A gitárock mesterei – Erős Attila (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Erős Attila autodidakta módon sajátította el hangszertudását, amelyet a kezdetekben amatőr-, illetve vendéglátós zenekarokban kamatoztatott. A szombathelyi Lord együttessel gitáros-zeneszerzőként – kisebb megszakításokkal – immár negyven esztendőt töltött a színpadon.
Újkéren születtél, a dunántúli település – az akkori idők lehetőségeit figyelembe véve – meglehetősen elzárt lehetett egy muzsikus aspiráns számára. Hogyan ismerkedtél meg a zenével, és kik voltak rád hatással?
Újkér Győr-Sopron- és Vas megye határán helyezkedik el, amúgy közigazgatásilag az előbbihez tartozik. Valóban nem a világ közepe, az információáramlás sem állt a helyzet magaslatán, ami behatárolta a lehetőségeket. Általános iskolás koromban intenzíven sportoltam, s az edzésekre a művelődési ház mellett vezetett az utam. Újkéren már akkor működött egy helyi zenekar, ami a hatvanas években óriási dolog volt; az intézmény előtt megállva sokszor hallgattam az onnan kiszűrődő zenét. Később ez odáig fajult, hogy bemerészkedtem, s a legnagyobb kitüntetésnek számított, hogy a próba cigi szünetében megfoghattam a gitáros hangszerét. Csoda volt ez akkoriban. Itt dőlt el, hogy gitáros leszek. Apám annak ellenére, hogy ellenezte hivatásos zenészi törekvéseimet, nyolcadik osztályos koromban mégis csak vásárolt nekem egy Jolana Tornado típusú gitárt. Középiskolás tanulmányaim Győrhöz kötöttek, az ottani kollégiumban már egy amatőr zenekarunk is működött. Lekagylóztuk az akkori slágerzenéket, és jól-rosszul lemásoltuk azokat. Amennyire visszaemlékszem, a viszonylag könnyen lejátszható Creedence Clearwater Revival-eket nyomtuk, de mély benyomást tettek ránk a hetvenes évek olyan korai rock formációi is, mint a Uriah Heep, a Sweet, vagy a Slade. Későbbi vendéglátós zenekaraimmal aztán játszottunk az LGT-től, a Led Zeppelintől, a Deep Purple-től, de a lengyel SBB-től is.
És milyen gitáros példaképet választottál?
Ha már Deep Purple, természetesen az első számú kedvencem Ritchie Blackmoore. Tátott szájjal hallgattam a szólóit, szerintem ő a mai napig etalon. Másodsorban nagyon szeretem Gary Moore-t, harmadikként pedig – ha lehet rangsorolni – a Dokken gitárosa, George Lynch játéka fogott meg. Igazából a feelinges gitározást szeretem, amikor a lefogott hangokban az érzelmek dominálnak. Számomra nem a gyorsaság a lényeg…
Nagyon fontos, amit mondasz, de erre később visszatérnénk. Javaslom, időzzünk kicsit még a kezdeteknél: első komolyabb zenekarod, meglepő módon nem is Magyarországon, hanem Németország keleti, azaz szocialista felében alakult. Mi a története?
1972-ben fejeztem be a középiskolát. Még a suliban meglátogatott bennünket egy ember, aki munkalehetőséget ajánlott az akkori NDK-ban (Német Demokratikus Köztársaság – a szerk.), egy hajógyárban. Édesapámék is támogatták az ötletet. Ott, Warnemündében ismerkedtem meg azóta két kedves barátommal Rohánszky Jánossal (Janó) és Pálfi Józseffel (Spulni), ma mindkettő kiváló hangtechnikus. Spulni akkoriban dobolt, Janó pedig basszusgitározott Leendő zenekarukhoz kerestek gitárost. Mivel e téren még nagyon amatőr színvonalon álltam, Spulni „kezelésbe vett”, és gitárost csinált belőlem. Megalakult tehát a zenekar, amellyel vendéglátóhelyeken léptünk föl. A három éves kint tartózkodás örök, és nagyon kellemes emlékeket hagyott bennem.
Tehát autodidakta módon sajátítottad el a gitározás mesterségét: nem is akartál, vagy csak lehetőség hiányában nem kezdtél zenei tanulmányokat?
Nem tudom, ha lehetőség adódott volna rá, beiratkozom-e zenesuliba? Az igazság, hogy kezdetben nem akartam különösebb energiákat fektetni a zenélésbe, amolyan lelkes amatőrnek tartottam magam, akinek nagyon tetszik a gitár, a színpad, a zenekar és a közönség. Ahhoz, hogy az ember elszántan, mindent félredobva nekiálljon zenét tanulni – akár elméletben, akár gyakorlatban –, nagyon fontos, hogy megérintse a hangszer. Az íze, a sajátossága, tehát minden, amit ki lehet hozni belőle. Bevallom, nálam ez még hiányzott akkoriban. Ha lett volna egy jó tanárom, aki biztat, inspirál, lehet, más lett volna a helyzet. Később, amikor lehetőségem nyílott volna erre, már nem éltem vele. Az alapképzés hiányának megvannak a maga előnyei és hátrányai.
Lehet, ma már neked kellene tanítványokat vállalni?
Az viszont felelősség. Egyrészt nagy felkészültséget igényel, másrészt ahhoz tényleg szükséges az a zeneelmélet, ami nálam kimaradt anno. De nem is hiányzik. Köszönöm szépen, jól érzem magam így; elégedett vagyok azzal, amit a színpadon töltött hosszú évek alatt szorgalommal, kitartással magamba szívtam. Nem akarok több lenni, mint ami vagyok.
Az NDK-ból hazatérve vendéglátós zenészként, egy vasvári zenekar énekeseként találkozhatott veled a nagyérdemű, ahová később is visszatértél. Még ekkor sem gondoltad „komolyan” a muzsikálást?
Jól látod, hiszen a zenélés mellett dolgoztam. Jó érzés volt barátokkal együtt muzsikálni, tartozni valahová. Egy csapathoz. Újkértől nem messze, Tormásligeten működött egy Mikrolit (nem összetévesztendő a fővárosi Generálhoz tartozó Mikrolied vokállal! – a szerk.) elnevezésű zenekar, amelyet három testvér, és egy dobos alapított. Amikor az egyikük kiszállt, csatlakoztam hozzájuk. Velük is vendéglátóztam. Aztán elvetődtünk egy nyíregyházi zenei táborba, ahol találkoztam egy vasvári zenekarral, akik épp énekest kerestek. Elvállaltam. Ott ismerkedtem meg Kányási Mihály későbbi nagyon jó barátommal, akinek a gitárjátéka egyenesen lenyűgözött. Máig csodálom, ahogyan a kezében megszólalt a hangszer. Az ő hatására döntöttem végleg a gitár mellett, méghozzá azzal a kemény elhatározással, hogy én is kialakítom a saját, rám jellemző gitár soundot, a megszólalást.
Neved összefonódott a Lorddal, a gitáros poszton nem is tudnánk mást elképzelni. E bandával azonban meglehetősen kalandosan alakult a sorsod. Legalábbis a kezdetekben.
A Lord, amely akkoriban ugyancsak vendéglátós zenét játszott, gitárost keresett. Akkor már Kányási Misinek köszönhetően – akitől sok mindent ellestem, megtanultam – olyan szintre értem, hogy úgy gondoltam, miért ne próbálhatnám meg? Így aztán elbúcsúztam a fiúktól és átigazoltam a szombathelyi Lord zenekarba. Az itteni első pályafutásom sajnos nem tartott sokáig, mert közbeszólt a honvédség, 1976-ban elvittek katonának. Ott érlelődött meg a váltás gondolata: rájöttem, hogy nem szeretem a vendéglátózást. Ezzel egy időben az is megfogalmazódott bennem, hogy most már saját dalokat szeretnék írni és játszani; ezek 1978-ban meg is születtek. Leszerelésem után az önálló műsorra vonatkozó terveimet a Lorddal szerettem volna megvalósítani, ám erre nem igazán voltak fogékonyak akkor. Így jobb híján visszatértem a vasvári srácokhoz vendéglátózni, ám mint említettem, ez már nem elégített ki. 1979-et írtunk, amikor Vida Feri és Szántai „Kacsa” Gyula megkeresett az ifiházbeli koncertünkön és megtették ajánlatukat. Ismételten elköszöntem a zenekartól, majd másodszor is visszatértem a Lordba, ahol végre megvalósíthattam a saját dalokra vonatkozó terveimet. Amire büszke vagyok, hiszen akkor – s a hatásomra – születtek az első önálló Lord-szerzemények.
Miként tudott a szombathelyi illetőségű Lord az ismeretlenségből kitörni, megkapaszkodni?
Senkit sem vártak nyitott kapuk, hogy Pesten játszhasson, így a Lordot sem. Ahhoz, hogy eljussunk oda, ahol most tartunk, meg kellett dolgoznunk. Keményen. Akkoriban nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni, ma már úgy látom, bármely zenekar életében fontos tényező a háttérbázis. Úgy közönség, mint zeneiségi szempontból. Nem mindegy, mennyire stabil a múltja, nem mindegy, mikor milyen döntéseket hoz, és persze az érvényesüléshez szerencse is kell. Azt látom, egyesek gyorsan feljuthatnak a csúcsra, ám ugyanolyan gyorsan el is tűnhetnek a süllyesztőben. Az említett stabil hátteret – és ez akár jó tanács is lehet a kezdő, feltörekvő zenekaroknak – a lépcsőfokok betartásával, a szisztematikus építkezéssel lehet megteremteni.
