A gitárock mesterei – Cziránku Sándor (2. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Cziránku Sándor a korai rock és az igényes zene elkötelezett híveként kezdett muzsikálni. Számos zenekarban – mint például a Gesarol, a Beatrice vagy a Misszió – letette névjegyét, majd egyre inkább a magyar- és a balkáni népzene felé vette az irányt. Kétnyakú Gibson gitárja, valamint különleges tapping-technikája védjegyévé vált, ha csapatban nem is dolgozik, de az aktív muzsikálást nem hagyta abba.
A Misszió zenekar sem tartozott a támogatott bandák közé. Mennyire érezted magadénak azt a fajta zenét? És mennyire tudtad egyeztetni időben, stílusban az Operett színházzal?
Megkeresett Karvaly Lajos, akit éppen akkor rúgtak ki Pókáék a Hobo Blues Band technikai személyzete közül, hogy csináljunk közösen zenekart. Angyal Karcsi nagyszerűen énekelt, Nemecsek (Németh Tamás – a szerk.) az ős-Miniből jött dobolni, Lajos basszusozott. Egynyári banda volt számomra, mégpedig azért, mert a közönséget nem tudtam elviselni. Karvaly elintézte, hogy a Hobo Blues Band előtt backingeljünk; jószerével oda sem figyeltek ránk, folyamatosan a „Hobót” skandálták. S, ez nem csak engem, szegény Angyal Karcsit is nagyon megviselte. Pedig jó kis banda volt, írtunk saját nótákat, azokat nyomtuk. Számomra különösen emlékezetes, hiszen ekkor kezdtem szerzőként is kibontakozni. A Misszióban Karvaly Lajos írta a szöveget, de előtte nekem is voltak ilyen irányú próbálkozásaim. Később, a Missziót követő időkben is írtam dalszövegeket. A stílusunk az Eddáéra hajazott, az életérzés – és ki merem jelenteni, a minőség is ugyanaz –, de rá kellett jöjjünk, még egy ugyanolyan bandát nem bír el az ország. Ami az Operettszínházat illeti, nyugis állás volt, jól megfért nálam mindkettő. A Misszió korszakkal együtt nem csupán a rockot, de az aktív zenélést is le akartam zárni.
Aztán mégsem így történt. Mi mentett meg?
Egy, a Népstadion Szoborparkjában megrendezett country fesztiválon, ahol Fehér Balázst kísértem gitáron, találkoztam Huszti Zolival. Nevéhez fűződik a Jónás könyve című rockopera. Megkérdezte, nem akarnék-e népzenével foglalkozni, de addigra már az egész zenei világból elegem lett. Utolsó kísérletképpen bemutatott – ahogyan ő mondta – „az ördög hegedűsének”, Szabó Andrásnak, aki a balkáni népzene szakavatott mestere. Megbeszéltünk egy találkozót a lakásán, ahol a hegedűjével már javában gyakorolt, én pedig a gitárral csatlakoztam hozzá. Elég sokat kínlódtam, amíg megszoktam a népzenére jellemző páratlan ritmusokat. Andris adott egy kottát, otthon rengeteget gyakoroltam, aztán rájöttem a fortélyára. A legközelebbi próbára már megtanultam, amit kellett, végül ott ragadtam a bandában. Ez volt a Gépfolklór. 1982-re másodszor alakult újjá a banda: ebben Tzortzoglou Jorgosz énekelt, Donászy Tibi dobolt (mindketten a Rolls Frakcióból érkeztek) és Andris hegedült. Szemes Lacit én hoztam, ő basszusgitáron játszott. Folk rock zenekar voltunk, a rockot a bolgár-, a balkáni-, illetve a magyar (Kárpát-medencei) népzenével ötvöztük. A nevet egyébként Hobo találta ki még ’75-ben. Amit elértünk, egy szál kislemez, és persze hajtottunk a nagylemezre, aminek külön története van.
Lehet, furcsán hangzik, de a gitárom áthangolása komoly fordulópontot hozott az életembe. Fogalmam sem volt, hogy ez az az „open d”, amelyet Jimmy Page is használt, nekem egy haverom mutatta meg slide-gyűrűvel. Úgy is hagytam. Ez a hangolás egészen más tónust adott a zenének. Teljesen beleszerettem, s nem túlzás, az egész életemet felforgatta. Andristól kaptam hozzá egy kompresszort, ez az első multieffektek közül való pedál. Idő kellett persze, amíg hozzászoktam ehhez az állapothoz, kis türelmet kértem hozzá zenésztársaimtól, amit meg is kaptam. Ezután Koltay Gergő, a Kormorán vezetője hozzásegített bennünket egy hollandiai turnéhoz. Fantasztikus élményben volt részünk. Ám mégsem mentek simán a dolgok, Szabó Andris és Jorgosz nagyon komolyan összevesztek. Hiába: a két egyéniség nem fért össze a csapatban… Hazajöttünk, a hanglemezgyárban elkezdtük fölvenni és be is fejeztük a Gépfolklór egyetlen nagylemezét, amely – a torzsalkodásnak köszönhetően – végül csak kazettán jelent meg. Az akkori kultúrpolitika amúgy sem kultiválta ezt a fajta muzsikát és a zenekart annak ellenére, hogy voltak országrészek, városok, pl. Miskolcon, Szegeden, ahol nagyon ment. Az igazság, hogy a bőrös rockerek a folk miatt, a táncházas népi muzsikát kedvelők pedig épp a keményvonalas rock miatt nem fogadták el. Érdekes, hogy a Kormoránnak szinte egyedüliként sikerült betörnie ebbe a műfajba.
A Barbaro jelentette a kiteljesedést számodra. Nem könnyen befogadható rétegzene, amely a sikert is behatárolja. Sosem érdekelt a népszerűség?
A Barbaro előtt még ugyanebben a műfajban csináltam egy saját zenekart, a Ködkondát, ez tulajdonképpen a Barbaro műhelyének számított. Itt kísérleteztem ki a Barbaróban megismert témákat, megoldásokat. A Profán elnevezésű zenekar 1987-ben Pro Pátria címmel kiadott egy lemezt, amelyben tevékenyen közreműködtem. Még 1986 Szilveszterén Jorgosz és Herpai Sanyi – lehet, hogy jól berúgtak – kitalálták a Barbaro zenekart, amelybe Zsoldos Tomi basszusgitárossal engem is meghívtak. Jorgosznak különös tehetsége van arra, hogy rábeszéljen embereket a saját ötletére, Sanyit is addig kapacitálta, amíg ráállt. A V’ Moto-Rock akkor már lejtmenetben volt, nemigen volt szükség Herpai dobolására (megoldották dobgéppel), ami nagyon elkeserítette őt. Itt a Barbaróban mindannyian kibontakozhattunk, teljes szabadságban zenélhettünk. Két nagylemezt vettünk fel. Népszerűség? Szerintem, mi, előadók azért lépünk színpadra, hogy megmutassuk magunkat, kiadhassuk magunkból a mondanivalót. És persze örülünk, ha mindez találkozik a közönség ízlésével. Véleményem szerint a népszerűséget nem szabad alárendelni az értéktelen, a gagyi terjesztésének. Ezért játszottam háttal az embereknek az Ifiparkban, ezért akartam többször is visszavonulni a színpadtól. Ezért nincsen jelenleg saját zenekarom.
Szerinted hol tart ma a zenekultúra?
A rock a múlté, befelhősödött. Kiüresedett, sok helyen „pacsirták” énekelnek, ahol nem, ott le is húzhatják a rolót. El kell felejteni, hogy a vasárnapi délelőtti próbán a menedzser megjelenik egy zsíros ajánlattal a pincében. Ez a múltban sem történt meg, s ezután sem fog! Ha létrehozol egy bandát, azzal egyben céget is alapítasz. A maga apparátusával. Komplex tevékenységről beszélünk, ahol mindenkinek megvan a maga feladata: a titkárnőnek, a szervezőnek, a marketingesnek, stb. Különben soha nem fog működni. És ami a legfontosabb: a zeneszerzés. Két jó harmónia között az időtényezőt is ki kell használni, mint zenei elemet. Ami lehet akár a csönd is. Ha mindezek után megjelenik egy „pacsirta”, akkor szerencséd van. Ha nem, akkor sem vesztettél semmit, mert az általad létrehozott alkotással hozzátettél valamit az univerzumhoz.
Magyarországon nem sokan használnak kétnyakú gitárt, ráadásul te egy különleges technikával egyszerre játszol a tizennyolc húron. Hogyan sajátítottad el, illetve alakítottad ki magadnak ezt az egyéniséget?
A kétnyakú gitárt, illetve azt a technikát, amit kialakítottam magamnak, kihívásnak tekintettem. Először nem igazán tudtam mit kezdeni vele, aztán mindkét nyakat teljesen egyformára, szinkronba hangoltam. Eleinte az egyik tizenkét, a másik hathúros volt, de rájöttem, hogy az én tizenkettőm meg sem közelíti az eredetit, így a duplázott húrok felét visszaszedtem. A hangszerhez egyébként hirdetés útján jutottam hozzá, Turcsák Tibor hangszerkészítő mester tulajdona volt, igazi ritkaságnak számít.
Ami a technikát illeti: a pengetőm korábban csutkára kopott, nem volt pénzem a pótlására. Tartottam attól, hogy a koncerten nem tudok majd megszólalni, elkezdtem ujjal gyakorolni, ennek eredményeképpen kialakult az ismert hangzás. Ezt az általam kitalált speciális tapping-technikát egyébként nem is lehet egy nyakon lejátszani, tehát a két dolog szorosan összefügg egymással. Már csak a különleges hangzás miatt sem, hiszen a hangok szabadon zengnek egymásra. Ennek is megvannak a maga korlátai, aminek a belső zenei tudás szab határt. Az öreg zenészek szerint, a szvinget nem muszáj szeretni, de ahhoz hogy fejlődj, hogy akár rockot, népzenét vagy dzsesszt játsszál, muszáj tanulmányoznod. A szving egy találmány, a harmincas évekre jellemző stílus, előadásmód, amit ismerni kell. Ebből több, más stílust is vissza tudsz fejteni.
A gitár ma sem ment ki a divatból, ám a fiatalok másképpen kezelik. Hogyan viszonyulsz az ún. new school technikához?
Miután a vintage-gitározásban nőttem föl, egyértelműen ennek a híve vagyok. Még akkor is, ha kialakítottam magamnak azt a bizonyos speciális tapping-technikát. A kezdet-kezdetén az öregek arra hívták fel a figyelmünk, ha fölhangosítjuk a Marshallt, és csak kvinteket játszunk, üres a zenénk! Nincs tartalom, nincs érzelem, csak egy darab kő van. A lélektelenségben elvesznek a harmóniák, és az nagyon nagy baj. És én ezt veszem észre a modern rockzenében, gitározásban, hogy a mai fiatalok technokraták. A gyorsaság, az ügyesség számít, ami nem azonos a zenével. Ha kell, magam is rettentő sebességgel tudok játszani – de minek? Ezzel szemben nagyon fontosnak tartom a hármas hangzást: az alap, a kvint, a nagyterc, vagyis a megpengetett felharmonikusok mind a teremtést szimbolizálják: az Atya, a Fiú, és a Szentlélek hármasát. Ez az univerzum törvénye, ezt találtam meg a már említett hangolásban. És egy javaslat a fiataloknak: nyugodtan tegyék le a pengetőt, az ujjal történő játékban sokkal inkább lehet érezni a vonzás törvényeit.
A kétnyakú Gibson gitárról már beszéltünk. Ezen kívül milyen típust és alapokat használsz?
Az alapok: Marshall fej-láda és egy Trace Elliot kombó, amit egy stúdióból vásároltunk. Mindössze két gitárom van, az említett Gibson mellett egynyakú Samick-en játszom, ez Dél-Korea-i csúcsmodell. Nagyon megszerettem ezt a típust. Máté fiamtól, aki nagyszerű gitáros, kaptam egy Boss GT-10 pedálsort hozzá. Egyelőre a gyakorláshoz nem használom, akkor lesz majd aktuális, ha úgy döntök, visszatérek a színpadhoz…
… És tervezed a visszatérést?
Egyetlen emberrel térnék vissza, Csík Pistivel, vele teljes mértékig egy hullámhosszon vagyunk. Hiper érzékeny lélek, akivel egyek vagyunk a mezomorfikus mezőben. És ez természetesen a Kárpát Mőbiusz műfajban valósulhat meg. A zenekarnak nevezett duó egyébként még a nyolcvanas években a Profán lemez felvétele után alakult, mintegy véletlenül. Az érdi stúdió tulajdonosánál a tíz napos szünetet kihasználva Csík Pistivel rögtönöztünk föl egy nagylemeznyi anyagot. Ilyen formán a Kárpát Mőbiusz egy dobosból és egy gitárosból áll, ezeken felül pusztán effekteket, zajokat használtunk. Eddig csupán ez a projekt fűződik a nevünkhöz, és jó lenne folytatni.
Hegedűs István
2020. január 5. 16:23