A gitárock mesterei – Ángyán Tamás – 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Ángyán Tamás a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Fiatal Tehetségek Tagozata mellett korán elkötelezte magát a heavy metal muzsikával. A klasszikus és metal zene kettőssége napjainkig elkíséri, zenekaraiban, projektjeiben az elektromos hegedű legalább olyan komoly szerepet kap, mint a gitár. Az utóbbi időben, egy német nagyzenekarban, valamint két különböző stílusú rock-, metalformációban kamatoztatja tehetségét, illetve a zenei színtéren megszerzett sokéves tapasztalatait.
Fiatal korod óta, és erről sokat beszélgettünk, minden a gitározásról szólt. Aztán egyszer csak berobban az életedbe a klasszikus zene és a hegedű. Mondják viccesen, hogy a biciklizést és a zenélést nem lehet elfelejteni, ettől függetlenül az aktív gitározás mellett hegedűgyakorlatokat is kellett végezzél. Párhuzamosan csináltad a kettőt?
Persze. Ne felejtsük el, hogy közben, 1979-től, folyamatosan jártam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Fiatal Tehetségek Tagozatára, amíg fel nem vettek az egyetemre. Ott ugyanazok a tanárok tanítottak egyébként, ugyanazt az anyagot adták le. Eközben a Balettintézetben a normál, hétköznapi tantárgyakat tanultam. A gyerektagozaton egyébként megkaptam a zeneelméleti, szolfézsképzést, a zeneesztétikát, hegedűelméletet és gyakorlatot; nem volt tehát probléma a ’90-es évekbeli váltás. Emellett, vagyis a klasszikus zene mellett játszottam egymást követően az Orca és a Sámán zenekarokban. Érdekesség, hogy most, ötvenvalahány évesen is ugyanez a kettősség kísér.
Visszatérve a németországi kezdetekhez, mint mondtam, tíz évig nem is vettem gitárt a kezembe, rockzenét sem hallgattam rendszeresen, inkább csak a klasszikus muzsikával foglalkoztam. És persze a beilleszkedéssel. Nyelvet kellett tanulni és kiépíteni, kialakítani a magam életét. Teljesen más irányba fordult a sorsom.
Beloberk Zsoltiékkal mindig is tartottam a kapcsolatot, 2000 környékén megkerestem Molics Zsoltiékat és visszatértem a hazai rockzenei életbe…
Még ennek előtte 1997-ben Daczi Zsolttal belevágtál a Carpathia Projektbe, amellyel különleges progresszív, rock-dzsessz-latin-etno-metal fúziós zenét ötvöztetek, ráadásul instrumentális formában. Hogy jött létre ez a banda és miben látod a jelentőségét?
Sokat jártam haza Magyarországra, Daczi Zsoltival, vagyis Bendével (Daczi Zsolt becenevén Bendegúz, rövidítve, Bende – H.I.) rengeteget buliztunk együtt. Nagyfiék, Laci és Zoli által ismertem meg őt. A közös vállalkozás nem is dzsessz rocknak, inkább instrumentális gitáros lemeznek indult. Annak idején Richie Kotzen és Greg Howe is csinált közös gitáros albumot, ennek hatására indult el a mi projektünk. Ekkor jött az ötlet, ha már hegedülök, akkor szólaljon meg a lemezünkön is ez a hangszer, amellyel magyaros, népies jelleget adhatunk a zenének. Címként először a Szkítia elnevezést javasoltam, Bende találta ki a Carpathia Projektet. Azért lett instrumentális, mert nyugati turnét is terveztünk, ám ez idő hiányában meghiúsult. Még a közös próbákra sem tudtunk időt szakítani. Olyan zenészeket választottunk, akikkel profi módon tudtunk dolgozni. Két basszusgitárost is hívtunk közreműködőnek: Zsoldos Tomit és szegény Szapit (Szappanos György – H.I.). Mellettük Kovács Gábor billentyűzött, Hirleman Berci dobolt, Makovics Dénes pedig fuvolán játszott.
Molics Zsolttal, aki több volt számodra, mint egyszerű zenésztárs, a Cool Head Klanban is dolgoztál. Mit tudhatunk a közös munkáról?
