A gitárock mesterei – Fehér Ádám – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. A 2005-ben született Fehér Ádám még gondolatban sem született meg a Radio Luxembourg, illetve a Szabad Európa Rádió műsorszórásának idején, mégis azon a muzsikán szocializálódott, hogy aztán – ha nem is mindörökre, de – elköteleződjön a blues és dzsessz gitározás mellett. Ötévesen fogott először hangszert a kezébe, kilenc évesen már ismert zenekarok, illetve előadók vendégeként járta végig Budapest rock,- illetve blues klubjait. Egy esztendővel később már a Mini színpadán vendégeskedett, később a zenekar teljes jogú tagjává lépett elő. Török Ádám duóban is szívesen lépett fel a ma dzsesszkonzervatóriumban tanuló ifjú tehetséggel.
Beszélgetésünknek szomorú aktualitást ad, hogy Török Ádám, akivel a Miniben hosszabb ideje együtt zenéltél, nemrég örökre távozott közülünk. Milyen kapcsolat volt köztetek?
Úgy tekintettem rá, mint nagyapámra. Van ugyan vérszerinti nagyapám, de vele soha nem tartottam szoros kapcsolatot; Ádival viszont csaknem minden hétvégén találkoztam. Kilenc éves korom óta ismerem, mindig nagyon kedves volt velem, nagyon szerettem. Sok mindenkinek sok mindent köszönhetek, köztük édesapámnak is, aki bevitt a zenei élet sűrűjébe, de legfőképpen Török Ádámnak. Tulajdonképpen mellette lettem zenész.
Április 18-án reggel szokás szerint iskolába készültem, Török Peti a Mini basszusgitárosa hívott fel reggel fél 7-kor a halálhírrel. Nagyon megdöbbentett. Akkor hirtelen nem is tudtam felfogni, a saját gondolataimmal sem voltam tisztában. Nagyjából a suliba menet kezdtem feldolgozni az érzelmeimet, igazából a sírás is akkor tört ki belőlem. Az első napok nagyon nehezek voltak, rossz passzban voltam. Mostanra kezdenek rendeződni a gondolataim, és azzal nyugtatom magam, hogy Ádinak nagyon szép élete, és – ha lehet ilyet mondani – szép halála is volt. Sok közös emléket őrzök, ezek már örökre bennem maradnak.
A legtöbb gitároshoz, illetve zenészhez hasonlóan te is fiatalon kezdted a muzsikálást. Mi vonzott a gitárhoz? Netán valamilyen családi inspiráció?
A gitározás teljesen random jött. Apukám akkoriban Angliában élt, mindig is szerette a zenét. Egy alkalommal, úgy hajnali kettő, vagy három óra körül nekiállt Tommy Emmanuelt, az egyik legnagyobb kedvencét hallgatni. Másnap vett egy elektromos gitárt, és elkezdte az ismerkedést a hangszerrel. Amikor meglátogattam, én is kipróbáltam. Öt éves voltam ekkor, hétéves koromban kezdtem gitárórákra járni magántanárhoz. Stefaics Tibi bácsit a mai napig szeretem és tisztelem, tőle tanultam az alapokat. Később több más tanártól is igyekeztem ismereteket szerezni.
Tibi bácsi, ahogy hívod, milyen stílusban oktatott?
Alapvetően country-, blues gitáros volt, de teljesen semleges, általános stílusban tanított. Pár akkordos egyszerűbb zenékkel kezdtük, onnan kezdtem fejlődni. A zeneelméletbe nem mélyedtünk bele, megmaradtunk az alapoknál, inkább a gitárfogásokra, a gyakorlatra helyezte a hangsúlyt.
Milyen zenék hatottak rád, miket hallgattál?
A kezdetekkor teljesen más volt a zenei ízlésem, mint most. Legfőképpen a szüleimmel, az autóban hallgattunk rock-, vagy blues zenét. Ezek közül leginkább a blues fogott meg, Stevie Ray Vaughan, Jimi Hendrix, a gitárosok, és a többi, e műfajban neves zenész. De nagyon szeretem Tommy Katonát, aki óriási SRV-rajongó, vagy Petendi Tomit, aki ugyanez Hendrixben. Rajtuk kívül nem is nagyon tudnék neveket mondani, inkább magát a műfajt és ezt a zenét szeretem. Újabban Pat Metheny, John Mayer vagy Julian Lage munkáit figyelem; vannak, amelyek nagyon tetszenek, és vannak, amelyek kevésbé. Tőlük tanulva szeretném összerakni a saját dolgaimat.
Nagyon fiatalon, több élvonalbeli zenekarral, zenésszel is közös színpadon álltál. Melyikre emlékszel ezek közül a legszívesebben?
Sok neves zenész hívott vendégszereplésre, remélem, senkit nem felejtek ki a felsorolásból. Mindjárt a legelején említeném a PMD Blues Bandet Katona Tomival, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek, csak úgy, mint Petendi Tominak, akinek több formációjával is felléptem. Giber Jani is többször meghívott a JBB-hez vendégeskedni, de a felsorolt bluesosok mellett szerepeltem hard rock zenekarral is: a P. Mobillal akkori klubjukban, a Crazy Mamában léptem színpadra. Náluk szokás szerint a vendégek az utolsó blokkban kerültek sorra, gyerekkoromra való tekintettel ezúttal kivételt tettek: a koncertet bevezető szám után rögtön én következtem.
Emlékezetes számomra Szörényi Levente is, vele a Globe Royal klubban, immár a Mini vendégeként találkoztam először. Megmondom őszintén, akkor még nem tudtam, hogy kicsoda ő. Körülbelül egyidős lehettem az unokájával, nagy szeretettel fogadott, és meghívott zenélni a soron következő Illés klubba, a Fővárosi Művelődési Házba. Együtt gitároztunk Két Illés-számban, a Ne gondold! és az Add a kezed címűben. Csak azt sajnálom, hogy ezt apukám nem láthatta, akkor éppen külföldön kellett egy sportversenyen részt vennie. De óriási élmény volt Tátrai Tiborral is együtt dzsemmelni az akkor még létező Városligeti Sörsátorban. Éreztem, hogy kölyökkorom ellenére Tibusz egyenrangú zenészként kezel.
Ha már szóbahoztad a Minit: hogyan kerültél a csapatba?
Ennek a története is a PMD Blues Bandhez és hát természetesen apukámhoz nyúlik vissza. Török Ádi többször is vendégszerepelt a PMD-vel, a fater pedig felhívta őt. Az akkor még létező Old Man’s Pubban találkoztunk először 2015-ben, tízéves voltam ekkor. Fokozatosan kerültem be a zenekarba: először vendégként léptem fel, később állandó, teljes jogú tagként játszhattam velük, ami óriási büszkeség számomra.
A Barba Negrában 2017-ben került sor a III. Gitárpárbajra – amelyet épp a két fiatal gitáros résztvevő, Somogyi Remig és te személyed miatt – Staféta elnevezéssel népszerűsítettek. Hogy élted meg ezt az eseményt?
Tizenkét évesen hatalmas élmény volt együtt játszani Alapi Istvánnal, Karácsony Jánossal és persze Felkai Mikivel. Akkoriban őket sem ismertem, faterom mondta, mekkora sztárokkal lehetek egy színpadon. Mindannyian nagyon kedvesek, aranyosak voltak velem, meg Remiggel is, mi voltunk a kisfiúk akkoriban. Közös blokkban léptünk színpadra Remiggel, én egy Jimi Hendrix nótával, a Woodoo Chile-lal, valamint a közösen elgitározott SRV – Texas Floodjával készültem. Azért is volt emlékezetes, mert az első olyan nagy megméretésem volt, amikor saját magam miatt hívtak, és nem a Minihez, vagy Török Ádámhoz kötődött. Életemben ez volt az első alkalom, hogy CD-n és DVD-n szerepeltem, de különböző internetes platformokon is megjelent az anyag. Arról nem beszélve, hogy az ott fellépő zenészektől sok tapasztalatot gyűjtöttem.
Ha jól emlékszem, nem szokványos, hanem egy magyarországi amerikai általános iskolába jártál. Tanultál ott zenei alapokat?
Az általános iskolai tanulmányaimat nem Magyarországon, hanem Afrikában kezdtem egy nemzetközi angol nyelvű intézményben. Mutterommal, illetve a férjével ugyanis Szenegálban éltünk. Az első két osztályt ott végeztem, ezalatt tök jól megtanultam angolul. Egészen más környezet, más világ, nagyon érdekes és tanulságos volt számomra.
Ezután mindannyian hazaköltöztünk, és mutter beíratott az American International School of Budapest – mint a neve is mutatja – szintén nemzetközi iskolába. Helyileg Nagykovácsiba kellett járni és csak angolul beszéltünk. Harmadikban még akadt egy-két magyar óra, később aztán ez is elmaradt. A hatodik osztályig csináltam, hetediktől aztán átmentem egy magyar iskolába, gimibe. Itt még nem kaptam zenei képzést, nem olyan jellegű suli volt. Csak később, kilencediktől a szakközépiskolában – rövidebb nevén a Bartók Béla dzsesszkonzi – kezdtem elsajátítani a zenei alapokat. Délelőtt a közismereti tárgyakat tanuljuk, mint például a matek, irodalom, stb., délután pedig jönnek a zenei órák. Jelenleg is ezt csinálom, még egy évem van hátra, utána leérettségizem.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2023. június 4. 08:04