A gitárock mesterei – Ángyán Tamás – 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. Ángyán Tamás a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Fiatal Tehetségek Tagozata mellett korán elkötelezte magát a heavy metal muzsikával. A klasszikus és metal zene kettőssége napjainkig elkíséri, zenekaraiban, projektjeiben az elektromos hegedű legalább olyan komoly szerepet kap, mint a gitár. Az utóbbi időben, egy német nagyzenekarban, valamint két különböző stílusú rock-, metalformációban kamatoztatja tehetségét, illetve a zenei színtéren megszerzett sokéves tapasztalatait.
Nem példanélküli ugyan, mégis ritka jelenség, hogy egy heavy metal/rock zenész a klasszikus műfajt, azon belül a hegedűt választja. Igaz, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szerzett diploma könnyen predesztinálhatott erre…
Zenész családba születtem 1967-ben, édesanyám zongorista, édesapám pedig hegedűs volt, mindketten kamarazenéltek. Két-háromévesen már hallgattam a gyakorlásaikat, próbáikat, nem volt kérdés, hogy én is zenész leszek, s hogy hegedülni fogok. Erre négyéves koromban került sor, a húgom pedig zongorázni tanult. Rengeteget gyakoroltam, igyekeztem hasznosan kitölteni a rendelkezésemre álló időt. Talán tizenhárom-tizennégy évesen kaptam meg életem első elektromos gitárját, egy csehszlovák gyártmányú Jolanat, de már ennek előtte is játszottam dobozgitáron. A hegedű, húros hangszer lévén nagyon sokat segített a fekvések, az ujjrendek, a húrok megszólaltatása tekintetében.
Emellett a grundon fociztam a többiekkel, ugyanígy telt a gyerekkorom, mint bárki másnak. Salgótarján mellett egy mátraaljai kistelepülésen, Bátonyterenyén nőttem föl, majd viszonylag hamar, ’79-ben felkerültem Budapestre, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára.
Erre a későbbiekben visszatérnénk. Mi hajtott tizennégy évesen a gitárhoz, egyáltalán, milyen zenék hatottak rád?
Az említett srácokkal galeribe tömörültünk: a foci mellett a téren pingpongoztunk, miközben állandóan szólt a rockzene. Ez úgy az 1974-es, ’75-ös, ’76-os év tájékán lehetett. Legfőképpen AC/DC-t, Judas Priestet hallgattunk elemes, hordozható kazettás magnón. Gyerekkoromban már belém ivódott a klasszikus és a rockzene közötti párhuzamosság.
Ennek hatására, gondolom, további kedvencek születtek.
Az évek során tematizálódtak, kialakultak az általam preferált zenei stílusok, megszülettek azok a kiadványok, amelyek a kedvenceim lettek: így a The Beatlestől a Let it Be, a Robber Soul, valamint a White Album, a Led Zeppelin első három nagylemeze, az összes Black Sabbath és persze az összes Jimi Hendrix. Ezen kívül a ´60-s, ´70-es évek angol blues-rock zenéje, mint például a The Yardbirds Jeff Beckkel, a Cream Eric Claptonnal, vagy éppen a Free Paul Kossoffal, Paul Rodgersszel.
A ’60-as, ’70-es évek amerikai muzsikái közül főként a Motown fekete soul-funky kiadványai lettek nagy kedvenceim. Emellett szívesen hallgattam az olyan dzsessz nagyságokat, mint például Miles Davistől a Bitches Brewt. Nagyon szerettem a ´70-es évek dzsessz-rockját is, benne, a Mahavishnu Orchestrát és minden mást a műfajon belül. Ugyanezen időszak rock-metalosai a Kiss, a már említett AC/DC, illetve Judas Priest, valamint az Aerosmith, a Whitesnake, továbbá Van Halen hatottak rám óriási erővel.
