A dzsesszkántor fia
Wanderers, Tolcsvay trió, Tolcsvayék és a Trió, majd ismét a nevével fémjelzett hármas felállás – egy életút állomásai. Kossuth-díjas zeneszerzőként, szövegíróként és muzsikusként hitet tett a Kodály-, illetve Bartók nyomdokain lépkedő Kárpát-medencei népzene mellett, amelyhez több mint fél évszázados pályafutása alatt sem lett hűtlen. Tolcsvay Béla tavaly, november hatodikán töltötte be hetvenedik életévét, amelyet különös kegyelemként él meg, de a jövőt illetően sem szűkölködik tervekkel.
Amellett, hogy elégedett vagy sorsoddal és nem panaszkodsz az egészségedre – ahogy egy koncert videó bevezetőjében elhangzott – „különös kegyelemként” értékeled a nemrégiben betöltött „hetedik kerek esztendőt”. Minek köszönhető az életigenlő, pozitív szemléletű világlátás?
Neveltetés kérdése. A világ legszebb helyén születtem: a Kárpát-medencében, Budapesten, fenn a Budai várban. A romok között önfeledten kergetőztünk, játszottunk, futballoztunk, pedig tele volt robbanóanyaggal. Tudtuk, hogyan kell közöttük mászkálni, elkerülni, hogy ne sérüljünk. Nem gazdagságban nőttünk fel, nem igazán voltak fontosak a külsőségek. Így aztán összeszokott a társaság, az a bizonyos nagy generáció, amellyel felcseperedve, gimnazistaként meg akartuk váltani a világot. Egymástól tanultunk. A becsület, a tisztesség számított, a hazudozást, a csibészséget megvetettük; az ilyeneket be sem vettük a focicsapatba. Ugyanakkor, ha valamely társunk védelemre szorult, a rendőr elé is odaálltunk. Ott voltunk a kalefes galeriben, bejártuk Budapest összes klubját, majd jött a gitár. Az első két akkordot Máté Pétertől tanultam a Halászbástyán. Aztán ’61-ben megszólalt a Beatles, amely mindent eldöntött.
Édesapád általános iskolában ének-zenét tanított, amelyet harmóniumon is illusztrált a gyerekeknek. Testvéreddel, Lászlóval, a zenei vénát nyilván tőle örököltétek.
A Bezerédi utcai iskola énektanáraként többek között, még Bodrogi Gyulát is tanította, aki színészként Döbrögit alakította egy darabban, s amelyben élőben muzsikáltunk. Egyszer leszólt a színpadról: „ha nem jól énekelek, apádnál keresd a hibát!”. Édesapámat egyébként „dzsesszkántornak” is nevezték. A szentesi református templomban orgonált, majd a mise végeztével, amikor a hívők elhagyták a templomot, amerikai slágereket kezdett játszani. Ugyanis a harmincas évek végén már dzsessz zenekart alakított. A Karaván együttes rádiófelvételekkel is rendelkezett. Innen jött életünkbe a zene, testvéremmel együtt hatéves korunkban már pötyögtünk a zongorán. Kis lakásban laktunk, a zongora alatt volt a gyerekszobánk. Annak idején Kodály-módszeren nevelkedtünk, ami sajnos mára kikopott az oktatásból. Ettől énekeltük tisztán a Himnuszt, egyáltalán, ettől tudtunk énekelni.
A Tolcsvay trió a hatvanas években népzenei alapú beat muzsikát játszott, miközben az elektromos gitárzene fénykorát élte. Nem lett volna egyszerűbb beállni a sorba a gomba módra szaporodó, és az angolszász stílust követő zenekarok közé?
1961-ben a gimnáziumi osztályban már négy zenekar is működött. Ezek egyikében, a Wanderers együttesben kaptunk helyet a testvéremmel. Mindkét gyereknek nem tellett elektromos hangszerekre a pedagógusfizetésből, talán ezért is maradt az akusztikus hangszereken alapuló zenekar ötlete. Az ausztrál Seekers együttes mintájára csináltuk a Tolcsvay triót, Balázs Gáborral és testvéremmel, Lászlóval, amelyben az elején még női énekes is volt egy rövid ideig. Zenei mintaként Donovan, Bob Dylan, vagy Peter, Paul and Mary szolgáltak, akik énekkel, angolszász népdal alapokon a saját mondanivalójukat öntötték dalba. A kezdetekkor az ő repertoárjukból is válogattunk, aztán az Illésék után, mi is előjöttünk saját szerzeményeinkkel. 1969 végén Gábor kilépett a trióból, és nagybőgősként a Zeneakadémián folytatta komolyzenei tanulmányait. Lacival aztán kitaláltuk, hogy legyen mögöttünk egy úgynevezett „backing group”, mint például Bob Dylan és a Band. Így lettünk Németh Oszkárral, Móricz Mihállyal és Czipó Tiborral – akivel a mai napig együtt muzsikálok – a Tolcsvayék és a Trió (T&T Group).
