A gitárock mesterei – Emmer Péter (2. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Ezt teszi a felvidéki, komárnói származású Emmer Péter is, méghozzá tehetségéhez mérten roppant szerényen. Több, rangos díj tulajdonosaként a dallamos hard rock/heavy muzsika mellett ellátogatott a dzsessz rock, valamint a színházi musical világába. Zenét és dalszöveget ír, zenekart működtet, újabban énekel, zenét oktat, de mindenekelőtt nemzetközi szinten is elismert virtuóz rock gitáros.
A prágai Guitar Festen (1998) elért eredményed az addig végzett munkád elismerése, vagy épp ott figyeltek föl rád?
Létezett egy Muzikus elnevezésű cseh szakmai magazin, akik kitalálták a Guitar Fest rendezvényt. Nagyszabású, nemzetközi rangos fesztiválról beszélünk, 1998-ban már a másodikat, vagy harmadikat rendezték. Magamtól nem is mertem benevezni, hiszen a környezetemen, barátaimon kívül, akik biztattak és bíztak bennem, nemigen rendelkeztem szélesebb ismertséggel. Varjú Attila dobos barátom viszont a Mrs. Carmen demo felvételeiből összeválogatta és kazettára másolta az abból kivágott gitárszólóimat, az így összerakott anyagot pedig elküldte a fesztivál szervezőinek. Legnagyobb meglepetésemre bejutottam, tíz kötelező instrumentális nótából kettőt kellett kiválasztanom. Az egyik Satriani Satch Boogie-ja, a másik Steve Vaitól a For The Love Of God. Alkalmi session zenekarral (Varjú Attila dobolt, Pszota Szilárd „Kopasz” basszusozott és Fekete Antal billentyűzött) léptem színpadra egy nagyon erős mezőnyben. Ilyen felhozatalban álmodni sem mertem arról, hogy itt elérhetek valamit: legnagyobb meglepetésemre rock kategóriában az első helyezett lettem. Először fel sem fogtam, mi történt velem. A díj egyfelől Szlovákián kívül Csehországban és Magyarországon is meghozta az általános ismertséget, de az sem elhanyagolható szempont, hogy nyertem egy JCM 310-es típusú Marshall kombót. Nagyon jól jött, miután pénzszűke miatt akkor épp nem volt erősítőm. Ami egyébként a mai napig megvan. Az már hab a tortán, hogy a következő esztendőben meghívást kaptam a fesztivál zsűrijébe.
A saját nevedet viselő instrumentális album (2004) a dzsessz rock kategóriájába sorolható. Addig is foglalkoztatott a fúziós műfaj, vagy éppen innentől datálható?
Miután a klasszikus rockzene határai, a szerzői keretek adottak, más zenék iránt is elkezdtem érdeklődni. Ekkor fedeztem fel Greg Howe-t, akinek csodáltam a munkásságát. Ebben a szellemben magam is próbálkoztam hasonló muzsikával. Ez épp a németországi vendéglátós időszakomra esett, nagyon elegem volt már a sramlizenéből, amelyet kényszerűségből kellett játszanom. Alig vártam, hogy a szálláshelyemre érjek, időponttól függetlenül azonnal nekiálltam a gyakorlásnak.
Egy szekvenszerre feljátszottam az alapokat, rágitároztam a dallamokat, ilyen módon nagyjából tizenöt instrumentális szerzeményem született. Kiadásra akkor még nem gondoltam, de szerettem volna, ha megmaradnak, ezért rögzítettem. Amikor csiszolgatás, editálás után visszahallgattam őket, kiderült, hogy összességében van egy hangulata, emellett a baráti visszajelzések is arról győzködtek, érdemes lenne megjelentetni ezeket. Tisztában voltam persze a ténnyel, hogy az instrumentális lemezek – a nagy neveket leszámítva – gyakorlatilag eladhatatlanok. Félreértés ne essék, eszemben sincs hozzájuk mérni magam…
Egyik haverom, aki kiadót üzemeltetett, elvállalta a lemez megjelentetését, ugyanakkor közreműködő vendégművészek neve is felmerült bennem. Alapi Pisti gitározását mindig is csodáltam, megkerestem egyik pozsonyi fellépésén. Petrus Gyula dobos barátom ismertetett össze bennünket, és Pisti azonnal elfogadta a meghívást. A komáromi Dluhos József „Donkie” stúdiójában két dalban gitározott az albumomon. Nagyon jól esett a közvetlensége, segítőkészsége, hogy egy számára ismeretlen gitáros lemezén elvállalta a közreműködést. Még a lemezbemutató koncertemre is eljött.
A második, Memento című albumodon (2019) csupán egyetlen hangszeres szám szerepel, a többi kilencet te magad énekeled. Miként fedezted fel, hogy a mikrofon mögött is képes vagy helytállni?
Ahogy a beszélgetésünk elején is szóba került, kiskoromban minden hangszernek látszó tárggyal ütöttem-vertem a környezetem, és persze sipákoltam, ordítottam, ahogy a torkomon kifért. Nem tudtam, hogy énekelek; nekem jól esett, aki meg hallgatta, vessen magára... Hát így kezdődött. Ma sem állítom, hogy tudok énekelni, pedig ez a képesség állítólag velem született. Mondjuk inkább úgy, hogy érzem a dalokat. Nem kaptam ilyen irányú képzést, senki sem mutatta meg a szabályos légzést, az intonációs technikákat; ezeket hallás után ösztönösen leutánoztam. Az én alapiskolám a gyerekkorban hallgatott minőségi rockzene, amelyet most, felnőtt fejjel tudtam ezen a téren hasznosítani. Amúgy ez a pálya nem volt idegen számomra, hiszen a Mrs. Carmenben is vokáloztam. A vendéglátós zenekarban pedig – mint említettem – evidens, hogy énekelnem kellett.
Mi hajtott a színház, a musical világába?
Egyrészt léteztek olyan színházi munkák, amelyek zenekart igényeltek. Beültem az adott bandába, a szerző hozta a kottákat, én lejátszottam, kísértük a színészeket. Majd érkezett egy felkérés, mi lenne, ha írnék egy dalt egy készülő musicalbe. Szlovák színházról van szó, a kétezer-tízes évek elejéről. A hangszerelés készen volt, csak a dallamot kellett megírni és előénekelni. Olyan jól sikerült, hogy a legközelebbi megkeresés már egy komplett musical megírására vonatkozott. Régebbi zenés darabokról beszélünk, amelyeket újra gondoltunk, új köntösbe öltöztettünk. Előre megkaptam a szlovák nyelvű szövegeket, a rendező elmondta az elképzelését, én pedig megírtam az új zenét. Hat-hét ilyen jellegű musicalt írtam, s a mai napig dolgozom a színháznak.
Nem volt furcsa kész szövegre zenét írni?
Eleinte igen. Főképp annak fényében, hogy nemegyszer olyan szöveget kaptam, amelynek szinte soronként változott a ritmusképlete. Az első két sor 3/4-es, a másik meg 5/4-ben van, amelynek szinkronba kellett hozni a prozódiáját. Egyáltalán nem volt mindegy, milyen zenét írok, hiszen a téma megadta az alapot, annak a hangulatát kellett figyelembe venni. Mindenesetre együttműködőek voltak, mert a szövegíró srác, kérésemre, ott helyben korrigálta a ritmikai hibákat. Szerencsére nem sűrűn fordult elő ilyesmi.
2015-ben alapítottad az A.V.E. zenekart (az elnevezés akár az ősi római üdvözlést is feltételezheti), amellyel a rock-metalnak egy alaposan letisztult, finom, légies (pl. Végtelen út, Kezeket fel) változatát játsszátok. S, amelyet kemény alapokra épülő dallamos zene, tisztán érthető szöveg jellemez. Miként alakult ki ez a stílus?
Annak ellenére, hogy nekem is eszembe jutott a római üdvözlés, az A.V.E. tulajdonképpen mozaikszó, és egy alkalmi formációt rejt. Zombori Attus dobolt, Vermes Gabi bőgőzött, a harmadik pedig a nevem kezdőbetűje; vagyis én gitároztam. Tehát a zenekari elnevezés egy kereszt-, illetve két vezetéknév rövidítéséből állt össze.
Emlékszem, suhanc koromban, amikor trióban játszottunk, nem volt külön énekesünk. Nagyon tetszett a zeppelines karcos rock letisztult hangzása, nyers ereje, s már akkor gondoltam arra, milyen jó lenne ilyen zenét játszani. Attusra egy tehetségkutató verseny zsűritagjaként figyeltem fel úgy tizenöt-tizenhat éves korában, nagyon megfogott az a fajta embertelen dobolás, amit művelt. Aztán jóval később, e formáció tervezésekor eszembe jutott, ő pedig elvállalta. Felhívtam Vermes Gabit, aki óriási formátumú basszusgitáros, vele a skandináv hajókon játszottam és barátkoztam össze. És ez a barátság a mai napig tart. Nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat a közös munkába, még a nevet sem találtuk ki, de már próbáltunk. Ezzel együtt nem volt egy hosszú életű banda. Feldolgozásokat játszottunk, megéltünk néhány fellépést, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Gabi visszament a hajóra, én pedig dalokat írogattam. És már nem csak zenét szereztem, de a szövegírással is megpróbálkoztam.
Összegyűlt pár szerzeményem, gondoltam, jelenjen meg lemezen is. A koncepcióm szerint nem instrumentális, hanem énekes, bizonyos keretek között rádióbarát, könnyebben konzumálható muzsikát tartalmazzon. Amikor elkészültek a dalok, eszembe jutott, hogy azokat Attussal kellene feldoboltatni. Mellette Vermes Gabit szerettem volna basszusosnak, ám külföldi zenélése okán nem tudtam egyeztetni vele. Három szám erejéig azért mégiscsak sikerült bevonni a munkába, a többi nótát én bőgőztem föl, emellett a billentyűs hangszerek java részét is én szólaltatom meg. Összességében az A.V.E. teljes tagsága három dalban játszik.
Szerettem volna, ha a lemezbemutató turnén az A.V.E másik két tagja mellett Szabó Károly billentyűs is részt vesz, de Gabival a külföldi zenélése folytán ezúttal sem tudtam dűlőre jutni. Karesz egyik barátját, Szőke Petit hozta basszusozni, akivel végre meg tudtam csinálni a koncertsorozatot. Aztán Zombori Attus is kikerült a bandából, helyette az a Varjú Attila jött dobolni, aki annak idején benevezett engem a Prágai Gitárfesztiválra. Mindannyian ismert zenészek a szakmában, több neves bandában is megfordultak. Ez a formáció – miután kísérőzenekar, nincs külön neve – a mai napig működik ebben az összeállításban.
Jobb szólóban dolgozni, mint állandó-, és nem kísérőzenekarral?
Aki emberileg, zeneileg ismer, tudja, hogy mindig közös munkában, zenekarban gondolkodtam. Sosem gondoltam volna, hogy valamikor majd szólólemezeim jelennek meg.
Úgy hozta a sors, hogy az első, 2004-es nagylemezemet teljesen egyedül vettem fel, a vendégeket leszámítva az összes hangszeren én játszottam. Ezek után nem adhattam egyszemélyes zenekarnevet, így az én nevem került a borítóra. Sokat köszönhetek a Periferic Records – Stereo Kft-nek, azon belül Böszörményi Gergelynek, akit Alapi Pisti ajánlott a figyelmembe, és aki nem csupán idehaza, de külföldön, Nyugat-Európában is terjesztette a lemezt.
Aztán hosszabb szünet után 2019-ben jött a második szólóalbum, a Memento, amikorra alaposan átrendeződött a hanghordozók piaca. Ma már szinte csak a koncerteken lehetséges CD-lemezeket eladni; illetve itt Szlovákiában, a magyarlakta területen szerencsére várják tőlem az új anyagot. Rájuk mindenben lehet számítani: eljárnak a bulikra, érdeklődnek, zeneileg ők tartanak életben. Ezúton is hálás köszönetem nekik.
Népszerűségedet jelzik a Harmónia-díjak is, amelyek Felvidéken rangos kitüntetésnek számítanak.
2013-ban kaptam az elsőt az Év Hangszerese kategóriájában. A díjat egyébként Lábszky Olivér, Lacza Gergő (a Szlovákiai Magyar Zenészek Egyesületének elnöke), valamint Dobosi Róbert alapította, amely a felvidéki zenészek jutalmazását célozza. Mind a mai napig kiosztják az arra érdemes művészek között, mára magam is a kuratórium tagja vagyok.
A későbbi Memento- lemez előfutáraként 2017-ben megjelent a Végtelen út című dal, amely ebben az esztendőben az Év Dala lett, így jött a második Harmónia – Szlovák Magyar Zenei Díj.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2021. július 4. 08:26