A gitárock mesterei – Csillag Endre (2. rész)
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, tovább élését. Csillag Endre „Csuka” végigjárta a „szamárlétrát”: a Hobo Blues Bandet, a Kormoránt, és persze az Eddát maga mögött hagyva belekóstolt a külföldi vendéglátózásba, majd Bécsben, az emblematikus American Institute of Music iskolában oktatta zenére a milliomos csemetéket. Hazatelepülve a TRB-ben és a Bikiniben folytatta a gitárnyűvést; számos albumon otthagyta névjegyét, amíg aztán eljutott a Zártosztály zenekarig.
Végleges magyarországi visszatérésed előtt a kilencvenes években gyakran hazalátogattál, ehhez az időszakhoz több projekted is kötődik.
Hogy őszinte legyek, alapvetően nem zenélni, hanem a csajok miatt jöttem haza. 1993-ban a Rolls Frakcióban játszottam, 1996-ban pedig, a nyári szünetben részt vettem a Deák Bill Blues Band országos turnéján. Még ebben az évben megcsináltuk a Kalapács szólólemezt (Rockkalapács), egy évvel később pedig Tátraival, Alapival, Mohai Tamással, Somlóval, Varga Mikivel és még sok neves zenésszel összehoztuk a G-Pont produkciót, ahová Varga Miki billentyűse, Retzler Péter hívott. Aztán 1999 szeptemberétől otthagytam az iskolát és hazaköltöztem.
2001-ben Hobo tett ajánlatot, miszerint térjek vissza a HBB-be Hárs Viktor basszusgitáros, Gyenge Lajos dobos és Nagy Szabolcs billentyűs mellé. Csábító, de végül úgy döntöttem, hogy nem vállalom. Szívesen játszottam volna ugyan a régi Hobo Blues Band muzsikáját, ám ő akkor már verses színházi előadásokban gondolkodott, ahol a zene kissé háttérbe szorult.
2003-ban aztán jött a Németh Gábor Projekt, amellyel felvettük az Easy Steps című albumot. Ezen együtt játszottam a már említett Angusszal, Tony Lakatossal, Póka Egonnal, Makovics Dénessel, Muck Ferivel és más fúvósokkal. Igazából ezzel a kiadvánnyal kerültem vissza a magyar köztudatba, hiszen sokan azt sem tudták, hogy újra itthon vagyok. Tizenegy esztendő hosszú idő, kiestem az itthoni körökből, az ismeretségi köröm is megritkult. Közben olyan kisebb zenekarok bulijain is gitároztam – többek között Zsoldos Tomival és Keresztes Ildikóval –, mint a Sonja és a Sápadtarcúak, akikkel Janis Joplin műsort nyomtunk.
Sőt, a Tunyó nélküli TRB-ben is gitároztál…
Igen, Tunyó már nem tudott részt venni a munkában. Eljött a megbeszélésekre, de az éneklés már nem ment neki, nagyon rossz állapotban volt. Ez 2004-es, a Németh Gábor Projekt utáni történet. Csodálkoztam, hogy felkértek, hiszen Zacsek, vagyis Závodi Janó gitározott ott, ő pedig régi és nagyon jó motoros a szakmában. Végül párban nyomtuk, nagyon jól éreztem magam a zenekarban. Még ugyanebben az évben Lojzi, akihez régi kapcsolat fűz, az év áprilisában elhívott a Bikinibe, aminek nem tudtam ellenállni. A TRB-ben mindössze három és fél hónapot töltöttem.
Valamiért ott sem eresztettél hosszú gyökeret, pedig nagyon ment a Bikini.
Daczi Zsolt, akinek Ausztriába való kivándorlásomkor eladtam a Ritchie Blackmore által aláírt Gibson SG-met, megbetegedett. Koncert közben egyszerűen elaludt. Talán el sem jöttem volna a Rock Bandből, de a Bikini valóban jól menő zenekar volt, én pedig mindenáron meg akartam mutatni a csajoknak, hogy sztárcsapatban játszom. Lojzinak kikötöttem, hogy a szólókat saját stílusomban szeretném játszani, mert én más vagyok, mint Daczi Zsolt. Egy DVD (Valahol, valamikor), valamint a Sláger Rádió Megaparty koncertanyagán szereplő nóták fémjelzik ezt a rövid időszakot. Gyakorlatilag itt, a Bikiniben is a „szokásos” hároméves periódus érvényesült: 2004. április 11-től, 2006. augusztus 20-ig – amely három turnét jelent – voltam a zenekar tagja.
Megjegyzem, a Valahol valamikor DVD-t én vágtam, ezzel kezdődött a videós munkám. A koncerteket D. Nagy Lajos kötötte, rettenetes mennyiségű bulit nyomtunk akkoriban. Augusztus 20-án például négyet egy napon. Nehezen bírtam, ráadásul az egészségügyi problémám is akkor kezdett jelentkezni. Mindezek tetejébe Makovics Dénessel, akit nagyon régóta ismerek, de soha nem jöttünk ki, alaposan összevesztem. Beszólt valamit, én pedig Lojzinak szóltam, hívja a helyemre Lukács Petát, mert nem csinálom tovább. Dénes és köztem az a különbség, hogy a zenekart munkahelynek tekinti és úgy is viselkedik; ugyanakkor én lazán veszem az életet, imádom a színpadot, a zenét, a csajokat és mindent, ami ezzel jár – persze a nősülésemig…
.jpg)
Amikor elhagytad a Bikinit, nem bombáztak zenei ajánlatokkal?
Koltay Gergő szólt, hogy menjek vissza a Kormoránba, de végül nem jött össze. Előtte egy évig a nagy semmi. 2008-ban Bill hatvanadik születésnapjára megcsináltuk a Hatvan csapást, ami nagyon jól sikerült. Az utána következő Király meséi – ebben szintén részt vettem – viszont már kevésébe. Ennyi azért kijött a Kormoránnal való együttműködésből, hiszen mindkét lemez, valamint a jubileumi koncertről készült DVD körül is Koltay bábáskodott.
Aztán 2010-ben jött a Hard zenekar Time is Waiting for No One lemeze Björn Lodinnal, amiről már beszéltem. Végül az említett nézetkülönbségek okán a szólóim nem kerültek rá, a följátszáshoz külön gitárost hozott Svédországból. Annak ellenére, hogy hat szerzeményem is rajta van a lemezen, hangszeresen csupán ritmusgitárral képviseltetem magam.
2011-ben kiutaztam Svájcba a későbbi feleségemhez, ott ismét tanítást és koncerteket vállaltam.
Mikor, milyen meggondolásból alakult a Zártosztály, és hol tartotok most?
Nem én alapítottam, a Hardrock Magazin felkérésére – 2013. február 8-án – mindössze egyetlen koncertre álltunk össze. Apropója az Edda 5., 6. és 7. lemezének emlékezete. Szóltunk Attilának és Gömének is, de az utolsó pillanatban lemondták. Így a gyémántlemezes, 1985 és 1988 közötti Eddából végül rajtam kívül Zserbó (Mirkovics Gábor basszusgitáros – a szerk.) és Donászy Tibi állt színpadra. Az éneket Sipos Peti vállalta az Irigy Hónaljmirigyből, billentyűsnek előbb a mostani Lord-os Beke Márkot kértük fel, végül egy másik kiváló muzsikussal, Lázár Zsigával játszottuk le a koncertet. Olyannyira bejött a közönségnek, hogy záporoztak a felkérések. A következő évben a Barba Negra hívott bennünket, elvállaltuk. Azon a nyáron még egy bulit játszottunk, aztán a következőt a születésnapomon, 2015-ben pedig jött Talfi is, az ő hatvanasát is megünnepeltük egy óriási Baraba Negrá-s nagykoncerttel. Alfonz annyira évezte, hogy láthatóan lúdbőrözött. Rajta kívül egyéb „bakancskorszakosok” is színpadra álltak a régi tagtagságból; sőt még az az előtti időkből Darázs is elénekelt egy számot. Erről DVD is készült. Ami fájó, hogy a nagykoncert után Attila jelezte, nem örül ennek a formációnak, így Sipi sajnos kiszállt, helyére a fiatal, tehetséges Shrott Peti került. A másik tagcsere már korábban lezajlott, Donászy Tibi helyett visszajött Hirlemann Berci. Újabban Horváth Pisti a szervezőnk, aki hála Istennek szép számmal hozza a bulikat.
2015-ben szólóalbummal jelentkeztél, eléggé beszédes címmel: Csillagok és gyémántok.
Ez a szerzői lemezem. A cím nem csupán a nevemre utal, de a közreműködő sztárokra is, mint a Hobo Blues Band, az Edda és a Bikini meghatározóira, akik nem mellesleg mind gyémántlemezesek. Ebből következik, hogy az énekesek közül Pataky Attilát, D. Nagy Lajost, Deák Billt és Sipos Petit hívtam; ő egyébként az egyetlen kakukktojás, de vele a Zártosztályban közösködtem. A hangszeresek közül Gömöry Zsolt (billentyűk), Németh Lojzi (basszusgitár) és Hirlemann Berci (dob) is igent mondott a felkérésre.
Érdekesség, hogy Nagy Ferónak szóltam először, el is vállalta, de végül úgy alakult, hogy Sipi énekelte föl a nótát. Attilának elküldtem három szerzeményt, köztük a Szívem visszavár címűt is, igazán nagyszerű szöveget írt rá. Annyit kért, hogy adjam oda a fiának, Gergőnek, így az nála jelent meg először. Attilának feltehetően megtetszett a projekt, mert ezen kívül még hat dallamomra írt szöveget, és el is énekelte őket. Van, amit Billel duettben.
Hogy rádióbarát legyen, nem vettem túl rockosra. Attila visszahallgatta a kevert anyagot, szóvá is tetette, hogy nem azonos azzal a demóval, amit a kezdetekkor küldtem neki. Ettől függetlenül azért belecsempésztem egy kis bluest, az utolsó instrumentális nóta pedig Gary Moore emlékének szól. Talán ezerötszáz példány fogyott belőle, amivel azért vagyok elégedetlen, mert szégyen, hogy ekkora nevekre ilyen csekély az érdeklődés. Nem beszélve arról, hogy dalok is jól sikerültek…
Mikor kezdted a videós munkákat?
Amikor hazajöttem Ausztriából, 1999-ben. Kintről hoztam egy MacIntosh kompjútert és egy profi videokártyát, ezzel az operációs rendszerrel 1996 óta dolgozom. Sok mindent tudott, először különböző trükközéseket (pl. lassítás) alkalmaztam, majd ráálltam a vágásra. Egyébként ezt korábban az iskolában, a tanításnál is igénybe vettem, hiszen ezzel tudtam szemléltetni. Elsők között a Premier Art kiadónak dolgoztam, Varga Mikinek is csináltam egy klipet. Az egyik klippet 2001-ben kiküldték Németországba, a PRO 7-es televízió egyik show-műsorába, amivel elnyertük az Arany Zsiráf díj 5. helyezését. Húsz éve dolgozom ebben a szakmában úgy, hogy sokan nem tudják, hogy ezzel (is) foglalkozom.
A hagyományos (vintage), illetve az újabb kori technikákat (tapping, arpeggio) tekintve, melyik gitáros csoportba sorolod magad?
Érdekes kérdés ez. Ha 1984-85-ig visszamegyünk az időben, az akkori felvételeken már felfedezheted a tapping, kétkezes technikát, amelyet akkoriban senki sem alkalmazott még Magyarországon. Amely egyébként Van Halentől ered. Egyetlen gitáros létezett, mégpedig Felkai Miki, aki egy az egyben játszotta tőle az Eruptiont. Ha meghallgatod a Gyere őrültet, vagy a 6. lemezen a gitárszólót, ott olyan technika van, amelyet én fejlesztettem ki. Nagyon modernnek számítottam akkoriban. És amire külön büszke vagyok, hogy a nemrég még létező Rock FM rádióban bejátszották ezt a szólót, és csak a szólót, erről kellett kitalálni a dal címét. És egyből kitalálták.
De azt a fajta gitározást tartom az igazinak, amit Ritchie Blackmore, vagy Tátrai csinál. Azokban is benne van az arpeggiózás, de másképpen. Ami engem illet, a dzsessz tanulmányaim miatt másképpen játszom, mint a rock gitárosok. Nálam például a megütések miatt rövidebbek a hangok, ami jelentősen különbözik a mai, modern gitárosokétól. Éppen ezért semmiképp sem tudnám úgy csinálni, ahogyan ők. Úgy is mondhatnánk, hogy a kérdésedben említett kétfajta technikát ötvözöm. Külföldi példával élve Satriani néhány évvel idősebb, mint Steve Vai – akiről kevesen tudják, hogy az előbbi tanítványa volt –, és ez érezhető a játékukon. Vai modernebb, mint Satriani.
.jpg)
Milyen felszerelést használsz?
Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen arany-, illetve gyémántlemezes zenész, akinek összesen két gitárja van. Megmondom őszintén, nagyon hozzászoktam a Fender Stratocasterhez, nem is lenne másik, ha a feleségem meg nem lep születésnapomra egy SG Gibsonnal. A Strato tremolókarját nem használom, soha nem is használtam, a nyújtások kiválóan helyettesítik azt.
Korábban, egyenesen a gyártó cégtől kaptam egy B.C. Rich típusú gitárt, azt nagyon szerettem. Eredeti, kézzel készült, amerikai, nagyon komoly hangszer. Ausztriai éveim alatt a Hammer gitár endosereként mindenféle cuccal elláttak. Hozzájuk tartozott a B.C. Rich és a Gary Levinson márka is. Ez utóbbiról tudni kell, hogy Levinson a Fendernél dolgozott, ott csinált egy új gitárt, de a bevezetett márkanevet érthető okokból nem használhatja.
A B.C. Richet haza is hoztam, de sajnos eltört a nyaka. Megragasztották ugyan, de sosem lett olyan, mint eredetileg. Ekkor vettem a Fendert, sikerült viszonylag olcsón hozzájutnom. A teljes elektronikáját kicseréltem a Gibsonéra; csak két humbucker és egyetlen hangerő potméter van rajta, nincs hangszínszabályzó. Szeretem az egyszerű megoldásokat.
A koncerten egy eredeti, régi wah-pedállal, valamint Line 6 multieffekttel – amiből csak az over drive-ot és a hangoló gépet hasznosítom – állok színpadra. A backline egy csöves, 100 W-tos Marshallból (JCM 2000-es) és egy nagyon régi, szintén csöves, Hughes & Kettner előerősítőből áll. Azt a megoldást alkalmazom, hogy az előerősítő jelét bevezetem a Marshall végfokába, amellyel valamivel hibridebb, rockos hangzást tudok elérni.
Törekedtél arra, hogy megkülönböztessenek a többi gitárostól, hogy a soundod alapján felismerhető legyél?
Tudatosan nem. Egyetlen egyszer mondták a gitározásomra – az is egy csaj volt –, hogy „Neked van egy stílusod!” Érdekes, én nem veszem észre. Pedig a dzsessz miatt kell, hogy legyen különbözőség. Annak ellenére, hogy egyazon soundot használok, elégedett vagyok a megszólalással.
Hegedűs István
2020. július 19. 06:16