A gitárock mesterei – Cziránku Sándor (1. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Cziránku Sándor a korai rock és az igényes zene elkötelezett híveként kezdett muzsikálni. Számos zenekarban – mint például a Gesarol, a Beatrice vagy a Misszió – letette névjegyét, majd egyre inkább a magyar- és a balkáni népzene felé vette az irányt. Kétnyakú Gibson gitárja, valamint különleges tapping-technikája védjegyévé vált, ha csapatban nem is dolgozik, de az aktív muzsikálást nem hagyta abba.
Életpályádon végig tekintve szinte mindent kipróbáltál a zenélésben. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen kvalitású hangszeres abbahagyja az aktív muzsikálást?
Hadd pontosítsak: az aktív muzsikálást nem hagytam abba, csupán nem játszom semmilyen formációban. Hogy miért? Először is próbahelyet kell fizetned. Fölkészülsz a műsorral, saját költségeden a helyszínre – valamilyen szakadt kocsmába – utazol, „beródolsz”, majd kettő, esetleg huszonkettő ember előtt játszol. Kiderül, nem vagy rentábilis. A vége, hogy még te hozol pénzt otthonról, hogy fölléphess. Tapasztalatom szerint akármilyen csodát művelsz, ez akkor sincsen másképp. Kivéve, ha sikerül rendesen kiplakátoznod, vagy nagyon különleges műsorral érkezel. Erre azért tudok pozitív példát is hozni: az azóta megszűnt Picasso nevezetű klubban Borlai Gergővel, illetve Dörnyei Gabival hármasban dobpárbajt tartottunk úgy, hogy én adtam föl nekik a témákat. Zsufi teltház előtt játszottunk. A ritka alkalmak egyike, hogy az ilyen alternatív dolgokra rákapjon a közönség. Az évente megrendezett dobosok farsangján közösen léptem fel szegény Herpai Sanyival, ahol a Duó elnevezésű agyszüleményünkkel szerepeltünk. Erre már nem annyira volt vevő a közönség. Pedig Sanyi úgy dobolt, mint Billy Cobham a Spectrum című lemezen.
Induljunk el a kezdetektől! Mikor vettél először gitárt a kezedbe?
Egy iskolazenekarban kezdtem tizenhat évesen, amellyel mindjárt a bemutatkozáskor hatalmasat buktunk a csömöri művelődési házban. A Fortuna együttesről van szó, amely neve ellenére mégsem hozott szerencsét. A frissen hozzánk csatlakozott Csányi Öcsi nagyon izgulós volt, a Bee Geestől a Holiday című számot más hangnemben kezdte el énekelni. A billentyűs megpróbált utána menni, de nem találta a megfelelő hangokat. Ezt észlelve a dobos dühösen belecsapott a cintányérba, majd felállt és otthagyta a zenekart.
Volt zenei előképzettséged?
A kőbányai Pongrácz-telepen laktam, közel Deák Bill Gyulához. Ott jártam gitártanárhoz. Édesanyámtól, aki egyedül nevelt bennünket, kikönyörögtem egy használt vibrátó-karos gitárt a Rákóczi úti hangszerboltból, ami relatíve nem is volt túl drága. Bár az ezerkettőszáz forint egy akkori havi fizetésnek felelt meg, OTP-részletre mégsem volt elérhetetlen. Mire elintéztük a papírmunkát, pont elvitték az orrunk elől. Elkeseredésemet látva a boltos ránk beszélt egy csehszlovák gyártmányú dobozos Gibson-gitárt, amit egyáltalán nem bántam meg. Nagyon sokáig őriztem. Anyutól kikönyörögtem hozzá egy NDK-gyártmányú (Német Demokratikus Köztársaság – a szerk.) 12 Wattos NB-3-as típusú erősítőt. Úgy nézett ki, mint egy olajkályha, de egészen jól szólt. No, ekkor iratkoztam be először Harmat Lacihoz, aki a Scampoló gitárosa volt. A tanárok egymásnak nyomták a The Shadows-okat, mint pl. a Gitár boogie-t. Fantasztikusak voltak. Csak az volt a baj, hogy összhangzattant nem tanítottak, különböző fogásokat mutogattak a hangszeren, ám ez kevésnek bizonyult. Mindezek után beiratkoztam Csepei Tiborhoz, aki gitártanárnak átlagos, ám rendkívül korrekt volt, s feleségével együtt rendesen megtanították az összhangzattant. Végül OSZK-vizsgát tettem, de ez már a Gesarol-os időkre nyúlik vissza…
… Mielőtt erre rátérnénk, elárulod, melyek voltak számodra az első zenei hatások?