Tovább haladva, a ’80-as, ’90-es évek számomra kedvenc hard, illetve heavy bandái, előadói: a Jake E. Lee – Ray Gillan’s Badlands, Steve Lukather, a Dokken, vagy éppen a Kings-X. De nagyon szeretem Wingert, és az egyik legnagyobb hatású rock-metal énekest, Ronnie James Diót.
Nem mintha a felsorolt előadók neve nem szolgálna bőséges választékkal, de a gitárosok közül kit, vagy kiket említenél szívesen?
Elsősorban Scott Hendersont, Robben Fordot, Richie Kotzent, vagy Warren Haynest. De ide sorolnám azokat a hegedűsöket is, akik a fúziós zenében jeleskedtek. Ezek Jerry Goodman, Jean Luc Ponty, illetve Gilles Apap. És, ha már a hegedűnél tartunk, hadd soroljam fel kedvenc klasszikus szerzőimet is: Mahler, Richard Strauss, Chopen, Rachmaninov, és nem utolsó sorban Bartók Béla.
Életrajzi leírásodban az első, vélhetően amatőr zenekarodként az Orca szerepel. Milyen stílusban mozogtatok és meddig jutott a csapat?
Pesten is viszonylag hamar megtaláltam azt a kört, amelyhez tartozni akartam. ’82 - ’83-ban Békásmegyerre jártam, ahol egy testvérpár működtetett egy zenekart, ez volt az Orca. Saját számokat nyomtak; klasszikus heavy metalt némi Judas Priest-es beütéssel. Csatlakoztam hozzájuk, aztán elindultunk az Almásy téri Szabadidő Központban megrendezett tehetségkutató versenyen. Ott találkoztam Molics Zsoltival, Beloberk Pistivel és testvérével, ugyancsak Zsoltival, akik a Sámán zenekart működtették.
Molics Zsolt kipécézett engem, és elhívott a saját zenekarába. Rögtön egy nyelvet beszéltünk, ugyanazt a zenét szerette, amit én. A döntő szót mindazonáltal Beloberk Pisti basszusgitáros mondta ki; ő volt a zenekarvezető, Sárközi Lali gitárossal ketten írták a dalokat, a szövegeket pedig Molics Zsolti. Pistivel leültünk beszélgetni, ezután elmentem a józsefvárosi próbatermükbe, ahol még ott volt a régi gitárosuk. Egy jót dzsemmeltünk, nyomtam nekik egy jó, vetődéssel egybekötött AC/DC-s riffet, miáltal el is dőlt a sorsom: a Sámán tagjaként folytattam…
…Ahol komoly népvándorlás zajlott. Mi állhatott a gyakori tagcserék hátterében? Szakmai, esetleg emberi okok?
Mindenki erős karakter, erős egyéniség volt. Emberi okokat nem mondanék, inkább a zenei elképzeléseinkben akadtak különbözőségek. ’88 környékén Molics Zsolti Németországba ment, csak a bulikra jött haza, Pistit behívták katonának, tőle „Dickinson” azaz Molnár Imre vette át a basszust. A tagcserék egyben stílusváltást is hoztak, eltértünk egyfajta lightosabb amerikai rock, Bon Jovi-s irányba. Elég nagy káosz alakult ki, a végén én is Portugáliába kerültem dolgozni, majd Németországban telepedtem le. Egy jó időre letettem a gitárt és klasszikus zenével kezdtem foglalkozni.
Miért épp a rendszerváltozás évében, amikor mindenki a jobb sorsban reménykedett, hagytad itt az országot?
Nem akartam olyan kevés bérért dolgozni, amennyit itthon fizettek. Négyéves korom óta tanultam, képeztem magam, többre szerettem volna vinni. A főiskolai diplomaosztás után az iskola hirdetőtáblájára kitettek egy külföldi álláshirdetést, ez egy németországi Dortmund melletti magyar zenekarba, a Philharmonia Hungarica-ba szólt, ahová hegedűst kerestek. Próba meghallgatás után felvettek, azóta itt élek, de gyakran látogatok haza.
(Folytatjuk)
Hegedűs István
2023. április 16. 15:28