A gitárock mesterei – Fischer László (2. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Még a „lány”-Beatricében feltűnt egy fiatalember, akinek a gitárjátékéra nem lehetett nem odafigyelni. Ezt a talentumot aztán nyolc éven át a Korálban kamatoztatta, s mint kiderült, szerzőként is kitűnően megállta a helyét. Fischer László zenei életpályájának alakulásában mintha a magyar rockzene sorsát látnánk visszaköszönni.
A Tunyogi Rock Bandben megint más közegbe kerültél. A korábbi nagyszínpados bulik után hogyan érintett a klubok mini pódiuma és füstös levegője?
Szerettem akkoriban a klubok világát. Karnyújtásnyi közelségben áll a közönség, közvetlenebb a hangulat, jobb az atmoszféra. Ehhez persze jó hangulatú buli kell. Abszolút nem zavart, hogy a koncertet nem tíz- vagy százezer ember nézi, hanem csak egy- vagy kétszáz. Azaz, ma már jó, ha ötven… Ami pedig a zenei részt illeti: a Korálban is én voltam felelős a rockosabb hangvételért, így nem állt távol tőlem a Tunyogi Rock Bandnek a Korálnál markánsabb megszólalása. A P. Mobil számait is szerettem, a TRB-szerzemények pedig még annál is közelebb álltak hozzám. Mindkét formációnál igazi jó rockzenékről beszélünk. Arról nem beszélve, hogy a Korál és a TRB között segítségemre volt egy kapcsolódási pont Horváth Attila személyében. Attila szövegvilága még közelebb hozott ehhez a zenei közeghez.
Tunyó magasra tette a lécet, komoly szakmai elvárásai voltak zenésztársaival szemben.
Így igaz. Nekem is elvem, hogy mindenkinek magasra kell tennie a lécet, aki profi módon szeretne muzsikálni. Megalkuvás nélkül. Ha nem úgy csinálja, akkor nem profi. A Tunyogi Rock Bandnek sajnos nem maradt ideje, hogy kifussa magát, de elindult azon az úton, hogy profivá váljék.
Halála után több formációt is fenntartottál. Nem meglepő ez manapság, inkább egyfajta kényszer. Hogyan látod ezt „belülről”?
Valós problémát feszegetsz! Korábban, a rockzene hőskorában ez elképzelhetetlen volt, meg is kövezték volna, ha valaki egyszerre több bandában jelenik meg. A párhuzamosan több formációban játszó zenészeket két csoportra lehet osztani: az egyik része megélhetési okokból teszi, a másik pedig – bármilyen furcsán hangzik –, mert szeret muzsikálni. Szeret más zenészekkel, másfajta atmoszférát teremteni, és ott is kipróbálni magát.
Feltételezem, te a második csoportba tartozol.
Igen, én az utóbbit képviseltem. Lassan ötven évet éltem zene közelben, ebből – tizenegy év szünettel – negyvenet töltöttem a színpadon. Nagyon szeretem ezt a zenét, és nagyon szeretek gitározni. Mára azonban másképpen alakult az életem…
Erre még visszatérnénk! Előbb essék szó a Korál Forever Bandről és a vele párhuzamosan futó Zöld, a Bíbor Band formációról.
Mivel az „anyazenekar”, vagyis a „nagy” Korál nagyon keveset játszott Pesten, és csak nagyszabású koncerteken, szerettem volna a klubokban is terjeszteni klasszikussá vált nótáinkat. Ezért hoztam létre a Korál Forever klubformációt, amely olyan dalokat is műsorra tűzött, amelyeket az anyazenekar élőben sohasem játszott. A nóták az eredetinél feszesebb alapokkal, Fecó orgánumától eltérően, más, modernebb interpretációban szólaltak meg. Másik zenekaromból Kiss Zoltán énekes és Nagy „Liszt” Zsolt tartott velem, valamint Nagy László dobos és Tóth „Chubby” Csaba basszusgitáros egészítették ki a csapatot. A ZBB, vagyis a Zöld, a Bíbor Band pedig a Tunyogi Rock Band-ből nőtt ki, időközben és többször annak szinte teljes tagsága kicserélődött. Lisztet és Kiss Zolit már említettem, rajtuk kívül Krecsmarik Gábor dobolt, Tolmacsov György basszusozott, aztán a megszűnés előtt teljesen újjászervezetem a csapatot: Csákváry Laca énekelt, és a Korál ritmusszekciója Dorozsmai Péter és Fekete „Samu” Tibor szolgáltatta az alapokat.
Ma már nem létező formációról beszélünk, ám a ZBB mégiscsak a „szíved csücske” volt. Mennyire tudtatok a hagyományok megőrzése mellett frissek lenni?
Valóban nagyon szerettem azt a bandát, úgy éreztem, itt tudom leginkább kibontani zenei elképzeléseimet. Saját dalainkkal. Azért tudtunk frissek lenni, mert egyenesen ez volt a célkitűzésünk. Vagyis a mai világban újfajta gondolatokat és muzsikát alkotni, közvetíteni az emberek felé. Miután billentyűsünkkel együtt folyamatosan követtük a zenei világ változásait, meghallgattuk a frissen megjelenő külföldi kiadványokat, így ez a modern vonulat szerzeményeink legfőbb jellemzőjének bizonyult. Liszt életkorából fakadó életérzés keveredett azokkal a klasszikus rockzenei elemekkel, megoldásokkal, amelyeken felnőttem, és amelyektől valóban nem tudtunk, de nem is akartunk elszakadni, hiszen értéket hordoztak, és a lemezünket meghallgatva hordoznak ma is. Ezek az értékek, ha másképpen nem, hát egy-egy gitárszólóban kelnek életre. Ehhez jöttek Kiss Zoli dalszövegei és hármunkkal máris összeállt a ZBB alkotó műhelye. Az említett két szemlélet találkozásából, összefésüléséből pedig kialakult a zenekar stílusa, zenei világa, ami tetten érhető a Holnaptól… címet viselő – sajnos – egyetlen albumunkon.
Ha már a rock zene modernizálódásáról beszélgetünk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gitártechnika fejlődését sem. Eszerint régi és új iskolát különböztetünk meg. Ez utóbbi a varázslatos gyorsasággal lefogott „több száz” hangjával – megítélésem szerint – magamutogató és felesleges. Miként vélekedsz erről?
Amit említesz, egyrészt az Arpeggio- féle gitárjáték, ahol nem pengetik a hangokat – ezt nem is tehetik ilyen gyorsasággal –, hanem le- és felhúzzák a pengetőt. A másik a tapping- technika. Elég nehéz műveletek ezek, sok gyakorlást kíván, korunkbeli gitáros nem is nagyon próbálkozik vele. Igaz – ahogy már említettem –, én játszom az új technikákat is, haladni kell a korral. Csak az arányokra kell figyelni, egy-egy gitárszólónál nem szabad túlzásba vinni a virgákat. Balázs Fecóval megértünk egy pár gitáros korosztályt és azt tartjuk: a kevesebb a több. Érdekes, hogy Eric Claptonnak semmi szüksége nem volt a „másodpercenkénti ezer hang” megszólaltatására, de a generációval későbbi Steve Lukathernek sem. Vagy nézzük Gary Moore-t, aki néhány másodpercre megvillantja gyorsaságát, majd visszatér a méltóságteljes, kitartott hangokhoz. Semmi kétség: szegény, ha akarta, bármelyik nótát szétgitározhatta volna, de minek? A szám hangulata dönti el, milyen jellegű és mennyi gitárszólót kell beletenni. Az biztos, a közönség soha nem hallott tőlem öncélú, értelmetlen tekerést! Dallamosat viszont igen, mert így tanultam a „nagyoktól”. A ZBB lemez kapcsán különböző kritikákat kaptam: némelyek keveslik a gitárt, míg egy másik kritikus a cikkében pont azt méltatja, milyen jó arányérzékkel rendelkezem ezen a területen. Gasztronómiai hasonlattal élve, az elsózott étel pontosan annyira rossz, mint a sótlan. Meg kell találni tehát a megfelelő arányokat.
Aki az utóbbi huszonvalahány esztendőben találkozott veled a színpadon, a korábban használt, megszokott Gibson helyett egy Aria típusú gitárt láthatott a kezedben…
Nagyon sokáig Fender Sratocastert használtam, amit a későbbiekben Vörös Pistivel – az egykori Prognózis frontemberével – elcseréltem egy Gibson L6-S modellre. A Korálban már ezen játszottam. Szerettem volna tremeloe-karos változatot, de a Gibson nem gyárt ilyet. Úgyhogy ’96 –tól, a Roland cég jóvoltából, már Aria Pro II. Magna series-t használtam. Ezen kívül még vettem egy Washburn- N2-t, mely szintén karos típus. Jó tíz esztendeje annak, hogy karácsonyra megleptem magam egy vadonatúj Line 6 Variax 600 típusú hangszerrel, ami inkább komputer, mint gitár. Ugyanis, szinte az összes típust, ami számít – beleértve az akusztikusokat is – tudja utánozni. S, ha ez nem lenne elég, az internetről még különböző hangszínek rátölthetők.
Ehhez milyen erősítőt használsz?
Itt is szakítottam a hagyományokkal. Eddig Marshallt használtam (most is van egy combóm), közben rövid ideig játszottam Laney-n. Emellé, és a gitárhoz, vettem a Line 6 Spider III. erősítőt is, ez már az új generációt képviseli. Így most van egy 75 W-os és egy 150 W-os cuccom. Sokan nem nézik ki belőle, de nagyon nagyot szól, és főképp a hangminősége fogott meg.
Mi a véleményed a rockzenei utánpótlásról? A jövőben vajon „divat” lehet-e a gitár?
Aki a rockzenét szereti, annál soha nem fog kimenni a divatból sem a gitár, sem a Hammond-orgona. Sajnos a média nagyon tönkretette, lerombolta az emberek ízlésvilágát. Akiket megpróbált a helyünkbe állítani, azok nem képviselnek értéket, így pár év múlva senki nem fog emlékezni rájuk. Természetesen itt a „playback-huszárokra” gondolok. Ugyanakkor az igazi zenészekből természetesen van, sőt kell is, hogy legyen utánpótlás. Probléma viszont, hogy ezek a fiatal, tehetséges muzsikusok nem tudják megmutatni magukat, nemigen van ehhez fórumuk. Gondolj csak bele! A mi időnkben, az ismert bandák nagy termekben játszottak, mellettük, kisebb helyeken jól megfértek a fiatalok. Ma a kis klubokban a „nagy nevek” lépnek fel, a kicsik, pedig kiszorultak. Az újak közül itt a Tankcsapda, őket még elfogadják, szeretik. Legalább nekik sikerült.
Régóta szokás a rock zene válságát emlegetni, de mára tényleg drámai helyzet alakult ki. A média nem óhajt tudomást venni a műfaj létezéséről, a hang- és képhordozókat egyszerűen lemásolják, vagy letöltik, az élő koncertek közönsége vészesen fogyatkozik. Vége lenne a műfajnak?
Sajnos a jelek valóban efelé mutatnak. Reményünk lehet, hogy vannak fiatal zenészek, akik ezt a dallamosabb rock muzsikát megpróbálják tovább vinni. Szándékosan mondtam zenészeket és nem zenekarokat, hiszen olyanok ma már nem léteznek, mint a régi „öregek”. Ezt ne is várjuk el! Ahogy már említettem, mindennek az alapja a zenehallgatás. A többfajta stílusból valamelyik megérint, elindulsz azon az úton. Ha szerencséd van, találkozik a közönség ízlésével, és sikeres leszel. Ha nem, hát… vagyis az ítéletet a közönség mondja ki. A világ folyamatosan változik. Hogy jó irányba-e, azon lehet vitatkozni. Ha a közönség elfogadja a playback-es gagyit, csak azért, mert ezt sulykolják belé, akkor nem jó irányba megyünk. És ebben óriási a média felelőssége. Ugyanis az emberek azt eszik, amit a tányérjukra tesznek. A média a tuc-tuc-ot, a lakodalmast, meg a playback-gagyit tálalja, az emberek most ezzel laknak jól. S, mivel a rockzene a médiában nem jelenik meg, ezért a perifériára került.
Arra hivatkoznak – és erről az imént beszéltünk –, hogy itt az utánpótlás, itt vannak a tehetséges fiatalok, akik a kereskedelmi televíziók különböző tehetségkutató műsoraiban tűnnek fel és nagyon hamar „sztárok” lesznek.
Tegyük hozzá – rövid ideig. Jó, ha egy évig a köztudatban vannak – mondjuk addig a csapból is ők folynak –, utána jön az újabb széria és már el is vannak felejtve. Lassan olyan érzése van az embernek, hogy Magyarországon mindenki énekes. Az ő pályafutásukról is egy hasonlat jut az eszembe: gyerekkorunkban nem létezett még sí-, vagy szánkófelvonó. A dombtetőre magunk húztuk fel a szánkót, ha le akartunk ereszkedni. Ma ugyanez a felvonóval történik, nagyon rövid idő alatt. Ugyanolyan rövid ideig tart a lesiklás, de másodszor már nem őket húzzák fel, hanem másokat. A szerencsétlenek pedig maguktól nem képesek felkapaszkodni. Hát eddig tart a „kertévés sztárok” tündöklése és bukása! Az a baj, hogy ezek a gyerekek elhitték, hogy ők sztárok. Míg a mi korosztályunk a soktízezres nézőszámmal bizonyított, addig a televíziókban a show, vagy inkább a cirkusz a főszereplő. A profi módon megkonstruált műsorban ők csak mellékszereplők, amelynek felismerése komoly lelki sérülésekkel jár számukra. És még valami: ha már tehetségkutatói keretek közé szorították Magyarországon a jó és rossz zene megítélését, legalább hiteles emberek választanák ki a szereplőket, ne pedig egy „elvitt” zenei ízlésű közönség határozzon egy fajsúlyos európai szintű dalverseny hazai résztvevőjéről! Ugyanez vonatkozik bizonyos zsűritagokra is. Nehogy már az utcaseprő döntsön az űrhajósvizsgáról!
Szép csendben, minden előzetes bejelentés nélkül eltűntél a színpadról. Mi az oka?
Utoljára tavaly, a Korál Budapest sportarénás koncertjén léptem színpadra. Egészen pontosan 2018. május 5-én, vagyis pontosan negyven évvel és négy nappal a zenekar ifiparki bemutatkozását követően. A beszélgetésünk elején szóba került, hogy a Korál ’86-os visszavonulása, szünetelése után megcsömörlöttem az akkori, körülöttünk zajló folyamatoktól. A kultúra, azon belül a zenekultúra mélyrepülésétől, igénytelenségétől. 2018-19-ben sem láttam-látom másképpen a helyzetet, sőt… Az okok nem változtak és most is ugyanazt gondolom, amit akkor. Nem változott a véleményem. Az előzőekben tulajdonképpen választ adtam a most föltett kérdésedre, s ehhez talán annyit fűznék hozzá, hogy számomra a zene, a zenélés nem megélhetési kérdés. Sohasem ebből éltem. A klubkoncerteken – hiszen a nagyritkán színpadra lépő Korált leszámítva az utóbbi időkben főképp ebben volt részem – azt látni, hogy a közönség elöregedett, vészesen megosztott – és ami a legszomorúbb, legfájóbb számomra, nem érdekli az, ami a színpadon történik. Megszakadhatsz a gitár-, vagy billentyűszólóban, az énekes kiordíthatja a lelkét, akkor sem figyelnek oda. Nem érdekli őket a teljesítmény, közömbössé váltak. Úgy látom, nem érdemes naphosszat, órákat gyakorolni – ennek ellenére én minden nap megteszem –, lecipelni a felszerelést a pinceklubba, ahol pár ember lézeng és issza a sörét, majd a buli végeztével, mindezt visszafelé is elvégezni. Akkor inkább otthon ülök, hallgatom a friss zenéket és futtatom az ujjaim a gitárhúrokon.
Hegedűs István
.jpg)
2019. október 6. 11:29