A két említett művészen túl kik voltak a példaképeid, akik formálták a stílusod, zenei ízlésed?
Eleinte sokat tűnődtem azon, melyik műfaj az, amely igazán megmozgat, energiát ad, s egyben lelkileg is motivál. Abban az időszakban sokat hallgattam például Paco de Luciát, nagyon vonzottak az energiái. Több videóját is megnéztem, elemeztem, s próbáltam ellesni a technikáit. Magyarországon sajnos egyetlen gitárművész sem tűnt igazán autentikusnak számomra, így nem láttam esélyét, hogy itthon jó kezekben lennék a flamenco műfajában. Rá kellett jönnöm, hogy a flamenco-gitárosok tizenkét éves korukra mindent tudnak a stílusról, hiszen náluk az jelenti a népzenét, s szinte az anyatejjel szívják magukba. Beláttam, hogy ez nem az én zenei irányvonalam: egyfelől nem ott születtem, de itthon sincs olyan tanár, akitől ezt a tudományt elsajátíthatnám. Amikor nylonhúros gitárt fogok a kezembe, a mai napig előjönnek azok a témák, technikák, amit a nagymestertől sikerült átörökítenem; ez is a zenei sokszínűségem egyik fontos eleme.
John McLaughin óriási művész, ám dzsessz-orientáltsága okán nem jöhetett számításba, hiszen mindig is a fusion, azaz a műfajok szintézise, egyes elemeinek beépítése állt közelebb hozzám. A rockzenében Joe Satriani hangzása, zenei stílusa, technikája fogott meg, mára a dallamos, latin muzsika elkötelezett híve és követője lettem. Véleményem szerint a gitáros – többek között – attól igazán jó, ha több műfajban is meg tud szólalni, miközben nem adja fel egyéniségét a saját, épített dallamvilágában.
Elmondhatjuk, hogy viszonylag sima úton jutottál arra a szintre, ahol most állsz: szponzor által tettél szert hangszerre, szerepeltél a Zenebutikban, részt vehettél fesztiválokon. Mi a titka? Hiszen manapság az érvényesüléshez nem elég a tehetség; a szerencse és sok minden más szükségeltetik ahhoz, hogy felfigyeljenek a művészre.
Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan családba születtem, olyan barátok, ismerősök vettek körül, akik eleve széles kapcsolatokkal bírtak és a legvégsőkig támogattak. Hittek bennem, és hittek abban, hogy el is fogom érni, amit szeretnék. Sokat köszönhetek nekik, az ő kitartásukkal, segítségükkel juthattam előbbre. Tény, hogy nem kellett kínlódnom. Kezdetben inkább csak érdeklődtem a zenélés iránt, később hivatássá vált számomra. Amúgy a szüleim sohasem kényszerítettek a tanulásra, mindig magam döntöttem el mit szeretnék, magam határoztam az irányról. Miként saját magammal szemben a mércét is magasra tettem. Önhajtó voltam, a mai napig is az vagyok.
A már említett klasszikus gitárművészek mellett az életedben – mintegy ellenpontként – ott volt Kukovecz Gábor, akire mint a magyar metálzene egyik megteremtőjére tekintünk. Miként tudtad egyeztetni a klasszikus latinos zenét a kemény fémzenével?
Klasszikus gitárzenével kezdtem, Tokos Zoltán gitárművész volt a tanárom. Ám hamar rájöttem ennek a fajta zenének a kottaszagú kötöttségére, valamint arra, hogy abban nincs lehetőségem saját elképzeléseim valóra váltására. Miközben éreztem magamban a kreativitást. Hamar váltottam, s mint követendő utat, az önkifejezést jelöltem ki magamnak. Több, jeles gitárostól lestem el a műfajok rejtett titkait, fogásait, vagyis tanultam meg azt a formanyelvet, amellyel kommunikálhatunk, hatással vagyunk egymásra.
Későbbiekben már nem motivált a klasszikus zene, az impresszívebb, mutatósabb, egyénibb megoldások felé fordultam. Folyamatosan figyeltem a példaképeket, hogy ellessem tőlük a kizárólag rájuk jellemző technikájukat és megszólalásukat, majd ezeket összegyúrva önálló arculatot alakíthassak ki magamnak.
Mikor fedezted fel magadban a szerző vénát? Mi dönti el, hogy latinos, vagy éppen egy kemény rock nóta, netán ezek fúziója születik meg?
Igazság szerint az elején nem éreztem késztetést saját szerzemények komponálására, de nem is tartottam sürgetőnek. Biztos voltam benne, hogy ennek is eljön majd az ideje; ki kell várni, amíg felgyülemlik a mondanivaló, megtelünk érzésekkel. Ebben a tanulási fázisban az ember inkább befogadó, s szivacsként szívja magába a zenei élet minden rezdülését. A motivációk megvoltak, nagyon vágytam az önkifejezésre. Önsanyargató módon egészen a vérhólyagok megjelenéséig gyakoroltam, eközben azon kaptam magam, hogy sorra érkeznek az ötletek, a dalfoszlányok, és persze a gitártechnikai megoldások, figurák. Sok irányzatot megismertem, lerakódtak bennem és kiderült, kitűnően illeszkednek, illetve vágnak bele a zenei elképzelésembe. Ennek köszönhetően szinte minden stílusban otthonosan mozgok. És persze hasznosítom az azóta alapított saját stúdiómban, ahol a filmzenéktől a musicalig, a raptől a virtuális hangszerfejlesztésig szinte mindennel foglalkozom. Azon stúdiókban, amelyekben korábban jártam, sajnos sem a körülmények, sem a hozzáállás nem produkálta azt az elvárt minőséget, amit célul tűztem magam elé, ezért döntöttem úgy, hogy magam veszem kézbe a dolgokat.
Mielőtt szólópályára léptél, csapatmunkában, zenekarral dolgoztál. Miért váltottál?
Igazából rövid ideig, talán egy-két évet töltöttem az általam felkért művészekből álló zenekarral. Sokáig kerestem azon zenésztársaimat, akikkel a saját zenei világomban együtt tudok működni; vagyis azokat, akikkel megtalálom a közös „kémiát”. Dolgoztam latin dobossal, gitárosokkal, zongoristával, ám egyikkel sem értem el a kívánt eredményt. Miután itthon nem akadtam olyan megfelelő zenei partnerekre, akik az általam választott műfajban való tevékenységhez valami pluszt tennének, inkább a szólópályát választottam.
A közösségi munkában egyébként kitűztél valamilyen stabil célt, stílusirányzatot magad elé, vagy épp ellenkezőleg, inkább az eklektikus zenei megoldások felé hajlottál?
Alapvetően latin zenében gondolkodtam. Aztán rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon amolyan mű-latin muzsikát játszanak, aminek köze sincs ahhoz a valódi szenvedélyhez, életérzéshez és technikai tudáshoz, amit a „nagyok” művelnek. És ez meglehetősen frusztrált. Érdekes módon, amikor lekottáztam, majd a próbán megmutattam társaimnak a témát, még nagyjából hozták a színvonalat; ám a koncerten mindez – talán a stressz okozta hatás miatt – messze elmaradt a kitűzött céltól. Pedig akadtak köztük neves zenészek is…
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2020. május 10. 11:44