A gitárock mesterei – Ángyán Tamás – 3. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Ángyán Tamás a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Fiatal Tehetségek Tagozata mellett korán elkötelezte magát a heavy metal muzsikával. A klasszikus és metal zene kettőssége napjainkig elkíséri, zenekaraiban, projektjeiben az elektromos hegedű legalább olyan komoly szerepet kap, mint a gitár. Az utóbbi időben, egy német nagyzenekarban, valamint két különböző stílusú rock-, metalformációban kamatoztatja tehetségét, illetve a zenei színtéren megszerzett sokéves tapasztalatait.
Említetted, hogy gyakorta jársz Magyarországra, igaz, a nyári időszakban. Miként tudtad/tudod összeegyeztetni a próbákat, koncerteket németországi tartózkodásoddal?
E célból egyedül a Cool Head Klan miatt kellett jönnöm anno. Próbára viszont egyáltalán nem volt szükség, hiszen folyamatosan játszottunk, a hazajövetel pedig nem jelentett nekem problémát. A Cool utódzenekarával a Cooltourstarral sincs gond, az új dalt, az Újra hív a rock and rollt nélkülem is összerakták, összepróbálták a fiúk. Amúgy is, a Cool Head Klanhoz hasonlóan nyaranta, csupán vendégként lépek majd fel velük. A dalokat ugyanúgy én írom, de még sok munka van, hiszen a csapat nemrég alakult.
Hogyan talált meg Koltay Gergő és a Kormorán, majd egy évre rá Deák Bill Gyula, hogy nótát írj a lemezükre?
Billel a Kormoránon keresztül kerültem kapcsolatba, ők kértek fel arra, hogy írjak dalt a 2009-ben megjelenő Király meséi című albumára. Ez volt az Ébredj!. Ugyanerre került fel Bende Éjféli piac című szerzeménye is, amely egészen addig kiadatlan volt. A Kormoránnal való kapcsolatom pedig gyerekkori, nagyon jó ismerősömnek, Szűts Pistinek köszönhető, aki ugyancsak bátonyterenyei. A korkülönbség ellenére együtt nőttünk fel.
Valójában Koltay Gergő ötlete volt, hogy vérfrissítés szempontjából jó lenne egy új szerző Bill lemezén. Másfajta stílust is szeretett volna behozni, erre pedig engem találtak alkalmasnak. De ezt megelőzően a Kormorán 2008-as Farkasok éneke – Himnuszok rossz időben lemezükre is írtam dalokat. 2006-2007 tájékán épp a Zakk Wylde korszakomat éltem, tombolt bennem a heavy-láz. Elfogadták, hogy betonalapú kemény nótákkal jelentkezem, amolyan Kings-X -szerű hármas hangzású vokálokkal dúsítva.
Napjainkban két formációt is működtetsz Németországban. Mit tudhatunk a BlackRoy, illetve a Duality zenekarokról?
A Duality a dzsessz rock, progresszív vonalat viszi, amíg a BlackRoy a Sámán nyomdokain haladó heavy metal csapat. E mellett klasszikus zenészként, a Neue Philharmonie Westfalen (NPhW) Szimfonikus Zenekarban hegedülök.
2016-ban a Hammer Recordsnál Duality címmel jelent meg az első szólóalbumom, amely épp a gitár és a hegedű kettőssége miatt kapta a címét. A lemezen a magyar rockzenei élet színe-java szerepel, a stílus pedig a progresszív metaltól a dzsesszen át egészen a klasszikus rockig terjed. Molics Zsolti, Kálmán Gyuri, Kyru, Rudán Joe, Sipos Peti, Schrott Peti, Szalády Karcsi és Gubás Tibi énekelnek, a hangszeresek pedig Hirleman Berci, Hornyák Balázs és Péter dobosok, Krcsmarik István basszusgitáros; Jung Norbi, Filep Károly, valamint Dinike, azaz Nagy Dénes, és jómagam pedig gitározunk. Külön meg kell említenem Hendrik Jast dobost is, aki Dortmundból érkezett. Rajtuk kívül vendégzenészek színesítették a hangzást billentyűn és fúvós hangszereken.
A Duality zenekar e lemez anyagát, valamint a Carpathia Projekt II. néhány szerzeményét tartja műsoron, helyi énekessel, és persze angolul. Dob, basszusgitár, velem együtt két szólógitár (Thomas Jordt a másik gitáros, ő a BlackRoyban is velem van) és ének felállással nyomjuk. Amíg hegedülök, addig Thomas szólózik, vagy mindketten szólózunk, akár párbejszerűen is. Tavasszal kisebb helyen, szeptemberben az egyik nagy fesztiválon lépünk majd fel. Elég jól megy a zenekar.
A BlackRoy most kezd beindulni; előbb dobost, most pedig basszusgitárost kellett keresnünk, olyat, aki énekelni is tud. Mostanra mindkét posztot betöltötték, a dobos egy eléggé ismert német heavy bandából érkezett hozzánk. Fanatikus Kings-X rajongó lévén az énekre, vokálokra nagy hangsúlyt fektetek. Csakúgy, mint a Dualityben, itt is énekes, kétgitáros, basszus-dob felállással működünk, a már említett Thomas a másik gitáros. Különlegesség, hogy ebben a bandában hárman énekelünk: a frontemberen kívül a basszeros és én. A repertoár pedig saját, kemény heavy metal szerzeményekből áll. Eddig egyetlen lemezünk jelent meg Blood, Passion and Rock and Roll (Vér, szenvedély, r&r) címmel.
Milyen hangszereket, illetve alapokat és kiegészítőket használsz?
Az alapokkal kezdve: mindig egy ’72-es Marshall Superbass erősítőn játszom. Ehhez jön egy 4 x 12-es Marshall limited edition láda, 2 x Celestion G12-T75 + 2 x Celestion V30 - cal megtöltve. Gyönyörű szép, telt, öblös hangzása van. Emellé felpakolunk egy Marshall JTM 45 típust; ennek használatára akkor kerül sor, ha a Superbasszal netán valami probléma adódna. A dupla cucc mellett van még egy ’78-as JMP-m, amely a JCM 800-as elődje. Ez utóbbi az én fülemnek jobban hangzik. A Sámánban egy ’69-es, piros színű, super lead, Jackie Lee-féle full stack Marshall-lal álltam színpadra. Németországi kiköltözésemig használtam, már előtte elkerült tőlem és eléggé kalandos utat járt be.
Összesen két akusztikus és két elektromos hegedű még a hangszerparkom része. Az öthúros elektromos hegedűhöz Mesa Boogie Caliber+ combót és egy Maxon Tube Screamert, valamint egy Dunlop crybabyt használok.
Mindent összevetve tizennyolc gitárom van, a bulikra két Les Paul Gibsont viszek: egy Goldtopot és egy Custom Wine Redet. Mindkettő Suhr márkájú, Doug Aldrich típusú pickuppal van felszerelve. Az akusztikus hangzásban az Ovationt részesítem előnyben. Ezeken kívül ott a Fender Stratocasterem, valamint két Telecaster. De van két Musicman Silhouettem is; egy karos és egy sima húrlábas, ezekkel járok dzsemmelni, ugyanis mindenféle stílusban könnyen használható. Ezekben szintén Suhr vagy Häussel pickupok találhatók.
Kétféle pedál boarddal dolgozom. A kisméretűt dzsemmelésre, a másikat a nagy bulikon vetem be. Mindkettő Lunastone Z-wex, Keeley, Strymon és Dunlop pedálokkal van feltöltve.
A szakirodalom, illetve a zenészkollégák is virgás gitárosként tartanak számon. Véleményed szerint a sebesség mennyire megy az érzelmek rovására egy-egy szólónál?
Lenyugodtam, inkább már dzsesszesen, bluesosan szeretek játszani. Ezzel együtt, azt gondolom, mindent kell tudni. Az arpeggiot és a tappinget is. Meg kell ismerni a nagy gitáros egyéniségek stílusjegyeit, azt le kell tudni fordítani mindenki egyéni, zenei formanyelvére, majd beépíteni a saját zenéjébe. Az én esetemben Scott Hendersonról, Steve Lukatherről, vagy Gary Moore-ról beszélhetünk. A lényeg, hogy a technika a zenét segítse, és ne fordítva. Másképpen megfogalmazva: a „sportgitározás" ne menjen a zene rovására.
Hegedűs István
2023. május 14. 06:00