Zsolti, visszatérve Németországból, 1989-ben a Moby Dickben énekelt egy évet, majd 1990-től két éven át a szintén metalt játszó Classicában nyomta. Ezután még voltak más zenekari próbálkozásai is, a lényeg, hogy 1998-ban a jelenlegi Kárpátia zenekar frontemberével, Petrás Jánossal közösen megalapította a Cool Head Clan zenekart. Aztán szétváltak útjaik, és a név (igaz, a Clan helyett Klanként) Zsoltinál maradt. Én sosem voltam a zenekar „rendes” tagja, csupán mint vendégzenész léptem fel velük.
A Cool Head Klan amolyan punk muzsikát nyomott, amely őszintén szólva nem volt Zsolti kedvence. Valójában heavy metal zenész volt, hiányzott neki a műfaj, így hát kitalálta, csináljunk közösen zenekart. Gyerekkorunkban sokat zenéltünk együtt, közös hullámhosszon mozogtunk, mindketten tudtuk, mit akarunk. 2006-ban megalakult Mamut, egy évre rá a Metal Hammernél ugyanazon címmel megjelent az önálló albumunk is.
Zsolti a lemez elkészülte után jött az ötlettel, mi lenne, ha az itthoni tartózkodásom alatt beszállnék hegedűvel a Cool Head Klanba. A punk mellett már ment a nemzeti, népi vonal is, amelyben tök jól elfért a hegedű. Elvállaltam persze, de csak nyaranta, amikor hazalátogatok, és, akkor, ha mellette gitározhatok is. Mindez magával hozta – és ehhez Zsolti ragaszkodott –, hogy együtt írjuk a dalokat, akárcsak annak idején a Sámánban. Ezáltal a punk hátrébb szorul, és a hangzás is rockosabb-heavysebb lesz. Így született többek között a Szép hazám útjain, a Gurulok az úton és a többi klasszikussá érett nóta. De a Mamut lemez egyes dalai is megjelentek a zenekar második érájának repertoárjában és szerves részét képezték a műsornak. Ilyen a Mágus, vagy a Fáklyák, amelyek ugyancsak a Mamut lemezről valók.
Ha már sok szó esett a hegedűről – amely a klasszikus-, a népi-, vagy etnikai muzsikán túl a dzsesszben, továbbá a fúziós rockban is elfoglalhatta méltó helyét –, a klasszikus mellett melyik műfajban érzed magad inkább otthon?
Nincsenek műfaji határok, mindegyiket szívesen csinálom. A Carpathia Projekt, annak ellenére, hogy megjelennek benne a balkáni népzene elemei, a crybaby torzítóval inkább dzsessz rock. Ezzel szemben Zsolti a Cool Head Klanba népies hegedűt kért; nem bírtam ki, a Kossuth indulóba becsempésztem némi effektet, amivel kissé megrockosítottam. Steve Morse gitáros egykori zenekara a Dixie Dregs, vagy a Mahavisnu Orchestra óriási hatással volt rám a hegedű szempontjából, s ahol lehet, igyekszem alkalmazni azokat az elemeket, amelyeket ők használtak. A Mahavisnu stílusa egyébként visszaköszön a Carpathia Projekt második, magánkiadású lemezén is.
Ugorjunk vissza Németországba, ahol szólóalbummal jelentkeztél, Timekey (Időkulcs) címmel. Azon túlmenően, hogy te gitározol rajta és a pszicho rock címkét ragasztották rá, mit tudhatunk a projektről?
Igen, pszichedelikus rockzenéről beszélhetünk, ennek anyaga kifejezetten hagyományos bakelit lemezen jelent meg. Egy dortmundi lemezboltos ötletére készült az album, aki saját kiadóval rendelkezett. Régi ismerősöm, sokat lógtunk együtt, a boltban is sokat segítettem neki. Nagy Porcupine Tree (Steven Wilson zenekara) rajongó lévén egy hasonló lemezt képzelt el és kívánt velem megvalósítani.
Saját stúdiómban felvettük a zenei anyagot, a lemezboltos barátom megjelentette. Élőben talán egyetlen alkalommal tudtuk bemutatni egy kis klubban, vendégzenészek közreműködésével. Ennyi volt.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2023. április 30. 07:33