Hivatalos felkérésnek eleget téve ez utóbbi formáció megzenésítette Petőfi Nemzeti dalát, ám az sokáig nem kerülhetett stúdiólemezre. Elképzelhető, hogy a tiltásban a hetvenes évek elején lezajlott március tizenötödikei események is közrejátszottak?
A Petőfi centenáriumi év tiszteletére 1973-ban zenésítettük meg a Nemzeti dalt, amelyet az Egyetemi Színpadon a Belvárosi Ifjúsági Napok keretében mutattunk be. Szó sem volt arról, hogy a szerzeményt a különböző utcai zavargások miatt nem vehettük lemezre – ez városi legenda. A Tolcsvayék és a Trióból, valamint az Illésből megalakult a Fonográf. Utolsó bulinkat a Várban a Hess András téri egyetemi kollégiumban, a Vár-klubban tartottuk, ahol a színpad tele volt magnókkal: emlékképpen rögzítették a búcsút, aztán ezek az egymástól másolt felvételek a határon túli elcsatolt területekre is eljutottak. Ahol ennek hallgatása komoly retorziókkal járt. A megzenésített versnek ilyen módon annak ellenére is komoly nimbusza lett, hogy 1981-ig A Koncert című rendezvényig, ahol a Tolcsvayék és a Trió is fellépett, gyakorlatilag nem hangzott el. Illetve mi, az 1974-ben újjáalakult Tolcsvay trióval, Pomázi Zolival és Czipó Tibivel néha műsorra tűztük. A Nemzeti dal megzenésített változata végül A Koncert című filmben, és a Hanglemezgyár által kiadott dupla albumon jelenik meg, ám ott is egy része „nyomdahibás” borítóval: Tolcsvay László zeneszerző mellett szövegíróként Bródy János szerepelt. Petőfi nevét még akkor sem merték vállalni…
Kevesen tudják, hogy Tolcsvay Béla nevéhez fűződik az ország első nagyszabású zenei fesztiváljának szervezése, ahol a KITT Egylet tagjaként lépsz színpadra. Úttörő vállalkozásként milyen nehézségekkel kellett megküzdened?
A KITT Egylet jó elgondolásnak, ám egyben túl erősnek bizonyult, úgy érzem, ezért „kellett” felrobbantani. Bródy ötletét valósítottuk meg, hogy a brit Apple céghez hasonlóan csináljunk egy konszernt, amellyel több felületet is képesek vagyunk kiszolgálni. Jó hangú énekesnőnek ott volt Koncz Zsuzsa, a country és a gyerekdalok vonalának képviseletében Halász Judit, de már benne volt a Fonográf csírája is. Terveink szerint a tagok szólólemezeivel kezdtük volna: Leventével megjelent ugyan az Utazás, majd ezzel egy időben Halász Judit első gyerekalbuma, valamint Koncz Zsuzsa hányatott sorsú nagylemeze a Jelbeszéd is; ám a KITT Egylet többi tagja feledésbe merült, vagy csak évek múltán kapott lehetőséget. A fesztivállal kapcsolatban a legfontosabb a lelkesedés volt, ami az egész szervezést és megvalósítást éltette. Tulajdonképpen az ORI-büfében toboroztam a zenészeket, aki akkor éppen bent járt és ráért, az rögtön igent mondott. Az Omega épp Délvidéken vendégszerepelt, de az eredeti felállású Neoton, a Generál, a P.Mobil, valamint a Bergendy is fellépett, akkoriban ők voltak a legnépszerűbbek. Demjén volt az énekesük. A miskolci Ifjúsági Park létrehozására egy jótékonysági egész napos nagy koncert volt a cél, amely létre is jött. Időközben az évek popfesztivállá nemesítették. A helyszínt a DVTK-stadion biztosította nekünk, a műsor délelőttől sötétedésig tartott. Azt is megszerveztük, hogy az ország különböző tájairól az egy nappal korábban, autóstoppal érkező fiatalokat üres, ponyvás Zil-teherautók vegyék fel, és vigyék Miskolcra, ahol tornatermekben tölthették az éjszakát. A lényeg, amit Kurucz Attila szervezőtársammal, a miskolci Molnár Béla Ifjúsági Ház kultúrosával szem előtt kellett tartanunk, hogy ne legyen egyenruha; erre kértük a rendőrséget. A fűre nem engedték be a közönséget, kizárólag a lelátókon lehetett ülni. Mindösszesen egy srác ugrott át a kerítés korlátján, de kérésemre a rendőrfőkapitány, akivel közösen vigyáztuk a rendet, egy civil ruhás, kutyás rendőrrel lehozatta. A közönség, aki korábban fütyült, megtapsolta ezt a jelenetet. A nap végén kértem Bródy Tinit, hogy a KITT Egylet fellépésekor mindenkinek, aki segítette a koncert létrejöttét – még a rendfenntartóknak is – mondjon köszönetet. Arra külön felhívtam a figyelmét, nehogy kifelejtsen valakit. A rendőrség említésekor persze fütyültek, ebből lett a későbbi „a közösség előtti izgatás bűncselekménye”. A valaki által erősen túllihegett „incidenst” – mint ismert – a Tini elleni eljárás követte. Valakinek érdekében állt a jelenetet felfújni. Azt viszont említésre méltónak sem tartották, hogy a Diósgyőri fesztiválon fellépők csupán útiköltség-térítésért, ingyen vállalták a részvételt. Mint, ahogy arról sem esett szó, hogy a felszerelést a zenekarok adták össze, szintén térítésmentesen. Miskolc, mint helyszínválasztás sem a véletlen műve: egyrészt a városban működött egy Tolcsvay-klub, másrészt az akkori KGST-országokhoz közel fekvő település magában hordozta az esetleges nemzetközi folytatás lehetőségét.
