MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Anda Bálint 1. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Az egykori és első magyar gitárkirály Radics Béla zenei örökségének ápolását, népszerűsítését tűzte zászlajára az esztergomi Tűzkerék, és annak frontembere Anda Bálint. A gitáros-énekesnek tizenhét esztendős korától ez az első komoly zenekara, s miután az említett zászlóra felesküdött, úgy tűnik, ezen a jövőben sem kíván változtatni.

Találkoztál Radics Bélával a színpadon?

Most vagyok negyvenhat, elméletileg láthattam volna élőben. Ha nyolc évesen, második általános iskolás koromban elvittek volna a Budai Ifjúsági Parkba. De nem vittek. Amúgy Keszthelyen születtem, majd Esztergomba költöztünk, ez is nehezítette a mozgásunkat.

Hogyan kerültél közel a zenéhez?

Klasszikus családi neveltetésben volt részem, édesanyám esténként altatódalokkal ringatott álomba. Érdeklődésem látva, beírattak a zeneiskolába; hatéves koromtól zongorázni, mellette szolfézst tanultam. Ez végig kísért az általános iskolában, s megadta a klasszikus zenei alapműveltséget. Aztán a zongorát egyre inkább felváltotta a gitár, hiszen az öntudatra ébredt kamaszkölyök egyre inkább csajozni szeretett volna. Amihez, ugye, elengedhetetlen kellék ez a hangszer. Autodidakta módon képeztem magam, egy-két barátommal összejártunk és gitározgattunk egymásnak. Akkoriban nem volt internet, egyéb lehetőség pedig nem adódott, minthogy másoktól lessük el a technikát.

Milyen zenék segítettek a zenei ízlésed formálásában?

Minden srácnak, aki gitárt, vagy más hangszert vesz a kezébe, megvannak a maga kedvencei, sőt fázisai. Az első gitárzene, amiről azt mondhatom, hogy megfogott, az AC/DC, annak is a Bon Scott fémjelezte korai korszaka. A lehetőségeket persze behatárolta az ismeretségi, vagy éppen a családi körben fellelhető lemezek gyűjteménye.

Az előbb említett fázisokon magam is keresztülmentem. Az ember végigjárja a blues-, a rock-, illetve metal korszakokat, amelyek közül megtalálja az aktuális kedvenceit. Majd tisztulni kezd a kép, és kiválasztja a hozzá legközelebb álló műfajt, és abban kezd elmélyülni. Az útkeresés első állomása Jimi Hendrix volt, a gitáros kijelölte az irányt, melyik úton induljak el, és milyen aspektusból foglalkozzam a zenével. Aztán megismerkedtem a különböző dzsessz-, blues-, illetve rock gitárosok lemezeivel, amelyekből sikerült merítenem, sőt építkeznem. De az alap mindenképpen Hendrix és persze Ritchie Blackmore.

Gondolom, Hendrixen keresztül jutottál el Radics Bélához. Mi fogott meg a játékában?

Érdekes az út, amely elvezetett Radics Béláig, nyolc éves kisgyerek voltam, amikor meghalt. Leszámítva a két kislemezt köztudott, hogy semmilyen értékelhető felvétel nem maradt utána. Ráadásul az országos médiák már a nyolcvanas években sem vettek tudomást a munkásságáról, így az őt követő generációknak fogalma sem volt a személyéről. Miután Esztergomban jártam iskolába, az ottani zenekarokon keresztül ismerkedtem meg Béla zenéjével. A Stáció, később a Tűzkerék Revival Band vállalta, hogy felszínre hozza, majd dalainak életben tartásával ápolja az életművét. Azt a fajta gitározást, amit – én már csak a rossz minőségű, illetve később feljavított felvételekről – tőle hallhattunk, senki más nem tudta. Volt stílusa. Még ezeken a recsegő, akadozó szalagokon is átjött az a rettenetes energia, amivel rendelkezett.

A Tűzkerék éppen aktuális formációja már javában működött, amikor beléptél a bandába. Hogyan emlékszel a csatlakozás körülményeire?

A Tűzkerék akkoriban eléggé fluktuált zenekar volt, sokan megfordultak benne. Gimnazistaként tizenhét évesen, a Tóth- testvérek, Tamás és „Citrom” hívására 1991-ben léptem be a csapatba. A Tűzkereket megelőzően egyre másra alakítottuk amatőr zenekarainkat. Az egyik ilyen, Csontbrigád elnevezésű formációval előttük játszhattunk az egyik szórakozóhelyen, amely a későbbi legendás Molotow Liget elődjeként lett ismert és közkedvelt. Éppen üresedés volt a bandában, így a kilépett énekes helyére kerülhettem. Nem sokkal előtte vették fel Radics Béla szerzői lemezét, a Megátkozott embert, ahol végre jó minőségben szólalhattak meg a gitárfenomén fennmaradt dalai. A zenekar tényleg heroikus munkával, szinte hangról-hangra rekonstruálta és rakta rendbe a nyávogó szalagokról leszedett számokat, amelyeket aztán lemezre játszottak. Ebben a Tűzkerék komoly segítséget kapott Som Lajostól, az ő kiadója jelentette meg és producelte az albumot, sőt a névhasználat is az ő engedélyével történt.

A zenekarbeli pályafutásom egyébként két részre bontható: az első ’98-ig tartott, ekkor még csupán énekesként álltam a színpadon. Másfél év szünet után (ezalatt sehol sem zenéltem, sőt végképp szakítani akartam a szakmával) a Jamaicából éppen hazatérő Geletei Gyurival együtt léptem vissza a bandába, amellyel voltaképpen leraktuk a mai formáció alapjait: Fodor „Medve” Sanyi énekelt, én gitároztam, Geletei Gyuri dobolt, és persze az állandóságot jelentő Tóth Tamás basszusozott. Tulajdonképpen innen számolom „valódi” tagságomat, hiszen az ének mellett a gitár, mint eszköz mindig is hiányzott nekem. Ez jelentette az igazi kihívást. Ha jobban visszagondolok, az előző felállások nem is voltak nyitottak a megújulásra, a kísérletezésekre, amelyek nagyon fontosak számomra.

Visszatérve a kezdetekhez, az akkori belépésemmel pont egy szerencsés korszak kezdetét fogtam ki, iszonyatos mennyiségű koncert várt bennünket…

Tíz évvel Radics halálát követően – tekintve a szinte nulla médianyilvánosságot – erre mutatkozott közönségigény?

Furcsa, de igen. Utólag visszagondolva úgy tűnik, Bélának erős beágyazottsága volt, az emberek tudatában megmaradtak a hetvenes évek szép emlékei. Országszerte teltházas bulikat nyomtunk, és nyugodt szívvel kijelenthetem, sokan általunk, rajtunk keresztül ismerték meg az addig csak kalózfelvételeken hallható szerzeményeket. Mindemellett a kilencvenes évek elejére tehető az a magyarországi blues hullám, amelyre fel tudtunk kapaszkodni.

A kezdeti nihilt követően lassan előkerültek, sőt különböző hanghordozókon napvilágot is láttak a Sakk-Matt, a Tűzkerék, vagy épp a Taurus technikailag feljavított, nagyjából elfogadható minőségben megszólaló kalózfelvételei. Amelyeken RB. Kapitány énekhangja és gitárjátéka viszonylag jól rekonstruálható, tehát létezik egy összehasonlítási alap a Tűzkerék utódzenekarral. Így könnyen megállapítható, hogy a dalok, a gitártémák alapos ráncfelvarráson, metamorfózison mentek keresztül. Említetted, hogy kísérletező típus vagy: tudatosan formáltad a magad arculatára ezeket?  

A kezdetekben előfordultak konfliktusok a közönség azon részével, amely Radics Bélát „eredetiben” szerette volna hallani. Fiatal voltam, a dolognak ez a része nem nagyon érdekelt. Nem törekedtem tudatosan arra, hogy megreformálom azokat az egyébként jól megírt dalokat, de az embernek léteznek adottságai. Hogy ki milyen énekhanggal születik, mire képes, arról senki sem tehet. Radics Béla sem, és én sem. Nem vagyok tanult énekes; ebben, vagy a gitárjátékomban, az ösztönös megnyilvánulásomban nem kell olyan elemeket keresni, amelyek bizonyos – jogos, vagy nem jogos – elvárásoknak megfelelnek. Azt viszont fontosnak tartom, hogy hiteles legyek, s hogy önmagamat adjam. Úgy gondolom, ezt megtaláltam ebben a zenében és ebben a zenekarban, nincs szükség rá, hogy fölvegyek bizonyos frazírokat. Erre Bélának sem volt szüksége, ő is önmagát adta. Mára ezt az elvet a közönség is elfogadta, hiszen mind a mai napig lejön a színpadról az őszinteség, az alázat és a lelkesedés.

Ennek analógiájára játsszunk el a gondolattal: mit gondolsz arról, ha Radics Béla élne, és aktív muzsikus lenne, vajon nála is másképpen szólalnának meg az emblematikus dalok?

Nyilván nehéz megítélni, de érdekes dolog ez. Azt látom, hogy az őszinte, ösztönös zenélésben is viszonylag korlátozott a változtatás lehetősége. Nem a tanult, beidegződött sémákat interpretáljuk és azokat váltogatjuk, hanem az abban rejlő zenei-művészi információkat. Egy biztos: Béla ízig-vérig „one man show” ember volt, saját zenekarai – beleértve még a Taurust is, pedig ott négy egyenrangú muzsikus állt a színpadon – róla szóltak. Egyszerűbben megfogalmazva: ő volt a sztár és pont. Egyébként ez a jelenség egy kicsit le is zárja az utat a megújulás irányába. Érdekes, hogy ugyanez a gondolat bennem is felötlött, csak épp Hendrix kapcsán, aki Bélánál jóval szélesebb eszköztárral rendelkezett: ha nem következik be a tragédia, vajon ő hogyan tudott volna megújulni?

A Tűzkerék az elmúlt évtizedekben szép pályaívet futott be. Melyek azok az események, amelyekre jól esik visszagondolni?

A zenekar életének egyik nagyon fontos állomása a paksi Gastroblues fesztivál ahol, ha jól emlékszem, 1993 óta állandó fellépők vagyunk. Egy rendhagyó, különleges, mondhatni „családi” rendezvényről beszélünk, neves külföldi és hazai vendégekkel, sztárokkal, főzőversennyel és a legjobb borászokkal. Az ország egyetlen bluesfesztiválja, ahol generációk találkoznak és szórakoznak együtt. Számunkra ez sokkal többet jelent, mint egyszerű fellépés, vagy szakácskodás: egy vezérfonal, útmutató, amely maximálisan illeszkedik a zenekar világképébe.

2001. február 1-én, nem sokkal a zenekarba való visszatérésem után a Radics Béla RB. Emléktársaság szervezésében valósult meg egy monstre rendezvény a Petőfi Csarnokban, ahol az akkori, hazai rock-blues élvonal szinte teljes egészében képviseltette magát. Nagyon készültünk erre a bulira, számomra óriási kihívást és újdonságot jelentett. Itt mutattuk be az új felállás első felvételét, amit Csibu (Strausz Tibor Radics egykori zenésztársa – H.I.) írt Sirató címmel. A koncert teljes bevételéből később – magyar viszonylatban egyedüliként – szobrot állítottak Radics Bélának.

Fantasztikus partikat csináltunk a 2000-es évek elején indított Taurus-hajókon, amelyeket az azóta eltávozott Czapp Józsi szervezett. Semmihez nem hasonlítható, óriási hangulat jellemezte ezeket a nyári koncerteket. Ugyancsak a Társaság jóvoltából meghívást kaptunk minden Radics emlékbulira, amelyek általában születésének, illetve halálának az évfordulójához kötődtek. Kisfaludy András Béláról készült dokumentumfilmjének mi adtuk a háttérzenéjét, néhány évre rá önálló klubot hoztunk létre a PeCsa Caféban (Club ’68), amely több éven keresztül működött. Amikor 2013-ban Béláról utcát neveztek el Angyalföldön, a József Attila Művelődési Házban megtartott ünnepi koncerten mi adtuk a fő műsort.

2012-ben ugyancsak a PeCsa adott otthont az Égi Zenekar Fesztiválnak, ahol Radics mellett Bencsik Samura és Barta Tamásra is emlékeztünk. Azokra a gitárosokra, akik a mai napig meghatározzák a magyar rockzenét. A Tűzkerék vendégmuzsikusokkal kiegészülve teljes egyórás műsorblokkot kapott a P. Mobil és vendégei előtt. Egy évvel később a Tabánban nyolc-tízezer ember előtt népszerűsítettük Radics Béla szerzeményeit, ugyanis a Skorpió negyven éves jubileumi koncertjére kapott megtisztelő meghívást a zenekar. Olyan vendégművészekkel, mint Papp Gyula Hammond-os, Mr. Basary, és az akkor még nagyon fiatal Somogyi Remig gitáros.

Nem Tűzkerék-projekt ugyan, de szorosan kötődik hozzá: 2017-ben meghívtak a megintcsak Kisfaludy nevével fémjelzett Elhallgatott zenekarok rendezvényre, ennek keretén belül az Új Taurus formációban való részvételre. Az ő elképzelése alapján jött létre a szupergrupp, amely méltó módon interpretálta a rövid életű banda életművét. Méghozzá olyan különleges megközelítésben, amelynek hangzásvilága mindeddig egyedülálló a Radics-történetben. A nagysikerű előadás anyaga minimális utómunkával került CD-lemezre, majd dokumentumfilm készült belőle. 

Ehhez a projekthez kötődik az ad hoc módon összeállt Radics Akusztik trió, amely a filmbemutatót beharangozó sajtótájékoztatót hivatott zenével illusztrálni. Felkai Mikivel akusztikus gitáron játszottunk, Török Ádám fuvolázott, az énekdallamok egy részét jómagam, más részét Ádám énekelte. A lemezkiadónak megtetszett a produkció, ajánlatot tett egy komplett albumra, amelyre Béla szerzeményeit dolgoztuk át akusztikus verzióban. Ez úgyszintén egy soha nem hallott megközelítés, szerencsére a közönség is szeretettel fogadta. A teljes anyag megjelent CD-n és LP-n is. 

(Folytatjuk)
Hegedűs István


2020. szeptember 2. 14:05

Minden jog fenntartva. 2020 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA