MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Anda Bálint 2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Az egykori és első magyar gitárkirály Radics Béla zenei örökségének ápolását, népszerűsítését tűzte zászlajára az esztergomi Tűzkerék, és annak frontembere Anda Bálint. A gitáros-énekesnek tizenhét esztendős korától ez az első komoly zenekara, s miután az említett zászlóra felesküdött, úgy tűnik, ezen a jövőben sem kíván változtatni.

Ha már az eseményeknél tartottunk: neved immár hetedik éve összeforrt a VisegRock fesztivállal. Mi a különlegessége a rendezvénynek, és minek köszönhető az a népszerűség, amely évek óta övezi?

Amikor a rendezvényt megálmodtuk, arra gondoltunk, olyan hiánypótló fesztivált kellene csinálni, amely megszervezi önmaga közönségét, és létrehoz egyfajta közösséget. Célunk, hogy a paksi Gastroblues mintájára a (nem csupán földrajzi értelemben vett) különböző irányból érkezetteknek eleinte egy, később két estére is kulturált kikapcsolódást, zenei élményt képes nyújtani. Idén a hetedik évadba lépünk, s bátran kijelenthetem, hogy a célunkat sikerült elérni. Valóban kialakult egy stabil bázis, amelyre lehet építeni; egyrészt a régi, klasszikus rock-blues előadók fémjelezte zenei kínálatnak, másrészt a természeti adottságoknak, de nem utolsó sorban a népszerű főzőversenynek is köszönhetően. Ugyanakkor generációk felvonulásáról is beszélhetünk, hiszen az ismert, emblematikus rock-blues nagyságok mellett a fiatal tehetségek, vagy épp kezdők is helyet kapnak a fesztivál programban. Nem feledkezünk meg a határainkon túli bandákról sem, Felvidékről évről-évre érkeznek hozzánk fiatal, vagy épp már befutott zenekarok. A sikeresség másik titka a Tűzkerék zenekar, mint házigazda, állandó szereplője a fesztiválnak. Az általa három évtizede képviselt állandóság visszatükröződik a rendezvény megítélésében. Mindehhez persze támogatás szükséges, amelyet az elmondottakra való tekintettel meg is kapunk.

Az utóbbi években bővült a Tűzkerék legénységi létszáma, Ricsi fiad immár teljes jogú tagként szólózik, illetve, ha kell, basszusozik is.

Az ő története hasonló a többi zenészgyerekhez. Látja apja kezében a hangszert, figyel, majd tizenkét-tizenhárom éves korában gitárt ragad, gyakorol, tanul, később zenekarokat alapít, vagy éppen beszáll valahová. Különböző iskolazenekarokban tizenhat-tizenhét évesen tolták a punk rockot, óriási energiákat kibocsátva a színpadról. Az ifjúkori szárnypróbálgatásokat pedig – ahogy az lenni szokott – a szülők segítik. Aztán a szülő rádöbben, hogy a fia a színpadon magabiztos személyiség, akinek a közönségre is van ráhatása.

Közben a Tűzkerék zenekarban valakinek eszébe jutott, hogy kicsit meg kellene tömöríteni, vastagítani a megszólalást. Ricsi tizenhat évesen eljött, fellépett velünk, majd ott ragadt. A sors megismételte önmagát, hiszen én is tizenhét évesen kerültem be ugyanabba a zenekarba. Ricsi először a ritmusszekciót erősítette a gitárjával, egyre magabiztosabb lett, egyre jobban ráérzett a rock and roll ízére. Mára ott tartunk, annyira megerősödött, hogy ugyanazzal a hozzáadott értékkel rendelkezik, mint bárki más a zenekarban. Egyre több szerep jut neki szólóban is, ma már teljes értékű szólógitáros. A bika jegyében opuszában felelgetős gitárpárbajt vívunk a színpadon, legutóbb Tamás betegsége okán basszusgitárosként is számíthattunk rá. Ezzel megszerezte azt a képességet, hogy a frontember szerepét is betöltse.