A kérészéletű KITT-Egyletből hamarosan kinőtt a Fonográf, amely már a megalakulásakor is rangos társulatnak számított, s amely a hírek szerint Tolcsvay Bélát is szívesen látta volna tagjai sorában. Miért mondtál nemet a felkérésre?
Hadd kezdjem az elején: a ’68-as Ki mit tud?-vetélkedő kategória győzteseként kikiáltottak bennünket folk-beateseknek, pedig mi csak egyszerűen muzsikálni akartunk. Hamar kiderült, hogy a győztes dalunk, a Ne menj el, amely az iskolai énekeskönyvekben Bányászdal-ként szerepelt – és átírtam a szövegét –, Bartók Béla egyik művében felhasznált népdal. Magyarországon 1972-ben elsőként kaptunk lehetőséget, hogy itthon egy angol bandával turnézzunk, ez volt a Fairport Convention. Világhírű zenekar, amely elektromos hangszerekkel és dobbal adott elő népzenei feldolgozásokat, basszusgitárosuk később a Jethro Tullban játszott. Ezt az utat járta és járja be ma is a Kormorán, a Makám, vagy a Kolinda. Amikor a Fonográf megalakult, abba akartam hagyni a zenélést. Az Interkoncert és a Hanglemezgyár beígérték a világhírt, az exkluzív szerződést, aminek nehéz ellenállni. Én nemet mondtam. Elvem, hogy különbözzünk a világ többi zenekarától. Aki ismer, tudja, hogy addigi munkásságommal, a népi ízlés világgal, az ősi kultúrával semmiképpen sem egyeztethető össze a country. Dühös voltam, és azt mondtam: „Ti már rég nem fogtok muzsikálni, amikor én még mindig a színpadon leszek!” Majdnem így lett. Ugyanis a sok dudás nehezen fér meg egy csárdában. Másik oldalról: ugyan ki írta volna szöveget, ha történetesen igent mondok? Tinivel nagyon tiszteljük egymást, de két különböző egyéniség vagyunk. Persze van, amiről azonosan gondolkodunk: a Fonográf alakulásakor önálló gitáros működési engedélyért mentem az ORI igazgatójához, mire Keszi bácsi (Keszler Pál az Országos Rendező Iroda igazgatója – a szerk.) nagyot nézett: „Maguk összebeszéltek? Épp az imént ment el Bródy, aki ugyanezért jött”.
Hogyan érintett, hogy testvéred, László más utat választott a Fonográffal? Aki, ha nem is teljes mértékben, de hátat fordít annak a zenének, amit együtt honosítottatok meg, és műveltetek hosszú évek során?
Annyira rosszul esett, hogy sokáig csak épp a legszükségesebbet beszéltem vele. Nagyon fájt, hogy elment. Úgy gondolom, a Tolcsvayék és a Trió a vége felé népszerűségben, egy kicsit túlnőtte az Illést; fiatalabbak, energikusabbak, és az utolsó időkben pedig még termékenyebbek is voltunk náluk. Ők ezzel szemben kezdtek kicsit elfáradni.
Nem sokkal az István, a király fergeteges sikerét követően testvéreddel színre vittetek egy ugyancsak hosszabb lélegzetű alkotást, a Magyar Misét, amely mindaddig egyedülálló vállalkozásnak tűnt Magyarországon. Mi inspirált benneteket a zenemű megírására? A Szörényi-rockopera után mennyire bíztatok a sikerben?
Az oratórium Koltay Gábor felkérésére készült. Központi témája a hűség, amelyből Makovecz Imre, Müller Péter és mások segítségével mise lett végül. A szövegírás előtt sok valláson átrágtam magam, nehogy véletlenül megsértsek valakit. Aztán a bemutató után kiderült, a mű több okból, élőben „előadhatatlan”. Nagyon nehéz egyeztetni a sok művészt. Zeneileg rendhagyó alkotásról van szó, amelyben ott a tánckar, kórusok, ütősök, de van népzenész, operaénekes és rockzenészek is. Az ősbemutató a Margitszigeten volt, de a szegedi dóm előtt is láthatták a nézők, sőt a Máltai Szeretetszolgálatnak köszönhetően Németországba is eljutottunk a darabbal. Ennek kompakt változatát Laci ma is műsoron tartja.
Az egybefüggő, három percen túli művekről később, az újjáalakult Tolcsvay trió idejében sem feledkeztél el. Miért nem kaptak nagyobb publicitást ezek az értékes alkotások?
1974-ben Kresz Albert fotóművész barátom elvitt Erdélybe. A városnézés helyett inkább a természet érdekelt, eljutottunk egészen a Gyimesi hegyekig. A helyiek vendégszeretetének következtében átéltem egy éltre szóló élményt, egy csodálatos hajnalt, amely nem volt más, mint a Babba Mária- jelenséghez kapcsolódó kép. Akkor még fogalmam sem volt a magyar mitológiáról, a Boldogasszony születéséről. Magnóval a kezemben jártam-keltem, és gyűjtöttem a hangulatokat. Kakasdon az óvodában, egy bukovínai székely asszony csángó nyelven mesélt a gyerekeknek. Ebből, valamint az erdélyi dalokból született meg a maga érintetlenségével és tisztaságával az Égig érő fa gyermekműsorom. Dupla kislemezt szerettem volna csinálni belőle, belül egy kis mesekönyvvel, de Erdős doktor ezt is megvétózta. Ha lemez nem is készülhetett, de az újjáalakult Tolcsvay trióval és ezzel a meseműsorral jártam az országot évekig. Aztán Ausztáliában, vendégszereplésemkor készült egy felvétel, amit megjelentettem CD-n. Az ezredfordulóra magánkiadásban megjelentettem a Szép szerelmem Magyarország című trilógiát. 1992-ben Gödöllőn, Közép-Európa legnagyobb faszobra, a Világfa körül játszottuk a Napfényfia című darabomat, amelyet a fertőrákosi kőfejtőben a Páneurópai pikniken is előadtunk. A Rijjadóleány Tündér Ilona történetén alapul, ennek bemutatójára Balatonfűzfőn egy romtemplomban került sor. Ugyanitt láthatták az érdeklődők a harmadik darabot, a Csillagláncot.
Van helye manapság az igényes zenének a kultúrában?
Az igénytelenség korszakát éljük. Bárki énekes lehet, aki csináltat magának egy CD-lemezt, és máris elől van azon a helyen, amiért mi nagyon megküzdöttünk annak idején. Korosztályom zenekarai még karakteresek voltak, meg lehetett különböztetni őket egymástól. Ezzel szemben ma bárki bárkivel helyettesíthető. Széles a kapu, mindenki bemehet, aki akar. Annak idején másképp történt a kiválasztódás: az ösvény szűk volt ugyan, de csak a minőség, a tehetség fért át rajta. S ez nem kifejezetten magyar sajátosság, a világ nyugati felén ugyanígy működik. A baj 1973 körül kezdődött, amikor Robert Stigwood, Jimmy Miller, és a többi mogul összefogtak: onnantól az egész üzletté vált, jött a showbussines. Nyugaton is egymás után alakultak a szupergruppok. Akkor jön létre az Apple, amelybe aztán „beleharap” McIntosh úr és az az alma szivárványszínű lesz. Itthon ugyanaz történt: az tudott érvényesülni, aki hajlandó volt exkluzív szerződést kötni a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Pepita Records márkájával.
Semmi jele, hogy mostanában hátat kívánnál fordítani a színpadnak. Vannak terveid, amit meg szeretnél valósítani?
Sok tervem van. Többek között szeretném, ha a Tolcsvay-trilógia egy estén belül, közös előadáson szólalna meg. Az is örömmel töltene el, ha a Béres Melindával közösen írt Égig érő fát bemutatná a televízió. Érdekelt, hogy egy harmincéves fiatal hölgy miként fogalmazza újra azokat a régi gondolatokat, amelyeket én szólaltattam meg. Szeretem a fiatalokat. Dolgozom a Misztrál együttessel, készül egy négy dalból álló dalciklus, és tavaszra tervezek egy hetvenéves Béla napot is. A Tolcsvay Trió pedig még mindig muzsikál.
Hegedűs István
2017. május 8. 07:39