MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Csillag Endre (1. rész)

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, tovább élését. Csillag Endre „Csuka” végigjárta a „szamárlétrát”: a Hobo Blues Bandet, a Kormoránt, és persze az Eddát maga mögött hagyva belekóstolt a külföldi vendéglátózásba, majd Bécsben, az emblematikus American Institute of Music iskolában oktatta zenére a milliomos csemetéket. Hazatelepülve a TRB-ben és a Bikiniben folytatta a gitárnyűvést; számos albumon otthagyta névjegyét, amíg aztán eljutott a Zártosztály zenekarig.

Honnan a beceneved?

Még az Eddában kaptam. Akkoriban Kegye János szaxofonos vendégként lépett föl a zenekarral, akinek a horgászújság címlapján szereplő fotóról én jutottam az eszébe. Nyilván az átlagosnál szélesebb szájméretem miatt; de amikor belefeledkezem a gitározásba, állítólag egy tátogó halhoz hasonlítok. Így lettem Csuka, és ez rám is ragadt. 

Milyen zenei előképzettséggel vágtál neki a rock and rollnak?

Bár távol áll tőlem, hogy a két nagy gitároshoz mérjem magam, de mint Jimi Hendrix, vagy Wes Montgomery, én is viszonylag későn nyúltam a hangszerhez. Nagybátyámtól tizenöt éves koromban kaptam meg az első gitáromat, egy héthúros, orosz dobozos „csodát”; sokszor az iskola helyett a Füles évkönyvből lestem el a fortélyokat. Igazából tizennyolc éves koromban kezdtem komolyan foglalkozni a zenetanulással, teljesen véletlenül bekerültem a konzervatórium „előcsarnokába”. Ott, az előképzőben Babos Gyula lett a tanárom, akinek sokat köszönhetek. 

Két különböző műfajú zenei nagyságot, ikont említettél. Rajtuk kívül mely gitárosok, illetve zenekarok határozták meg a zenei ízlésedet?

Legfőképpen a Ten Years After, a Black Sabbath, a Led Zeppelin és persze a Deep Purple. Bár első helyre a Zepet tenném, mert amit műveltek, az egész egyszerűen elképesztő. Ennek megfelelően a felsorolt bandák gitárosai hatottak rám leginkább, mint Alvin Lee, Tommy Iommi, Jimmy Page, vagy Ritchie Blackmore. Hendrix is ide sorolható, bár ő annyira nem kavarta föl az érzelmi világomat. Blackmore számomra az Isten, ezt a mai napig senki nem tudta felülírni. A magyar gitárosok közül nagyon szeretem Tátrai Tibuszt, rengeteget kagylóztam a játékát. Ki merem jelenteni, az a fajta gitározás, amit ő tud, a világon egyedülálló. 

A közönség a Hobo Blues Bandből ismerhetett meg, ahol nem túl sok időt töltöttél. Hogyan kerültél a zenekarba?

Ennek előzménye, hogy 1980 - ’81-ben a dzsesszkonzi utáni időkben működött egy rock zenekarom, a Dózis, ahol tizenhat évesen Zsoldos Tomi basszusgitározott. Az ottani keverő technikusunk, aki a HBB-vel is dolgozott felajánlotta, hogy szálljak be Kőrös Józsi „Buksi” helyére, akinek egészségügyi problémája akadt. Boldogan elfogadtam a meghívást, de mindössze pár hónapot muzsikáltunk együtt, mert a turnébuszban alaposan összevesztem Póka Egonnal. Egy harmóniameneten vitatkoztunk: ha nincsenek a frissen szerezett konzis ismereteim, biztosan nem mertem volna szembeszállni vele. Nem tudtam meggyőzni az igazamról, a vita csaknem a tettlegességig fajult. Eléggé lelkis alkat vagyok, számomra ez a fajta megközelítés összeegyeztethetetlen a zenével, inkább kiléptem a zenekarból. Az 1982-es nyári turnén, három és fél hónapig muzsikáltam velük, a beatricsés Lugosi László érkezett a helyemre.

Ezután jött a Kormorán, ami azért érdekes, mert a folk-rock világa meglehetősen távol esik a zenei habitusodtól.

Valóban távol állt tőlem. Koltay Gergő megkeresett, és én igent mondtam a felkérésre. A HBB-hez képest sokkal előnyösebb ajánlatot tett: a napi két bulival nagyon aktív időszakom következett, ráadásul teljesen új dolgokat is kipróbálhattam a gitáron. Akkoriban Margit Józsi basszusgitározott, Neumayer Laci dobolt, Gál Péter hegedűn játszott, de a zenekarban volt mellettem egy másik, Pulay nevű gitáros is. Épp az első lemez stúdiómunkái folytak, amikor elhívtak az Eddába.

Ennek előzménye, hogy 1982. augusztus 22-én, Szuperkoncert néven hatalmas bulit rendeztek a Népstadion Szoborkertjében, amelyen a HBB is részt vett, de Pataky Attiláék már korábban, a miskolci Csanyik völgyben is láttak a zenekarral; tehát nem voltam ismeretlen a számukra. Talfi (Barta Alfonz, a „bakancsos” Edda billentyűse – a szerk.) éppen disszidált, Attila pedig úgy gondolta, nem billentyűssel, hanem a kétgitáros felállással próbálkozik. A többiek egyelőre maradtak: Zselencz „Zsöci” basszusozott (nála laktam Miskolcon), Csapó Gyuri helyett akkor már Fortuna „Tüsi” László dobolt, Kegye János pedig vendégként szaxofonozott. Kemény munka folyt, minden egyes nap próbáltunk. Emlékszem, a Hűtlen című nótával bukott meg az elképzelés, mert nehezen megoldható feladatnak bizonyult azokat a billentyűs akkordbontásokat átvinni gitárra, amiket Talfi kitalált anno. Arról nem beszélve, hogy egészen más stílusban játszottam, mint Slamó, ez sem egészen jól vette ki magát. Ne szépítsük: két dudás nehezen fér meg a csárdában. Végül úgy döntöttek, hogy mégiscsak bevesznek egy billentyűst, Gay Tamást, aki korábban a bajai Fórumban zenélt. Ezzel a felállással adták a búcsúkoncertet, én pedig a körülbelül egy hetes Edda-kirándulás után folytattam a megkezdett munkát a Kormoránnal.

Ami nem tartott sokáig, mert aztán mégiscsak az Eddánál kötöttél ki. 

1984 elejéig tartottam ki a Kormoránban. Ugyanez év augusztusában Pataky Attila az ORI-büfébe (Országos Rendező Iroda – a szerk.) hívott találkozóra, ahol vázolta a terveit. Eszerint hárman, Fortuna „Tüsi”, ő meg én alkotjuk az Eddát, amihez még két zenész kellene. Kérte, olyan billentyűst és basszgitárost hozzak a konziból, akiben megbízom, és akivel egy külföldi vendéglátós időszakot végig tudunk csinálni. Odakinn, miközben pénzt keresünk, megírjuk az új számokat, majd hazatérve megalakítjuk az új Eddát. Nem tudom, hogyan gondolta, hiszen sem az Interkoncerttel, aki a külföldre való közvetítést intézte, sem más külföldi vendéglátó hellyel nem volt szerződésünk. A véletlen azonban segítségünkre sietett Csomós Péter személyében, aki a Hungária után a Juventus zenekarban ritmusgitározott. Kiderült, rendelkezik ugyan érvényes norvég szerződéssel, ám a zenekart jelenleg egyedül ő és a Juventus név jelenti. Tagság nélkül. Így lett 1984 év végén az Edda Művekből Juventus együttes, amellyel egy évet zenéltünk Norvégiában. Csomi basszusozott (a konziból hozott kollégától elköszöntünk), Bige István, a társa viszont maradt. Ő billentyűzött, Tüsi dobolt, Attila énekelt, én pedig gitároztam. Általában el szokták felejteni, de az igazság az, ha az ORI-büfében akkor nem találkozom Csomival, sosem jutunk ki Norvégiába. 

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a nyugati vendéglátózás nagyon komoly felkészülést igényel, hiszen kiváló minőségben, az eredetivel azonos hangzással, megszólalással, szinte egy az egyben kellett nyomni az aktuális, vagy éppen klasszikus nótákat. És a könnyebb műfajtól kezdve a rockig, a bluesig szinte mindent. Sokat kellett gyakorolni, próbálni, így nem sok időnk maradt a dalszerzésre. Pár hónap elteltével Bige és Tüsi nekifogott a dalszerzésnek, amelyekről hamar kiderült, hogy tőlem stílusidegenek, így nem is vettem részt ebben a munkában. Ami a feladat teljesítését illeti, annyira összerázódtunk, hogy szerződéshosszabbítást ajánlottak, de Pataky az eredeti tervnek megfelelően mindenképp haza akart jönni. A billentyűs lelépett, Csomi további szerződéssel kinn maradt, Attila és Tüsi hazautaztak. Én viszont nem tartottam velük, két héttel később több országot útba ejtve, eléggé kalandos körülmények között érkeztem meg Magyarországra.

Itthon aztán a kint megírt nótákkal összeállt az Edda, és az élet engem igazolt. Most már Attila is érezte, hogy – egy-két kivételtől eltekintve, mint a Kör, vagy az Így akarom – ez nem az igazi. Az előbbit egy szál gitárral ő írta, Bige pedig megcsinálta rá a harmóniákat. Az új Edda stúdióban rögzítette az 5. lemezt, amin Gellért Tibi gitározott, vendégnek pedig Tibuszt hívták. 

Mihez kezdtél ezután?

1985-öt írtunk, beleszerettem Nyugatba. Egy másik zenekarral a későbbi Z’zi Labor magjával két hónapra visszamentem vendéglátózni. Ezután ismét haza, majd kaptunk egy hathónapos szerződést Kuvaitba, ahová már nem tartottam velük. Ugyanis Attila ismét megkeresett, visszahívott a zenekarba. Ekkor az Edda már a vendégmuzsikusokkal együtt héttagúra bővült: Pataky és Fortuna mellett két gitáros (Gellért és ómagam) Béres Ferenc és Gömöry Zsolt (korábban Göme szaxofonosként került a bandához, addig a Piramisban fújta vendégként) billentyűztek, valamint Mirkovics Gábor „Zserbó” basszusozott. Igaz, ez a felállás nem sokáig tartott. Az augusztusi, azóta hagyományossá lett Agárdi Popstrand koncert után már egy letisztult formáció állt színpadra: Béres és Gellért kikerült a bandából, Tüsi egészségügyi okokból szállt ki, helyette Hirlemann Berci ült a dobok mögé. Aztán a P. Mobil leállása után elcsábítottuk Donászy Tibit, aki több mint tíz éven át ütötte a bőröket az Eddában.

Ez az időszak mérföldkövet jelentett nekünk, hiszen ezzel alapoztuk meg azt a zenei stílust, amely a mai napig jellemzi a zenekart. Még a színpadkép megváltoztatása is ide értendő, ami az én ötletemre alakult úgy, ahogyan az ma is látható. Máig büszke vagyok arra, hogy a régi BS-ben, 1987. január végén a Deep Purple előzenekaraként Ritchie Blackmore megtapogatta, majd alá is írta a gitáromat, mi több, a kollégájává fogadott. Habitusát ismerve, ez óriási megtiszteltetés, hiszen nemhogy az elismerés nehezen jön ki belőle, de nagyon kevés emberrel hajlandó szóba állni.

Közben megjelent az Edda 6. album (amely az elsővel együtt gyémántlemez lett!), majd egy hónapra rá Svájcban léptünk fel. Ami fontos, a hét állomásos turné koncertenként úgy száz-százötven fős, zömében helyi közönség előtt zajlott. Miután Attila nem tud angolul, megcsináltuk a Lisztomániát, amely rákerült a Változó idők albumra. A Gyere őrült, a Veled vagyok, a Kör, az Éjjel érkezem című nótákat pedig angol szöveggel nyomtuk. Miután kifogytunk az ez alkalmakra készült dalokból, Attila nem jött zavarba, belecsapott – magyarul! – a Kölyköd voltamba. Hiába nem értették, érezték a belőlünk áradó iszonyú energiát és tomboló sikert arattunk. 

Ekkor következett életem egyik legnagyobb eseménye: egyrészt az angol nyelvtudásom miatt engem hívtak nyilatkozni a rádiókba, ezáltal a magazinok fotóin Attila helyett is én szerepeltem, ami itthon soha nem fordulhatott volna elő. De ezen túlmenően a színpadi produkcióm, gitározásom alapján is előtérbe kerültem. Olyannyira, hogy tagként (!) meghívást kaptam a Krokus zenekarba. Persze nem véletlenül, egy magyar lány ismerte a menedzserüket, akit az Edda fellépésére invitált. A menedzser pedig szólt Chris von Rohrnak (a Krokus vezetője és basszusgitárosa – a szerk.), ő is eljött. Én pedig mindent beleadtam abba a buliba. A zenekar egyébként már leszállóágba került, vérfrissítésnek kellettem. Amúgy ez épp összefügg az első házasságommal: osztrák nőt vettem feleségül, és kivándorló útlevélért folyamodtam a magyar hatóságokhoz. Nem akarom részletezni, de nagyon nem volt egyszerű folyamat. 1988 februárjától 1999 végéig, vagyis közel tizenegy esztendőn keresztül éltem Ausztriában, majd a válás után hazatelepültem. 

Mielőtt rátérnénk a nyugati szomszédunknál töltött éveidre, érdekelne, hogyan zárult le az Eddával való kapcsolatod.

A hatos lemezen már túl voltunk, javában készült a hetedik album anyaga, a Változó idők, ami nagyon fontos állomás az Edda életében.  Szóltam Attilának, hogy már csinálják a kivándorló útlevelemet, Ausztriába nősülök, és megyek a Krokusba játszani. Tudomásul vette, ennyi. Az utolsó turnén, hogy a közönség szokja az új gitárost, már az utódom, Alapi Pisti is fellépett velünk pár szám erejéig. Sőt, azt is megbeszéltük, hogy a 7. albumot is közösen csináljuk, de a hatóság „közbeszólt”. Ugyanis egy hónappal korábban kézbesítették a kivándorló útlevelet, valamint hat (!) napot kaptam arra, hogy elhagyjam az országot. Így aztán ez nem jött össze…

… miképp – tudomásom szerint – a Krokus sem.

Azzal kezdeném, hogy Chris von Rohr rámozdult a feleségemre, emiatt váltam el tőle. De ettől függetlenül – többen hülyének néztek, de nem vagyok az – bejelentettem, hogy mégse számítsanak rám. Ugyanis Ausztria nyugati részében éltem, a Németországon való átutazáshoz vízumot kellett igényelni. A svájci belépéshez ugyancsak vízum szükségeltetett, én pedig hosszú irodai várakoztatást követően, mindössze kétórányi időtartamra kaptam meg a passzust. A svájci zenekarban való tagságot egyébként is munkavállalói engedélyhez kötötték. Arról nem beszélve, hogy az egész tagság számára kényelmetlenséggel járt volna, hiszen a zenekari próbákhoz, miattam kellett volna átjárniuk Bregenzbe. Éreztem, hogy ez túl nagy áldozat, inkább lemondtam a Krokusról. 

Ide tartozik még egy érdekesség: amikor a zenekari meghívást kaptam, ugyanakkor Björn Lodinnak is szóltak, ő lett volna az énekes. Vele így akkor nem, csak jóval később, 2010-ben találkoztunk a Hard lemez felvételénél. Ahol jól össze is vesztünk: túl vehemensnek, bluesosnak tartott, meg akarta mondani, hogyan gitározzak. Jó, csak az már nem én vagyok!

Maradjunk egy kicsit még az ausztriai éveknél: kinti tartózkodásod alatt sem hagytál fel a zenéléssel, két formációban, a Kulture Kingsben, valamint a Funk Bizznessben is hagytál nyomot magad után. Mit érdemes tudni ezekről az időkről?

A Kulture Kings zenekarban két, a Funk Bizznesben pedig egy fekete bőrű, amerikai srác muzsikált. Mindhárman baromi jó zenészek voltak. Mindkét formációval funky zenét játszottunk, Ausztriában, Svájcban és Németországban, klubokban léptünk fel. A basszusgitáros Angus „Bangus” Thomas Chicagoban született, Miles Daviesszel, valamint John Mayall-lal is játszott. Vele nyolc évig dolgoztam együtt. Két saját dalt is jegyzünk, mégsem ezt tartom életem csúcsidőszakának.

A Funk Biznessben viszont zömében a saját nóták mentek, szerettem ezt a bandát. Már csak azért is, mert itt az egyik tanítványom dobolt. Alfred Vogel ma már nemzetközileg elismert dobos, akire nagyon büszke vagyok. Összehasonlítva: a Kulture Kings inkább „szenzáció” zenekar volt, a Funk Biznesst, ahogyan mondtam, nagyon szerettem, tovább is tartott. Azt mindenesetre leszögezhetjük, hogy a funk zenét – amely mindkét bandára jellemző – igazából a feketék tudják hitelesen és profin játszani. Mi magyarok csak tanulhatunk tőlük. Ahogy a másik fekete srác, a Blue viccelődött: „ti magyarok mindent fordítva csináltok: találkozáskor a „hello” helyett „sziát” mondotok, miközben azt az elköszönéskor kellene, vagyis „see you again”. (Ami az ő leegyszerűsítésében: szia). A Rainbow egykori billentyűse, Tony Carey, akivel a Corona zenekarban kerültem össze, az osztrák énekesnek azt javasolta, ne angolul, inkább németül énekeljen. De az sem jó igazán, mert az osztrák, vagyis Nyugat-Ausztriai tájszólás különbözik a némettől, és az minden idegen nyelven érződik…

Tanítást említettél. Hogyan, milyen körülmények között oktattál?

Ekkoriban Vorarlbergben egy állami zeneiskola dzsessz tanszakán tanári álláshoz jutottam, ahol a dzsessz mellett kortárs pop- és rockzenét tanítottam. Meg lehettek velem elégedve, mert kaptam egy másik állásajánlatot is, amikor Bécsben az amerikaiak a hollywoodi G.I.T. mintájára zeneiskolát alapítottak. Ez volt az American Institute of Music. A tanári kar a legnagyobb amerikai sztárokból állt, gyakorlatilag csupán a felső tízezer engedhette meg magának, hogy csemetéi ott sajátítsák el a zene fortélyait.  Mindkét állást betöltöttem, ami a két város közötti ingázással járt.

Ezzel kapcsolatban több probléma is felmerült: egyrészt a fárasztó, rendszeres utazások, másrészt éreztem, hogy mint magyart, másodrendű polgárként kezelnek; ahogyan ők mondták „ostblock”-ként, vagy még sértőbben „dzsuss”-ként. Egyértelmű, hogy nem voltam közéjük való, éppen ezért úgy döntöttem, befejezem a tanítást. Amúgy sem tartott volna sokáig, két évre rá tönkrementek, az iskola pedig bezárt. 

(Folytatjuk)
Hegedűs István


2020. július 5. 17:06

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA