A gitárock mesterei – Fischer László (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Még a „lány”-Beatricében feltűnt egy fiatalember, akinek a gitárjátékéra nem lehetett nem odafigyelni. Ezt a talentumot aztán nyolc éven át a Korálban kamatoztatta, s mint kiderült, szerzőként is kitűnően megállta a helyét. Fischer László zenei életpályájának alakulásában mintha a magyar rockzene sorsát látnánk visszaköszönni.
Úgy tudni, autodidakta módon tanultál meg gitározni. Későbbiekben valamely szakiskolában képezted tovább magad, vagy „csak” egyszerűen sokat gyakoroltál?
Ahogy mondod: abszolút autodidakta módon kezdtem és rengeteget gyakoroltam. A külföldi zenék iskoláját jártam ki – a „nagy gitárosok” iskoláját.
Egészen „ős-fiatal” korod óta zene közelben vagy: milyen muzsikákon és előadókon edződtél?
A legmeghatározóbb számomra mindmáig a Deep Purple gitárosa Ritchie Blackmoore; gyakorlatilag az ő hatására szerettem meg a rockot. De előtte még kiemelném a The Shadows együttest és frontemberét, Hank Marvint. Azt a fajta zenét és gitártechnikát – amit ők műveltek és ma is sokan megcsodálnak – most is vállalhatónak tartom. Visszatérve a rockhoz: nagyon tetszett még Jimmy Page játéka, de említhetném a többi kortárs zenekar gitárhőseit is. Aztán egy kis ugrással a west-coast lett a kedvencem és annak képviselői, mint pl. Toto (akinek nemrég jártam magyarországi koncertjén és most is lenyűgözött), Journey, Foreigner, Kansas, Boston, Styx és még sorolhatnám. A lényeg, hogy ez a fajta zene komolyabb odafigyelést igényel, egyszerűen kimunkáltabbnak éreztem; hatásukra Blackmoore-ék kissé hátrébb kerültek, ezzel együtt a Purple mindmáig nagy szerelmem! Ma már óriási a zenei kínálat: vadászom a különböző modern rock muzsikákat, de nem lenne értelme a felsorolásuknak, hiszen a kortárs bandák nevét még a fiatalabb zenésztársaim sem nagyon ismerik.
Ezek szerint nem ragadtál le a hőskorszaknál.
Tudod, ez olyan, mint az olvasás. Az ember minél több könyvet, sajtóterméket vesz kézbe, annál több információra tesz szert. Mert az információ fontos része az életünknek: aki nem halad a korral, lemarad a vonatról. Azt szoktam mondani, hogy ott ragad az állomáson, és csak bámul az elrobogó szerelvény után. A zenében sincs másképp: muszáj követni a változásokat, figyelni a trendeket. Persze jó, ha szelektálunk, melyik az a muzsika, amely befogadható. Sokféle irányzat létezik, ebből aztán kiválaszthatjuk a nekünk tetszőt, a megfelelőt, azt, ami vállalható. Ezen a vonalon kell aztán tovább haladni és felfedezni az újdonságokat, a jó produktumokat.
A legismertebb formációd a Beatrice és a Korál, ez utóbbi előtt is volt élet számodra. Mely zenekarokban működtél?
Amatőr együttesekkel kezdtem, nagyon alulról. Hirdetésekre jelentkezve, kipróbáltak. Képzelheted, amikor a hosszú hajú srácok között megjelentem, én, a jól fésült iskolás gyerek! Elkezdtem játszani, utána azonnal fölvettek. Ezután a Nevada következett, ők szintén zuglóiak voltak, és eléggé ismertek. Innen kerültem a Beatricébe, majd jött a Korál…
Maradjunk kicsit a majdnem kezdeteknél! Lépjünk vissza negyvenegy-két évet az időben, és játsszunk el a gondolattal: vajon, miként alakult volna a sorsod, ha bennmaradsz a Beatricében, Lugosi Laca helyén? Mennyire tartottad volna habitusoddal összeegyeztethetőnek a Ricse nyers, csiszolatlan, szókimondó zenei megnyilvánulásait?
Nem hiszem, hogy a Beatrice az én világom lenne. Mindig is a dallamos, kemény muzsikákat szerettem. Egyébként kínos volt számomra otthagyni a Beatricét, hiszen Feró a javaslatomra váltott a könnyedebb műfajt képviselő lány csapatról egy sokkal markánsabb zenei stílusra. Részemről nehéz döntés volt, a hangsúlyt azonban mégiscsak a zenére kellett fektetnem. Ez utóbbi végül a Korál felé billentette a mérleg nyelvét, ezért igazoltam át az akkor alakuló együttesbe…
… Ahová Balázs Fecó hívott. És ahol a vadonatúj szerzemények mellett megszólaltak a hőskorszakbeli Taurus-nóták is. Öt-hat év múltán, egykori rajongóként mennyire jelentett számodra kihívást Radics Béla után Taurus-nótákat játszani?
Nagyon megfogott az a zene. Ugyanis a Taurustól hallottuk először Magyarországon azt a fajta dallamos, és mégis kőkemény rockzenét, amely a mai napig a kedvencem. Béla nagyszerű gitáros volt. Ennek ellenére sem szerettem volna az ő árnyékában létezni, az ő stílusában mozogni. Emlékezetes, hogy Radics Béla főképp a Cream és a Jimi Hendrix- vonalat követte, én pedig a Deep Purple, Black Sabbath és Uriah Heep Nagy Hármasának a zenéjét szerettem. Vagyis közelebb állt hozzám a klasszikus hard rock, mint a rhythm and blues. Egy másfajta gitáriskola képviselője után eljátszani ugyanazokat a dalokat – ráadásul az én felfogásomban –, amelyeket ráadásul pont a gitárért szerettek, mindenképpen kihívást jelentett számomra. A lényeg, hogy minden hangszeres zenész másképp nyúl egyazon témához; végül a közönség dönti el, hogy melyiket fogadja be.
Mitől lett sikeres a Korál? Mi az, ami megkülönböztette a kortárs bandáktól?
A közönség az első pillanatoktól kezdve megkedvelte a Korált. Pontosan azért, amit annak idején Béla is képviselt. Hiszen megkapta ugyanazt a gitár-centrikusságot, mint a Taurusban, csak másképp, másfajta stílusban, amíg Fecó ugyanazt játszotta, mint akkor. Ő a lírai vonalat, én pedig a rockosabb megszólalást hoztam. Azonban mégsem voltunk ugyanaz a zenekar, mint a Taurus, hiszen különbözött a két felállás. A ritmusszekció dolga, hogy az alapokról gondoskodjon, a szólisztikus hangszerek viszont döntően befolyásolják a zenekar megszólalását. Hogy aztán a Korál eljutott oda, ahová, a négy zenész kemény, egybehangolt munkájának volt köszönhető. Már az 1978. május 1-i Ifjúsági Park-i bemutatkozásunk eldöntötte a zenekar sorsát; az év végi szavazáson – gyakorlatilag fél év leforgása alatt – a Piramissal együtt megkaptuk az Év Zenekara címet.
Rövid időre feltűntél egy Impresszió nevű bandában. Mit lehet tudni erről a zenei kirándulásról?
Gyakorlatilag a katonaéveimhez nyúlik vissza, már ott is próbálkoztunk mindenféle zenei kísérletekkel. A nevet egy haverom találta ki, kimondottan egy kislemez elkészítésére álltunk össze, aztán mindenki csinálta a maga dolgát. Megpróbálok a tagokra visszagondolni: Tisza Józsi barátom énekelt, aki sokak számára az East együttesből lehet ismerős. Volt még egy nagyon jó hangú gyerek, egy bizonyos Csocsó, úgy tudom, sokáig énekelt még valahol. A szintén East-es, Király Pisti dobolt, Zakar István pedig a hangszerelésben jeleskedett. Ő fejben volt igazán jó zenész, nagyon jó szerzeményei voltak. Az Első Emeletből Kisszabó Gábor játszott basszuson, aztán… nem is tudom, hogy volt-e még valaki. Lényegében annak a bizonyos SP-nek az elkészítéséhez alakultunk, a bevételt pedig fel kellett ajánlanunk az akkor épülő új Nemzeti Színháznak. Ez akkoriban sikk volt. Összefoglalva: a két nóta elkészült, a kislemez megjelent, sokan azt sem tudták, hogy létezünk, és a Nemzeti Színház sem épült fel akkor és ott…
A Korál megszűnése keserűséget váltott ki belőled, évekig nem nyúltál a hangszeredhez. A kortárs bandák „leszerelésének” fényében gondolom, te is számítottál erre a lépésre.
A Korál nem szűnt meg, csak hasonlóan a P. Mobilhoz, a Karthagóhoz, a Dinamithoz, P. Boxhoz és a Piramishoz, néhány évre szüneteltette működését. A felsorolt bandák valamilyen formában ma is léteznek. Bizonytalan időre abbahagytuk az aktív zenélést, mert nem tudtuk magunkénak vallani azt a fajta zenei világot, amely a nyolcvanas évek közepére teret hódított. A rockzenét felváltotta a lakodalmas „műfaj”, mi több, hihetetlen sikereket ért el. Itt a Csipkés kombinéra gondolok, playback-technikával, tátogással előadva, ami véleményem szerint az olcsó, igénytelen szórakoztatás iparszerű megtestesítője. Ebben a közegben sem a Korálnak, sem a felsorolt zenekaroknak, akik valamennyien nagyon sokat tettek a rock műfaj magyarországi meghonosításáért, nem volt keresnivalója. Míg korábban évi háromszáz-háromszázötven koncertet nyomtunk, a nyolcvanas évek közepétől a közönség száma fokozatosan csökkent, ami egybeesett a lakodalmas ipar megjelenésével. Kettős hatás ért: egyrészt elkeserített, hogy a közízlés ennyire manipulálható, hogy mindezt befogadják az emberek, ugyanakkor a korábbi feszített ütemű koncertezés, utazások is felemésztették az energiáimat. Igen, évekig nem nyúltam a gitárhoz, mert szükségem volt a feltöltődésre. Ha ezt nem lépem meg, az addig diktált őrült tempó pontosan azt öli ki belőlem, amiért lelkesedtem: a zene szeretetét.
Hogyan élted meg a visszatérést? Minden ott folytatódott, ahol ’86-ban abba maradt?
A kilencvenes évekre már konszolidálódott annyira a helyzet, hogy több, korábban feloszlott zenekar is újra kezdte. Mi, a Korállal még kivártunk. ’97-re láttuk elérkezettnek az időt, hogy egy felkérést elfogadva ismét színpadra lépjünk. A „hallgatás” éveiben jól működő vállalkozást vezettem, a sikerélmény elégedetté tett. Jó érzéssel töltött el, hogy nemcsak a zenében, de az üzleti életben is bizonyíthattam. Ugyanakkor kíváncsi voltam, hogy a banda egykori népszerűsége vajon tizenegy kihagyott év után is kitart-e. A Kisstadion-koncert aztán választ adott a kérdésre: legalább tizenötezer ember jött el megnézni, meghallgatni a zenekart. A teltház mellett a kiadott dupla koncert CD aranylemez lett, a banda pedig eMeRTon-díjat kapott. Mindemellett besöpörhettük az Év Koncertje díját is, ami nagyon jól esett. Nem lettünk mégsem állandóan jelenlévő zenekar, úgy két-háromévente léptünk közönség elé.
2005-ben meghívást kaptál egy Radics-Taurus emlékkoncertre. A Taurus örökségét képező Korál nótákat osztották rád, amelyek nem jelenthettek újdonságot, ám olyan zenésztársak álltak melletted, akikkel eddig soha nem szerepeltél közös színpadon. Hogyan érezted magad?
Kihívásnak éreztem, hogy más zenésztársakkal, miképpen fognak megszólalni ezek a nóták. A színpadon jól éreztem magam, kitűnő hangulatban ment le a buli. Nemcsak a „szokásos” darabokban játszottam, hanem a végén a Zöld csillagban is rögtönöztem egy szólót. A hangzó anyagot visszahallgatva pedig utólag is megállapíthattam, hogy nem volt vele gond. Ezt a megemlékezést rengeteg olyan ember nézte-hallgatta végig, akik régen hallottak engem gitározni; aztán kiderült, ez is hozzásegített ahhoz, hogy nem sokkal később Tunyogi Péterrel dolgozhassam.
Sajnos, betegsége után Tunyó még nem volt abban az állapotban, hogy ő is részt vehessen a megemlékezésen. Végül miként kerültetek össze?
Mindkettőnk pályája párhuzamosan futott. Tudtunk ugyan egymásról, de színpadon nem találkoztunk. Berkes Karcsi basszusgitáros, aki ezen a bizonyos emlékkoncerten látott engem, felhívott, volna-e kedvem Tunyóval játszani. Döme Dezső dobos és Kalmár Géza billentyűs már adott volt, csak gitárost kerestek. Az első próbán Tunyó egy széken ülve énekelt. Ebből a kis emberből összegörnyedve is akkora hang jött ki, mint másokból állva sem. Szépen egymásra találtunk, és toltuk a rock and rollt. Az utolsó két évét együtt zenéltem vele.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2019. szeptember 22. 09:07