Mikor történt az áttörés? Amikor azt mondtátok, na végre…!
1981-ben, a Dorogi Rockfesztiválon. Az 1973-as miskolci seregszemlét leszámítva (ahol meglehetősen vegyes a felhozatal) az első rockfesztivál volt Magyarországon. Oda sem volt egyszerű bejutni, de végül sikerült. Emlékszem, fellépti díjat nem fizettek, ám az útiköltség térítést fel kellett ajánlani a szervezőnek… Mindegy, óriási élményben volt részünk. Ez volt az első eset, hogy Lord-zászlókat láttam lengeni a közönség soraiban. Saját költségünkön jó párszor bejártuk az országot, hogy megismerjék a zenekart, miközben Szombathely környékén, a Vas megyei régióban nagyon népszerűek voltunk. Ám a dorogi fesztivál volt az első, ahol szűkebb hazánkon túl is elismertek bennünket, ott éltük át először a zajos közönségsikert.
Érdekesség, hogy első albumotokat, a Big City Lights-ot Ausztriában vettétek fel. Tekintve, hogy a nyolcvanas évek Magyarországán ez kuriózumnak számított, miként jöhetett létre ez a projekt?
Miután itthon az egyetlen hanglemezgyár nem állt szóba velünk, ezért éltünk a lehetőséggel, hogy a burgerlandi Obershützenben vegyük fel az anyagot. Mivel akkoriban a szigorú ellenőrzés mellett nem lehetett csak úgy közlekedni a határon – az átlépéshez útlevél és vízum kellett –, nem volt egyszerű dolgunk. Arról nem beszélve, dilemmát okozott az is, hogy az elkészült bakelit albumokat, miként tudjuk hazahozni. A felvételek egy hét megfeszített munkával a Sica Sound Music stúdióban készültek, limitált háromszáz példányban. A költségeket egy nagyon kedves barátom, Berger István állta, akinek a Lord zenekar ezen túl is sok mindent köszönhet. Pisti ma is jó egészségnek örvend, heti szinten tartjuk a kapcsolatot egymással. A mai napig kikérem a véleményét bizonyos dolgokban.
Két olyan emberről is szót kellene ejtenünk, akik anno sokat tettek a zenekarért, ma már nincsenek a közelében, sőt a földi létet is mindketten maguk mögött hagyták. Vida Ferenc alapító-basszusgitárosra, valamint Balogh József költő-tanár úrra, a Lord szövegírójára gondolok.
A Lord önálló zenei korszakát – szakítva a vendéglátós muzsikálással – Vida Ferivel közösen álmodtuk meg. Annak érdekében, hogy jól működő, kiváló megszólalású banda legyünk, a hőskorszakban saját két kezünkkel gyártottuk a hangfalakat. Úgy guberáltuk össze a hangszórókra való pénzeket, a magunk módján, a magunk erejéből igyekeztünk fejleszteni. Amikor elmentünk az Ifipark mellett arról álmodoztunk, hogy egyszer talán majd mi is itt fogunk játszani. Arra gondolni sem mertünk, hogy ez az álmunk egy évvel később valóra válik… Nagyon jó barátok voltunk. Aztán valahol elromlott a kapcsolatunk. A pénz mindent tönkretesz. Feritől 2017-ben vettünk végső búcsút.
Balogh József tanár úr a szívem csücske volt. Aranyos ember, és kivételesen jó dalszövegíró, de elsősorban költő. A vele való kapcsolatunk alkalmi szövegírással kezdődött. Első szövegírónk, Kozma Gabi újságíró ismertetett össze bennünket: elhívtuk egy próbánkra, majd megszületett az első szövege, a Napvilág. A Lord életének egyik legzeneibb dalának, s egyben legcsodálatosabb versének tartom. Munkásságáról annyit, hogy rendkívül kreatív ember volt, aki lelkesen, komolyan és odaadóan tette a dolgát. Jellemzően azt állította saját magáról, hogy ő nem tanár, hanem tanító. 2011 decemberében, karácsony előtt hagyott itt bennünket. Fájó a hiánya.
S, ha már a halottainkról esett szó: 2016-ban hunyt el első énekesünk, zenekari alapítónk Sipőcz Ernő énekes-gitáros, aki viszonylag korán, ’81-ben kilépett a zenekarból, és önálló bandát hozott létre. Azokat a Lord dalokat játszották, amelyeket mi nem tartottunk műsoron. Nagyon jó hangú énekes volt, később is többször fellépett velünk, mindvégig jó kapcsolatot ápoltunk egymással.
(folytatjuk) Hegedűs István
2019. október 20. 09:58