Még színben is stimmel a bíbor színű SG Gibson, amit régóta látni a kezedben (ezzel is demonstrálva RB Kapitány iránti elkötelezettséged), de volt-e más gitárod is?

Nagy testű Epiphone Sheratonnal kezdtem, kb. 2004-ig játszottam vele. Úgy rémlik, egy pécsi buli után még bepakoltuk az autóba, de az azt követő próbán már sehol sem találtuk. Több eset lehetséges: mégsem raktuk be, elhagytuk valahol, vagy ellopták. Így, vagy úgy, de sosem derült ki, mi lett a sorsa. Apukámtól kaptam az érettségi vizsgámra, csodálatos hangszer volt, azóta is keresem, hátha előkerül.

Ezt egy Fender Startocaster követte, nagy kedvencem ez a típus. Hendrix óta tudjuk, milyen iszonyatos hangokat tud produkálni. Kényelmes hangszer, jó a nyaka, jó játszani rajta. Csengő-bongó hangjáról már nem is beszélve… Ma is megvan; a fehér szín kissé besárgult, de így patinás. Annak ellenére, hogy a Stratót nagyon szerettem, idővel elgondolkodtam, Béla nem véletlenül játszotta Gibson SG-vel a dalait. Több hangszert is kipróbáltam, de végül e mellett döntöttem; „teljesen véletlenül” pont olyan színűt vettem, amit ő is használt… Amint a kezembe kaparintottam, attól kezdve a dalok új értelmet nyertek. Meg kell szokni, mert teljesen más a fekvése, az egyensúly pontja, másként esik kézre. Viszont annyira megszerettem, hogy azóta nem tudom letenni. Azért van egy Les Paul Gibsonom is, de megint csak bebizonyosodott, nem tudja ugyanazt a hangzást hozni, mint az SG, tehát úgy tűnik, végleg elköteleztem magam emellett…

Olyannyira, hogy egy alkalommal az időközben előkerült eredeti Radics- Gibsont is kézbe foghattad egy nóta erejéig…

Nagyon furcsa érzés vett rajtam erőt. Ha az ember hagyományőrzésre adja a fejét és huszonöt esztendeig csinálja, majd egyszer csak találkozik tiszteletének tárgyával, többféle hatás éri. Egyszer egy érzelmi töltés, ugyanakkor egy várakozás, vajon miképpen szólal meg a kezében az áhított hangszer. Amint a pillanat bekövetkezik, jön a harmadik, a katarzis. Az a megtiszteltetés ért, hogy Béla legnagyobb nótáját játszhattam el rajta, a Zöld csillagot. Magáról a gitárról annyit, hogy olyan érzelmi töltete, szimbolikája van, amellyel semmilyen más hangszer nem rendelkezik. Szemben a nemzetközi világsztárok emblematikus hangszereivel, akiknek általában tíz, húsz, vagy annál is több gitár áll a szobájukban, próbatermükben, vagy akárhol. Ezzel szemben Radics Bélának ez volt az egyetlen, tekintve az akkori társadalmi viszonyokat, ahhoz is elég nehezen jutott hozzá. És ez nagyban felértékeli. Ebben az egyetlen egy hangszerben benne van a zenész egész élete, jó, rossz, vagy közepes hangulata. Ettől vált legendává, óriási hatással bír a magyar rockzenére, ezen kívül talán Bencsik úgyszintén legendás fehér Stratója képvisel hasonló értéket és rendelkezik hasonló karizmával. 

Térjünk át a kiegészítőkre, kezdjük a pedálsorral!

Sokat próbálkoztam a hangzás kialakításával, de sohasem voltam elégedett vele. Ebben fontos szerepet játszik a pedál, de azt gondolom, az erősítő ennél is fontosabb. A sort egyszerűsítettem, visszaépítettem, hiszen gitáros-énekesként a színpadon nincs idő arra, hogy kapcsolgassam őket. Amint az ének befejezi, kezdődik a gitár és fordítva. A pedálsorban egy processzor, mint multieffekt vezérli a szükséges hangulatváltásokat. Az alaptorzításokat egy blues drive-val, egy distortion-nel, egy overdrive-val és egy tube screamerrel érem el. Az effekt processzor mellett ezeket váltogatom.

