A gitárock mesterei – Emmer Péter (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Ezt teszi a felvidéki, komárnói származású Emmer Péter is, méghozzá tehetségéhez mérten roppant szerényen. Több, rangos díj tulajdonosaként a dallamos hard rock/heavy muzsika mellett ellátogatott a dzsessz rock, valamint a színházi musical világába. Zenét és dalszöveget ír, zenekart működtet, újabban énekel, zenét oktat, de mindenekelőtt nemzetközi szinten is elismert virtuóz rock gitáros.
Felvidéki magyarként nem csupán szűkebb hazádban és az anyaországban, de nemzetközileg is elismert muzsikusként, gitárvirtuózként szereztél hírnevet. Mennyire kellett megküzdened ezért?
Azon emberek közé tartozom, akik úgy a zenében, mint a polgári életben, semmit sem kaptak készen, nem hozták elém tálcán. A mai napig mindenért meg kell harcolnom.
Kisgyerekkoromtól fogva annyira szerettem zenélni, hogy minden lehetőséget megragadtam a fellépésre, el sem tudtam képzelni, hogy ezért pénz járna. Nem csináltam semmi extrát, csak játszottam. Tettem a dolgom. Gyakoroltam, és ahol lehetett, bemutatkoztam.
Miért éppen a gitár fogott meg?
Relatíve későn, tizennégy éves koromban kezdtem komolyabban foglalkozni a hangszerrel. Muzikális gyerek voltam, az akkori mainstreamből elég sokféle zene ragadt rám. Szelektáltam közülük, s amelyik tetszett, annak a második-harmadik hallás után már tudtam a refrénjét. Párnákon doboltam, édesanyám szabáshoz használt fejes vonalzójából pedig oly módon csináltam gitárt, hogy damilokat erősítettem rá. Egyszemélyes zenekarként aztán a kanapét színpadnak használva, az említett eszközzel nagyterpeszben gitároztam.
Szüleim egyszerű munkásemberként – ráadásul egyetlen zenész sem akadt a családban – nem igazán vették komolyan az ilyen irányú kirohanásaimat. Múló hóbortnak tartották. Aztán tízes éveim közepén kezdett komolyabbra fordulni ez a játék, főleg, amikor már különböző bulikra is eljutottunk. Nem tudom, miért – hiszen az emberek általában a frontemberre, az énekesre összpontosítanak –, én a gitárost figyeltem. Alig várva, hogy hazaérjek, a tőle ellesett kéztartást, pózokat gyakoroltam, innentől egy életre megfertőződtem a zenével.
Gondolom, mindezt kezdő, amatőr zenekarban is igyekezted kamatoztatni.
Hogyne. Néhány hasonszőrű haverommal összeállva bandát alapítottunk. Senkit sem érdekelt, hogy ki milyen hangszeren tud játszani, kiosztottuk a feladatokat: ha valaki nem akart dobos lenni, zokszó nélkül megkaphatta a bőgős posztot. Később hangszerekre is szert tettünk, ám hiába, hiszen kiderült, semmit sem tudunk. Többen feladták, talán én voltam a legkitartóbb közülük.
Képezted magad, vagy autodidakta módon sajátítottad el az első fogásokat?
Az első szárnypróbálgatásokat követően autodidakta módon tanultam. Mondanom sem kell, hogy az internet akkoriban még nem létezett nálunk. Kezdetben inkább szórakozásként fogtam fel, a tudatos gyakorlás csak később kezdődött. Addig azt játszottam, ami tetszett; főképp a „guitar hero”-korszak előadóinak instrumentális lemezeit hallgattam, mint Yngwie Malmsteen, Joe Satriani, Steve Vai, vagy Paul Gilbert, akiket próbáltam leutánozni. Egy szál walkmanről szólaltak meg a dalok, egészen addig nyúztam a kazettát, míg már hallgathatatlanná kopott. Később, felnőttként már képeztem magam.
Az említetteken kívül voltak más példaképeid is? További külföldi, valamint magyar zenészekre, zenekarokra gondolok, különös tekintettel a felvidéki Gravisra, illetve a gitárosára.
Tudtam a kortárs és lemezen elérhető magyar gitárosokról, mint például Szekeres Tamás, aki úgy tudom, elsőként jelentetett meg a rockzenében instrumentális gitáros lemezt. De ismertem szinte minden akkori rock/metal együttest, illetve azok gitárosait. Nagyon szerettem többek között Alapi Istvánt, vagy Csillag Endrét. Attól még, hogy a határ másik oldalán élünk, figyelemmel követjük a magyar rádiók és televíziók adásait, amelyek által értesülünk az aktuális történésekről. Rendszeresen hallgattuk a hetvenes években született, nálunk is elérhető, később is aktív zenészeket.
A Gravis zenekar elkerülte a figyelmem, hiszen ahogy az előbb is említettem, inkább az anyaországi zenét és zenészeket preferáltam. Miután szlovák nyelven énekeltek – így is szólaltak meg a rádióban – nem is tudtam róla, hogy a zenekart magyar zenészek alkotják. Később azonban összefújt bennünket a szél, a gitárosuk, Hegedűs István (névrokonom – H.I.), valamint Varga Frici H & V Jumbo Records néven létrehozott egy kiadót. A független kiadók elterjedésével komoly sikereket értek el a kilencvenes évek elején-közepén.
Akkoriban működtettem a Mrs. Carmen zenekart, az elkészült demo felvételeinket – mások mellett – hozzájuk is eljuttattuk. Magyar zenekar lévén eszünkbe sem jutott, hogy ne anyanyelvünkön énekeljünk, ám a határ innenső oldalán ez nem jelentett perspektívát, így szlovákra váltottunk. Csak azért, mert nagyon szerettünk zenélni. Ellentétben más kiadókkal, ők meghallgatták, és nagyon megtetszett nekik. Értesítettek bennünket, hogy megjelentetik a felvételeinket, ám végül nem minket, hanem egy másik rockzenekar lemezét adták ki.
A sors különös játéka folytán Varga a 2004-ben megjelent instrumentális szólólemezem első koncertjein a kísérőzenekaromban basszusgitározott.
A Mrs. Carment az imént említetted, azt követően a Mephisto nevezetű formációban gitároztál. Milyen zenét játszottatok?
A Mrs. Carmennel, amely az első komolyabb zenekarom volt, hard rockot, amolyan AOR jellegű zenét játszottunk. A meghiúsult lemezmegjelenés miatt nagyon csalódottak voltunk, de azért nem adtuk fel: továbbra is játszottunk, tévé műsorokban szerepeltünk, tehetségkutatókat nyertünk, vagyis futottuk az ilyenkor szokásos köröket. Hiába voltunk sikeresek, az országos ismertség nem jött össze.
A Mephistóval néhány közös bulit játszottunk, a két zenekar baráti viszonyt ápolt egymással. Zenéjük a Mrs. Carmennél jóval keményebb hangzású volt, az első lemezük trash metal stílusban íródott. Ami azért eléggé távol állt tőlem. Később kemény, de muzikálisabb zenére váltottak. A Mrs. Carmen már a végét járta, amikor megkerestek, a gitárosuk ugyanis Prágába költözött. Két évet töltöttünk együtt a színpadon. Az első lemezük a Jumbo Recordsnál, a második – mindkettő még nélkülem – egy másik kiadónál látott napvilágot. Nekiálltunk a harmadiknak is, ám az nem jelent meg, ugyanis rossz anyagi körülményeim miatt kénytelen voltam külföldi vendéglátós zenei munkát vállalni Németországban. Nem sokra rá, ők is szétszéledtek. Jó volt a Mephistóval rockerkedni, saját dalokat játszani, ám ahhoz, hogy továbbra is a zenei pályán maradhassak, muszáj volt ezt meglépnem.
Hogyan teltek az ottani évek, milyen emlékeket őrzöl erről az időszakról?
Kemény munka volt nagyon. Egyszer összeszámoltam, százhuszonhét napon keresztül minden nap játszottunk. Előfordult, hogy naponta tizenöt órát is a színpadon töltöttünk. Néha úgy éreztem, hogy a nehéz mahagóni fából készült gitáromtól leszakad a hátam, de bírni kellett. Kisebb betegség, mint az influenza, nem számított, föl sem merült bennünk, hogy emiatt netán le kellene mondani bulikat. Elvégre munkáról, pénzkeresetről szólt ez az egész… Kifulladásig. Ilyen szempontból jó iskola volt, kénytelen voltam megtanulni a nehéz helyzetben való boldogulást, túlélést. Nemegyszer előfordult, hogy rekedten is énekelni kellett a sramlit; meg kellett tanulnom a technikáját, hogy ne tűnjön fel annyira, de a hangom se menjen tönkre.
Kicsivel több, mint négy évig csináltam, aztán otthagytam. Egy darabig otthon voltam, majd ismét nekivágtam. Nem igazán volt kedvem hozzá, de engedve a rábeszélésnek csak elmentem zenélni egy skandináv hajóra. A magyar zenészek, zenekarok közül sokan választották ezt az utat, mint például Horváth Charlie, aki a Pannónia Expressz nevezetű formációval énekelt, és amely kifejezetten e célból alakult. Én a szintén magyar Elixír Show Band zenekarral énekesként és gitárosként dolgoztam. Héttagú banda volt, jó srácok, velük jól éreztem magam. Mindez a kétezres évek közepe táján történt, amikor már túl voltam az első önálló lemezem megjelenésén.
Mikor kezdtél el zenét írni?
Már az említett korai amatőr bandákban kiderült, hogy könnyen írok dalokat. És ez a mai napig így van. Nem állítom, hogy jókat, de tudok. Fontos, hogy nem kényszerből teszem: leülök gitározni, és már jönnek az ötletek.
Eleinte a sablonokkal ismerkedtem, semmi tudatosság nem volt a komponálásban. A Mrs. Carmen zenéjének összes dallamát én írtam, csak a szöveget nem. Ami a Mephistót illeti, ott belecsöppentem a kész művekbe, és ez a harmadik, akkor készülődő lemezünkre is igaz volt. Ennek ellenére oda is sikerült egy dalt írni, amely a harmadik album előfutáraként a szlovák rádióban is elhangzott.
A felvidéki magyarság az előző rendszerben is fontosnak tartotta, hogy identitását megőrizve anyanyelvén énekeljen. A rendszerváltozás előtti kultúrhatalom ezt nyilván nem nézte jó szemmel, mi is beszéltünk róla, hogy a lemezfelvételhez, de a sikerességhez is elengedhetetlennek bizonyult a szlovák nyelven való zenei megszólalás. Miként ezt a Mrs. Carmen is tette. Jóval később, amikor már nem csupán instrumentális zenét írtál, fel sem merült, hogy azok ne magyar nyelven készüljenek?
Nem gondoltam arra, hogy szlovák nyelven szólaljanak meg a dalok. Arra viszont igen, hogy angolul és magyarul. Az anyanyelvi szerzeményekkel az a baj, hogy a médiában való megjelenéshez, valamint az azt megelőző promócióhoz a szponzorálás elengedhetetlen. Miután nincs benne pénz, ezért – néhány jóindulatú, segítőkész ismerősön, baráton kívül – senki sem állt mögöttem. Meg is értem.
Idősebb zenészbarátaim elbeszéléseiből tudom, hogy akik korábban lemezt szerettek volna megjelentetni, valóban kénytelenek voltak szlovákul felénekelni a dalaikat. Ez arra az időre datálódik, amikor nem csupán a szöveget, de még a zene minőségét is meghatározták. A magánkiadók megjelenésével nyilván a helyzet is megváltozott, ugyanakkor a kiadók a piac szűkössége okán nem tettek pénzt a magyar produkciókba.
Mint említettem, a Mrs. Carmennel beadtuk a derekunkat és a szélesebb ismertség reményében készítettünk szlovák nyelvű felvételeket. Működött ugyan a dolog, de nagy áttörést így sem értünk el. Az anyanyelvű rockzenét pedig kizárólag magyarlakta településeken tudtuk népszerűsíteni, ami a lakosság számarányát tekintve sajnos édeskevés. Szlovák zenészbarátaink nem foglalkoznak azzal, milyen nyelven szólalnak meg a dalok, őket a zene és az emberi kapcsolatok érdeklik. A szlovák közönség viszont nem érti a magyart, éppen ezért nem jön el a koncertre és nem veszi meg a lemezünket.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2021. június 20. 11:57