Abból a korosztályból származom, amely ösztönös lázadó volt, s ez elsősorban a zenében nyilvánult meg. Kortársaim közül elkeseredettségükben sokan disszidáltak (illegális külföldre távozás – a szerk.). Amikor a mozikban vetíteni kezdték az Easy rider (Szelíd motorosok – a szerk.) című filmet, először csapott meg bennünket a szabadság szele. A zene, a Steppenwolf Born to be Wild című száma pedig valóságos rock himnusz lett. Felugrottunk a mozi székekre és a kabátunkat pörgetve táncoltunk a rock and rollra. Mit érdekelt bennünket a mondanivaló! A zene volt a lényeg… Aztán szóltak nekünk, hogy a filmben látottak számunkra nem követendő példa, hiszen a társadalom ezt az életformát soha fogja elfogadni. A rock vége a halál. Példaképek? Gitárosként Jimmy Page, Ritchie Blackmore, a magyarok közül pedig Barta Tamás.
A Gesarol volt az első formáció, amelyben ismertséget szereztél. Miképpen kerültél a csapatba?
Aki ismeri Schuster Lórántot, igazolhatja: kalandos úton! A szerencsétlen Fortuna együttes beat-párbajra hívta a Gesarolt, akik cinkotaiak voltak. Mindenképpen meg szerettük volna mutatni magunkat, hogy közönséget toborozzunk. Felhívtuk Lórántot, aki a bulijaikat szervezte, a Keleti pályaudvar közelében találkoztunk. Csányi Öcsi, leszámítva az előbb emlegetett fiaskót, tényleg jó orgánummal volt megáldva, simán hozta a Led Zeppelin magasságait, ami nagy szó és ritkaság volt akkoriban. Amíg a dobosunk és a billentyűsünk meglátogatták a mellékhelyiséget, Lóri kihasználva az alkalmat közölte, hagyjuk ezt a beat-párbaj hülyeséget, neki pont egy énekesre és egy gitárosra – vagyis ránk – van szüksége. Mire a fiúk visszajöttek a WC-ről, már ki is voltak rúgva. Persze részünkről nem ment ilyen egyszerűen, hiszen működött nálunk a bajtársiasság. Sok ellenérvem azonban nem lehetett, mert az akkori időkben csúcsnak számító Selmer erősítőket és Shure mikrofonokat, teljes énekfelszerelést ígért, amiknek nem lehetett ellenállni. Persze az ígéreteit nem tudta teljesíteni, inkább a vágyaival kecsegtetett bennünket. Pótz Nagy Ágostont nem sokkal előbb vitték el katonának, de családalapítás miatt amúgy is ki akart szállni, a Szakács testvérek pedig – Gábor énekelt, Laci dobolt – állandóan veszekedtek. Sándor Jóska – mi csak „Fatökű”-nek neveztük – volt a basszusgitáros, nagyon jól nyomta. Csányi helyett szükségünk volt énekesre, próbálkoztunk hirdetéssel, de nem jártunk szerencsével. Huszár Györgyit Szakács Laci hozta, nagyon jól álltak neki a Shocking Blue nóták. Utána jött Tóth Sanya a Wanderers együttesből és felesége Éva; Sanyi igazi rock katona, elsősorban a Creedence Clearwater Revival- dalokban jeleskedett. Őt Vikidál Gyula követte, a Free dalokhoz kerestünk hangot. Gyulát Budaörsön egy profi, de igazi simlisekből álló vendéglátós zenekarban találtuk meg. Iszonyatosan jó torka volt, sajnos csak két hónapig bírta, a haverjai rábeszélték, hogy hagyjon ott bennünket. Aztán Fatökű helyett, akit elszólított a honvédség, jött Losó Laci basszusozni és énekelni, akinél jobban senki nem tudta a Grandfunk Railroadokat. Lóri, hozzánk hasonlóan őt is megdumálta, egy kerepesi bandából hoztuk el. Lacit szép csajok és jó ruhák ígéretével győzte meg. Szakács Lacit (ő is hozta a behívóját) pedig Póta Andris váltotta a dobok mögött. A rock (Free, Grandfunk Railroad) mellett muszáj volt a tánczenét, a slágereket is nyomni, így a zenekar mindkét műfajban megfelelt. A két éves kötelező sorkatonai szolgálat egyébként sok zenekart szétzilált. Aki nem tudott valamilyen módon idő előtt leszerelni, az később családot alapított (mint Ágoston is), és legtöbbje nem tért vissza a zenéléshez. Sok ígéretes karrier tört így derékba.
Ott dőlt el, hogy majd hivatásos zenészként folytatod, vagy csupán fiatalkori fellángolásnak tekintetted a zenekarosdit?
Középiskolába jártam, édesanyám pedig ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy érettségi vizsgánk legyen. Ekkor a Gesarol már sztárbandának számított, ám a megélhetéshez ez kevésnek bizonyult. Kerestünk ugyan, de muszáj volt zenekari tartalékot képezni, állandóan fejlesztettünk, sokat fordítottunk a javításokra, a karbantartásra; szóval sosem tudtunk rendes gázsit hazavinni. Annyira megijedtem attól, hogy a későbbiekben nem fogok tudni megélni, hogy inkább otthagytam a bandát. Saját elhatározásomból, önszántamból tettem azért, hogy befejezhessem a középiskolát, és leérettségizhessem.
Többen emlékeznek arra, hogy egy ifiparki bulit a közönségnek háttal játszottál le. Mit gondoltál akkor? Mi volt az oka?
Az első felismerés és az abból fakadó csalódás. Hogy a szeretve tisztelt közönségünk, amely miatt kitesszük a szívünket-lelkünket, s tálcán nyújtjuk át nekik a leghaladóbb, legigényesebb zenéket, nem értékeli ezt. Inkább a gagyi értéktelen szemétre csápol; arra, amit mások lenyomnak a torkán. No, ettől padlót fogtam! Úgy éreztem akkor, így kell levezetnem a bennem fölhalmozódott iszonyatos feszültséget és dühöt. Ennyit érdemeltek. Ezzel nem csupán a közönséget, de magamat is büntettem. Néhány bulit még játszottam a Gesarollal, aztán 1972-ben elköszöntem tőlük.
Mihez kezdtél ezután?
Mindenekelőtt leérettségiztem. Éppen gyakoroltam a szobámban, Jimi Hendrix Stone Free nótájának a riffjét próbálgattam, amikor csöngettek. Az ajtóban a fél Star együttes: Deák Bill, Sárközy Palika, aki akkor még basszusozott, és Kőbánya legjobb gitárosa, aki mindenütt helyt állt, ő volt a Didi. Aki végül ott maradt reggelig, együtt nyomtuk a bluesokat, meg a boogie-t. Szerették volna, ha beszállok hozzájuk, de nem akartam. Aztán valaki szólt, hogy a Beatrice zenekar gitárost keres. Gáti Zoli forgalomirányítóként dolgozott a Ferihegyi repülőtéren, s nem tudott minden bulit elvállalni, őt kellett nyáron helyettesíteni. Ismét csöngettek, ezúttal Nagy Feró jelent meg nálam egy kazettával: közölte, pénteken próba, addig meg kellene tanulni a számokat. Ugyanis a következő héten már a Balatonon kell játszani. Megtanultam a nótákat, a basszusgitárosnak Temesvári Andrásnak (Pepó) fülig ért a szája. Akkoriban még ők is a táncolható slágerekben utaztak, Csuka Mónika volt az énekes. Főleg a Jackson Five-okat nyomták, hamisítatlan funky-s muzsika négyszólamú vokállal. Amikor megérkeztünk Keszthelyre, a Korong együttes fogadott bennünket, akik a még vendéglátós zenében utazó Eddát váltották. Egy nyarat húztam le a Ricsével, nagyon jól éreztem magam a bandában, hiszen egy ivásúak voltunk.
Aztán ismét váltás következett. A Korong együttessel a Jézus Krisztus szupersztárt adtátok elő. Kirándulás a rockzenéből a színház világába?
A nyári szezon végeztével a Beatrice visszatért Pestre, a fél zenekart elvitték katonának. Pepó mutatta a behívóját, öccsét, Pétert, aki nagyon ügyesen dobolt, pedig visszavárta a hangszerkészítő műhelye. Mónika és Feró akkor már nem éltek együtt, az énekesnő a zenekart is otthagyta. Gyakorlatilag ketten maradtunk Feróval, nem volt értelme tovább csinálni.
Miklós Tibor, aki nagyszerű szövegíró és a Rockszínház megalapítója volt – sajnos már nincs közöttünk –, jó kapcsolatot ápolt a Beatricével, miközben a Korong együttesnek írta a szövegeket. Miklós Tibivel az élen – és Miklóska Lajos kivételével, aki a Syriusba ment – az egész Korong együttes testületileg meglátogatott a lakásomon. Dancsák Gyuszi meggyőzött, hogy tartsak velük, kedvcsinálónak kilátásba helyezett egy Fender gitárt és Marshall erősítőt. Meg is lett. A cuccot saját kerekén toltuk ki a Rákóczi úti hanglemezboltból, és végre egy igazi Fender Stratocastert foghattam a kezembe. Írtuk a zenéket, a Dancsák-Csuha-Miklós triumvirátus rendkívül termékeny szerzőpárosnak bizonyult. Miklós Tibi magyar fordításával Bódi Magdi egyetlen betétdalt énekelt a Jézus Krisztus szupersztárból a Műszaki Egyetem E-épületének klubjában, egy körlevél útján mégis kitiltottak bennünket az ország összes művelődési házából. Kazány István a Bartók Gyermekszínház rendezője segítette ki a zenekart, neki amúgy is zeneszerzőkre volt szüksége. Színvonalas gyermekműsort csináltunk, nagyon nagy élmény volt. Volt, hogy napi két-három előadás is lement. Jól futott a szekér, profi munkát végeztünk, ám ennek ellenére néha előjött belőlem a „szabad farkasok vére”, eszembe jutott a rock. A Korong együttes aztán átkerült a Fővárosi Operettbe, Miklós Tibi álma pedig egy önálló Rockszínház lett volna. A musicalekhez szükség volt a gitárra, tulajdonképpen ezért kellettünk a teátrumnak.
Télen behúzódtam a színházba, tavasszal ismét felkeresett Feró azzal, hogy csináljunk valamit. Barile Pasquale a Korong dobosa örömmel tartott velem, így ismét összeállt a négyfős Beatrice. Csuka Mónika visszatért, ő basszusozott, Feró énekelt. Akkortájt játszották a mozik a Bostoni fojtogató című filmet, ennek alapján Feró kitalált egy színpadi show műsort. Az Omegától kölcsönkértük a stroboszkóp lámpájukat és a Beatrice színpadán „megjelent” a Bostoni fojtogató. Aberrált előadásmódunkkal óriási sikert értünk el: a különleges fényjáték, Feró erőszakos performance-a, valamint a show végén összetört gitárok, a fölrúgott dobszerkó mind-mind megtették a hatásukat. Öt éven keresztül váltakozva ment a Korong a Beatricével, amelynek egészen ’76-ig voltam a tagja.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2019. december 19. 11:59