Az alapok?

Addig küzdöttem a hangzással, amíg szert nem tettem egy 1976-os 50 Wattos, fullcsöves Marshall fejre. A láda úgyszintén Marshall ’59-es Vintage 412-es típus. Van egy másik motyóm is egy JCM 600-as szériából származó szintén fullcsöves Marshall, amelynek érdekessége, hogy a 12-es helyett 10-es hangszórókkal van felszerelve. Full stack két darab 410-es A és B ládából, valamint a fejből áll. Előnye, hogy a 10 colos hangszórók miatt könnyebb súlyú, akár egy pinceklubba is levihető. Igaz nem tudja azt, amit a full stacknek tudnia kell, de a mobilizálhatóság érdekében muszáj némi kompromisszumot kötni a hangzásban. 

A vintage gitározási technika esetedben egyértelműen adja magát. De mi a véleményed a mára meghonosodott modern, ha úgy tetszik new school stílusról, a tekerésről?

Nagyon tisztelem és szeretem hallgatni azokat a gitárosokat, akik technikailag annyira felkészültek, hogy mindent tudnak a gitáron. Sokan azt gondolják, hogy nem képesek egy-egy hangba annyit belevinni, mint egy vintage-típusú muzsikus, ám Satriani cím nélküli ’95-ös albuma a bizonyítéka annak, hogy a modern technikával is lehet nagyot alkotni. Klasszikus, hamisítatlan blues tételek szólalnak meg rajta, de a „nagy elődök”-től megkülölönböztethető friss, mai hangzással, valamint tőlük eltérő technikai megoldásokkal. Satriani olyan jól operál a hangulatokkal, annyira visszafogottan és alázattal áll a műfajhoz, hogy éppen ezért nem is gondolnánk, hogy egy másik, fiatalabb generáció kezében szólal meg így egy gitár. Ilyen módon nem helyezném szembe egymással ezt a kétfajta stílust.

A new school a technikáról szól, az iszonyatos gyakorlásokról, az éjt nappallá tévő felkészülésről, a megszerzett tudás maximális kihasználásáról, megvalósításáról. Azt gondolom, ez tiszteletre méltó, részemről szívesen meghallgatom azokat a gitárosokat, akik így játszanak. Noha, személy szerint sokkal közelebb áll hozzám az a kisugárzás, az a „három hang”, amit B.B. King, vagy Buddy Guy játszik. Ha már itt tartunk, a muzsikus megítélése, népszerűsége nem csupán a hangszeres játékán alapszik, ahhoz fontos a kisugárzás, a közönséggel való kommunikáció, de még az arc mimikája is, hiszen az érzelmekről tanúskodik. Sokféleképpen lehet hatni a közönségre, nem minősíteném egyik stílust sem: egyik sem jobb, vagy rosszabb a másiknál, csak éppen más.   

Nem ma kezdted a „szakmát”, ennek ellenére mostanság is képzed magad, gitárórákat veszel. Netán elégedetlen vagy a teljesítményeddel?

Kezdjük azzal, hogy nem vagyok profi zenész. Hogy az ember ne záruljon be, biztosítsa a fejlődését, tudjon inspirálódni, nem szabad szégyellni külső segítséget igénybe venni. Ezek az órák nem feltétlenül a hagyományos tanár-tanítvány felállásban működnek, hanem jó barátságban, jó hangulatban eltöltött tanulási időben inspirálódom. A nálam összhangzattanban, zeneelméletben képzettebb zenésztől olyan dolgokat tanulok, amelyek a saját improvizációs képességeimet emeli. Ilyen formán az a válaszom a kérdésedre, hogy igen, sosem elég!

Hegedűs István


2020. szeptember 14. 09:02

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA