A DEKADENCIA ÉVTIZEDE: A HAJMETÁL KORA - 3. RÉSZ
1983. május 29-én, a kaliforniai San Bernardinóban új korszak kezdődött: ezen a napon tartották az azévi US Festival metálnapját, amelynek keretében több mint 300 ezer néző élvezte végig a főzenekarként 1,5 millió dollárt kasszírozó Van Halent, a Scorpionsot, a Triumphot, a Judas Priestet, Ozzy Osbourne-t, a Mötley Crüe-t és a Quiet Riotot. A rendezvénnyel szimbolikusan megkezdődött a hard rock aranykora az Egyesült Államokban: a következő években a feltúrt haj, a szolid smink, a lehetetlenül szűk sztreccsnadrágok uralták az MTV képernyőjét, a rádiók hullámhosszát és a magazinok hasábjait. Amikor pedig az évtized második felében a Bon Jovi Slippery When Wet és a Europe The Final Countdown lemezei, majd a Guns N’ Roses Appetite For Destructionje minden határt áttörtek a műfaj körül, a maga idejében glamként, sleaze-ként, dallamos hard rockként, pop metalként, de utólag gyűjtőnéven leginkább csak hajmetálként emlegetett irányzat szinte egyeduralkodóvá vált. Összeállításunk harmadik, egyben befejező részében az éra 1991 és 1993 közötti alkonyát vesszük górcső alá az általunk leglényegesebbnek tartott 50 lemez segítségével.
BRYAN ADAMS
WAKING UP THE NEIGHBOURS (1991)
A ‘80-as évek AOR/soft rock mesterművei után Bryan Adams feltárcsázta Robert John “Mutt” Lange-et, és leszállított egy soron kívüli Def Leppard-albumot. A Waking Up The Neighbours - nyilván a Robin Hood-betétdal (Everything I Do) I Do It For You mindent elsöprő sikerének köszönhetően - immáron Észak-Amerikán kívül is a gigasztárok körébe lökte Mr. Hétköznapi Srácot, és a ballada miatt előszeretettel szokás megfeledkezni róla, hogy összességében tényleg mindenben a Hysteria-receptet követte. Ennek megfelelően tele van vérbeli arénarock-slágerekkel, mint az Is Your Mama Gonna Miss Ya?, a Can’t Stop This Thing We Started vagy a Don’t Drop That Bomb On Me. Joe Elliotték elég rendesen mellre is szívták, hogy Adams az ő babérjaikra tört, és hangot is adtak ennek az aktuális interjúkban - a rajongók azonban igen jól jártak.
BADLANDS
VOODOO HIGHWAY (1991)
Jake E. Lee egykori Ozzy-gitáros és Ray Gillen hajdani Black Sabbath/Phenomena-énekes
közös vállalkozásától sokan nem azt az egyértelműen Zeppelin-szerű, ‘70-es évekbe visszakalauzoló dolgot várták, amit 1989-es első lemezükön bemutattak, hanem valami sokkal korszerűbbet. Az egyébiránt kiemelkedően jó és arénarockos felhangokat sem mellőző anyag hallatán azért nem mindenkinek görbült le automatikusan a szája, hiszen szépen fogyott és majdnem aranylemezig jutott. A következő nekifutás sem lett populárisabb, épp ellenkezőleg: a gitáristen Lee-nek és a színarany hangszálakat birtokló Gillennek eszük ágában nem volt asszimilálódni a korszak elvárásaihoz, helyette még mélyebbre merültek a bluesba. A végtelenségig lecsupaszított Voodoo Highway azt mutatta, hogy a páros teljes mértékben elköteleződött a hitelesség mellett, annyi autentikus hangszert integráltak a harapós rock-kontextusba, amennyit csak bírtak, a törekvést az organikus megszólalás pedig még tovább erősítette. A koncepció üzleti kontraproduktivitásához persze kétség sem férhetett, ami azt indukálta, hogy a Badlands tagságának az elsők között kellett lehúznia a rolót, de ez semmit sem von le rövid munkásságuk hallatlan értékéből.
EUROPE
PRISONERS IN PARADISE (1991)
A lemez, ami rengeteg értéket hordozott, de már csak minimális érdeklődést váltott ki a közönségből - nagyjából így foglalható össze a Europe második Kee Marcellóval készített anyagának története. Pedig a Prisoners In Paradise karcosabb lett, mint a gigasikereket hozó The Final Countdown és főleg a még poposabb hangzású Out Of This World, tele volt kimondottan mély gondolatiságot hordozó dalokkal, amiket senki sem várt volna pont a gyakran - igaztalanul - lesajnált Europe-tól, Joey Tempest és Marcello pedig alighanem karrierje legérettebb teljesítményét nyújtotta a Seventh Signban, a Bad Bloodban, a Girl From Lebanonban és társaiban. Az album Európában és Japánban egyébként vágányon tartotta a Europe-ot, az Egyesült Államokban azonban - általános megrökönyödést keltve - fel sem került a Billboard Top 200-ra, és ez a tény önmagában elégnek bizonyult ahhoz, hogy a kiadó és a szakma szemében kivégezze őket.
GUNS N’ ROSES
USE YOUR ILLUSION I-II (1991)
A lemezpáros, amely 1991-ben - a Metallica fekete albumával karöltve - a csúcsok csúcsára juttatta a rockzenét, innen már nem nagyon volt feljebb. A monstre hosszúságú, összesen huszonkilenc - vagy harminc, értelmezés kérdése - dalt rejtő kettős album zeneileg igencsak sok irányban árnyalta az Appetite For Destructionön megismert zenekar képét, és mai füllel hallgatva őket, feltűnő, hogy igazából három évtized távlatából sincs rajtuk sok töltelék. Az Axl Rose bonyolult lelki világából fakadó szövevényes eposzok mellett simán elfértek Ia direktebb, belazultabb rock’n’rollok és a riffcentrikus témák, ahhoz azonban nem férhetett kétség, hogy az olyan grandiózus, hosszú számok jelentik a kreatív csúcspontot, mint a November Rain, a Civil War, a Locomotive (Complicity) vagy az Estranged. Az albumokról összesen kilenc sláger került ki, és a méregdrága, klasszikus videoklipekkel is iskolát teremtettek. A Use Your Illusion árnyéka ennek megfelelően roppant messzire ért, és még a grunge-korszakba is vastagon belógott - a Guns N’ Roses ekkorra olyan mamuttá nőtt, ami méreteinél fogva immunis minden külső körülményre, és végül egyedül saját súlya alatt roskadt össze.
L.A. GUNS
HOLLYWOOD VAMPIRES (1991)
Harmadik albumán az L.A. Guns egy fokozatot visszavett az első két lemezhez képest: a debütnél és a Cocked & Loadednál kevésbé direkt és arcbamászó lett a Hollywood Vampires, és egyben finomabb, slágeresebb is, viszont tele volt apró finomságokkal és elsőrangú dallamokkal. Amennyiben a kiadó hallgat Tracii Gunsra, és megklipesíti a Crystal Eyes balladát, alighanem bekövetkezett volna a zenekar még komolyabb áttörése is - de végül nem így alakult. A hihetetlenül változatos, intelligens, kiművelt hangzású, ám a Los Angeles-i fülledt klubok minden romlottságát is megőrző album így “csak” az aranylemez fokozatig jutott, később pedig - az ismert okok miatt - már nem tudtak előrelépni. Azt azonban így sem veheti el senki az L.A. Gunstól, hogy a Hollywood Vampiresszel az egész éra egyik legegyénibb mesterművét alkották meg, amelynek nyitódala, az Over The Edge emellett alighanem a teljes Sunset Strip-színtérről valaha kikerült egyik leghatalmasabb alkotása is.
MR. BIG
LEAN INTO IT (1991)
A Mr. Big legénysége példátlan módon akkor vált igazán naggyá, amikor a műfajnak kezdett leáldozni. Ebben kisebb részt szerepet játszott, hogy rájöttek, nem kell mindenáron legyőzniük a Van Halent és jobban járnak, ha a dalközpontúságra koncentrálva kiküszöbölik a túl nagy feltűnést nem keltő debütalbum aránytalanságait. A Lean Into It írásakor tökéletes egyensúlyt teremtettek az emberfeletti hangszeres szólók és a dalok alapvető érdekei között, az így létrejött környezetben ennélfogva a soul-énekeseket felidéző Eric Martin érzelemdús hangja még jobban érvényesülhetett. Csakhogy minden valószínűséggel még a kikezdhetetlen zeneiség, a príma dalszerzői véna és az igéző dallamok is kevésnek bizonyultak volna ahhoz, hogy a megváltozott közízlés dacára bekerüljenek a fősodorba, a To Be With You azonban borított minden papírformát: az akkoriban felkapottá vált unplugged-előadásmódra remekül reflektáló egyszerű akusztikus dalocska a világ 11 országában vált listavezető slágerré, valódi tinisztárokká téve a korábban csak a bennfentes zenészvilág által ismert muzsikusokat. Noha a To Be With You nem feltétlenül reprezentálta azt, amiről a Mr. Big eredendően szólt, a sokmilliós eladások hatására a Mr. Big még jó ideig megmaradhatott a hajmetál hírmondójának a mainstreamben.
PINK CREAM 69
ONE SIZE FITS ALL (1991)
Scorpions ide vagy oda, Németország nem éppen a dallamos rockzene fellegváraként vonult be a köztudatba. Ennek ellenére a teuton színtér is kitermelte a maga minőségi előadóit ezen a vonalon: az Andi Deris énekes, Alfred Koffler gitáros, Dennis Ward basszer és Kosta Zafiriou dobos alkotta Pink Cream 69 már 1989-es első nagylemezével is bizonyította, hogy nem kizárólag a tengerentúlon képesek autentikus melodikus hard rockot alkotni. Az 1991-es folytatás, ha lehet, még érettebbre és kidolgozottabbra sikerült, és olyan elsőrangú, az amerikai pályatársakhoz méltó alapdalokat rejtett, mint a Talk To The Moon, a Do You Like It Like That, a Ballerina vagy a Signs Of Danger. A csapatot odaát persze nem lehetett eladni a közönségnek - Pilsenbe sem feltétlenül sört importálni a legjobb befektetés -, de hazai népszerűségüket bebiztosították vele, és a melodikus muzsikák hívei a mai napig könnyes szemmel emlegetik ezt az érát, benne a karlsruhei csapattal, akik néhol tényleg egészen úgy szólaltak meg, mintha Kaliforniából érkeztek volna.
KANE ROBERTS
SAINTS AND SINNERS (1991)
Kane Roberts Alice Cooper szólógitárosaként pont egyéni dalszerzői stílusával - meg persze még a korszak viszonyaihoz képest is erősen túlzó és nevetséges Rambo-imázsával - tűnt ki az átlagból. Érdekes, hogy ehhez képest Desmond Childdal készített második szólólemeze akár a korszak egyenhangzású rágógumi pop metaljának prototípusa is lehetett volna, viszont a Saints And Sinnersnél nyilvánvalóbban direkt slágergyűjtemény még ezekben az években is nagyon kevés született. A lemez tíz dala közül szó szerint akármelyik lehetett volna klipszám, és az anyag erénye, hogy még az egyértelmű formulák ellenére is megmaradt bődületesen zeneinek. Kár, hogy legalább egy évvel később jelent meg az ideálisnál, mert Geffen ide vagy oda, 1991 tavaszán már késő volt robbantani egy ilyen típusú albummal. Emlékét azonban mindenképpen megőrizzük, óriási lemez.
SARAYA
WHEN THE BLACKBIRD SINGS… (1991)
Sandi Saraya első albumát nem lehetett sikertelennek nevezni, a maga módján - leginkább szakmai körökben - nagyon is az volt, a nagyközönség ízlésével mégsem találkozott, ahhoz túl okosan építették fel. Ez azonban nem szegte kedvét az énekesnőnek és ragaszkodva elveihez, másodjára sem a legnyilvánvalóbb módját választotta gondolatai közzétételének. Az intellektuális rock egyik legfőbb szaktekintélyének számító Peter Collins producerrel szövetkezve egy monumentális anyag formájában jelezte, továbbra sem alkuszik. A súlyos hangzású és elemi erejű When The Blackbird Sings… szabadon áramló bluesos mélysége és szövevényes felépítése egészséges önbizalomról tett tanúbizonyságot, a magabiztosság a lemez minden alkotóelemét áthatotta. A valószínűtlenül magas minőséget képviselő számok világklasszis hangszerelésével és lebilincselő énektémáival Saraya újra megmutatta, hogy veretes hard rockot is lehet értelmiségi módon űzni, a korong félelmetes kvalitása és túlzott igényessége mindenesetre megint útját állta annak, hogy a konok énekesnő a legnépszerűbb előadók nyomába szegődjön.
THE SCREAM
LET IT SCREAM (1991)
A ‘90-es évek elején az előző évtized prominensei legfőképpen a bluesos gyökerekig történő leásással próbáltak új lendületet venni. Így eshetett meg az is, hogy a szédületesen virtuóz Racer X romjain szerveződött The Scream éppúgy elhatárolódott a fénysebességű neoklasszikus gitárszólók további és már-már parodisztikus újrahasznosításától, ahogy a legtöbb hasonszőrű együttes tette akkoriban. Bruce Bouillet gitáros és Juan Alderete basszusgitáros bandájának anyagáról azonban így is messziről sütött a megkérdőjelezhetetlen zeneiség: Bouillet neonzöld sportgitárját Les Paulra cserélve adta meg az alaphangot a The Scream ‘70-es évek amerikai rock & rolljához hűen hangzatos és üdítően szimplára vett zenéjéhez, melyben remekül megfértek egymás mellett a Zep-módra elővezetett akusztikus finomságok és a sistergő elektromosság, a slide gitár, a Hammond orgona, a Hohner Clavinet és a szaxofon - mondhatni, a blues, a rock és a funk őszinte szimbiózisát valósították meg. Szintén nem mellékes, hogy ezen az albumon lehetett először találkozni a későbbi Mötley Crüe-, Union- és The Dead Daisies-frontember John Corabi ráspolyos orgánumával, aki itteni kitűnő teljesítményével a kereskedelmi siker elmaradása ellenére is megalapozta további karrierjét.
SHOTGUN MESSIAH
SECOND COMING (1991)
A Kingpin néven Svédországban alakult Shotgun Messiah képregényszerű imázsa miatt első blikkre egy újabb kelekótya glambandának tűnt és volt is ebben valami, ám a tény, hogy első lemezüket az a Relativity Records gondozta, amely akkoriban főleg Steve Vai és Joe Satriani albumaival ért el sikereket, azt sejtette, hogy itt bizony többről van szó. A Shotgun egyik titkos fegyvere a kivételes képességekkel megáldott Harry K. Cody gitáros volt, aki szabadidejében jazz-fúziós dolgokat pengetett a basszuslegenda Stuart Hamm szólócsapatában, amivel komoly elismertséget vívott ki magának zenész-berkekben és járulékos nyereségként ráirányította a figyelmet saját Kaliforniába áttelepült kvartettjére is. A Shotgun vattacukorként olvadó első lemeze főleg az ő eszelős módon túltolt gitárszólóitól volt hangos, az azt követő Second Coming lepusztultabb utcai hangzásával viszont alaposan maga mögött hagyta a glamrock-színteret. Cody a csapat másik főideológusával, az időközben frontemberré előlépett Tim Skolddal egy vagány és némi punkosan polgárpukkasztó attitűdöt sem nélkülöző direktíva mentén evezett új vizekre, a korábbinál feszesebb és erkölcstelenebb Second Coming sajátosan nihilista himnuszai ugyanakkor akármennyire is perfekt módon rímeltek a kor elvárásaira, a debütalbum félmilliós eladásait megközelíteni sem tudta vele a páros. Viszont a segítségével elvetették a magvait egy olyasfajta szónikus monstrumnak, amivel később felbecsülhetetlen hatást gyakoroltak a XXI. század rockzenéjére.
SKID ROW
SLAVE TO THE GRIND (1991)
Ha létezik lemez, ami tényleg úgy kőkemény, hogy közben páratlanul dallamos, hát a New Jersey-i Skid Row második nekifutása ilyen. Az 1989-es debüt páratlan MTV-s diadala után Sebastian Bach, Dave Sabo, Rachel Bolan, Scotti Hill és Rob Affuso nem a logikus irány felé fordult, hanem mentek a saját fejük után: az album nem a könnyed és bárki által befogadható megközelítés felé mozdult el, hanem súlyosabbra, agresszívebbre vették a figurát, és mindez az elsőrangú dallamokkal, hatalmas refrénekkel kombinálva valóságos adrenalinsokk-cunamivá tette a végeredményt. A Monkey Business, a címadó, a The Threat vagy a Livin’ On A Chain Gang szikrázó, sistergő energiáját ugyanakkor remekül ellensúlyozták a hihetetlen minőségű balladákkal. A zenekar őszintesége kifizetődőnek bizonyult: az album a Billboard-lista első helyén nyitott, a Skid Row pedig a rockszíntér egyik vezérhajójaként küzdötte végig a következő időszakot, sőt, még a grunge-érában is sikerült később állva maradniuk. Végül őket is csak a nagy egók harca tudta megfektetni.
TANGIER
STRANDED (1991)
Ha Philadelphia, akkor Cinderella, a Tangier esetében pedig több okból kifolyólag sem lehetett elvonatkoztatni Tom Keiferéktől. A Cinderellához hasonlóan ők is szájharmonikás, slide gitáros, tehát erőteljesen a bluesban gyökerező hard rockot toltak és minőségben sem maradtak el Pennsylvania állam híresebb fiaitól, ráadásul őket is az a Derek Schulman segítette szerződéshez, aki a Cinderella (és a Bon Jovi) útját is egyengette. Zeneileg közel álltak a szintén Philadelphia-i illetőségű Britny Foxhoz is, az 1989-es Four Winds pedig kultikus darab tőlük, de legjobb formájukat mégis ezen a két évvel későbbi anyagon hozták. Itt már az elődjénél karcosabb torkú Michael LeCompt énekelt, aki érzelemdús hangjával bearanyozta az olyan tökéletes szerzeményeket, mint amilyen a Caution To The Wind volt, de ehhez kellett az együttes kreatív motorja, Doug Gordon gitáros is, aki ízléses és remek arányérzéket mutató gitárjátékával már a kezdetekkor megszabta a Tangier fazonját. A Stranded magával ragadó, tipikusan országúti naplementés hangulatával sokakat megihletett, a címadó dal klipjénél (Pamela Andersonnal a főszerepben!) pedig tökéletesebb kordokumentumot keresve sem lehetett találni.
TESLA
PSYCHOTIC SUPPER (1991)
A sacramentói Tesla földrajzi hovatartozásából adódóan mindig is különbözött Hollywood-i kollégáitól. Hétköznapi fellépésük, őszinte zenei megnyilvánulásaik messze túlmutattak azon, ami Sunset Strip glambandái körében ment azidőtájt. Lemezeik a klasszikus angol rockbandák hatását éppúgy magukon viselték, mint a blues és az americana befolyását, eme sajátos ötvözetből gyúrt és kellően slágeres rock & roll pedig instant platinalemezeket hozott Jeff Keith énekesnek és bandájának, ám a túléléshez nekik is többre volt szükségük szimplán emlékezetes daloknál. Időben felismerték az akusztikus zenében rejlő mérhetetlen lehetőségeket és az 1990-es Five Men Acoustical Jam koncertlemezzel beletaláltak egy olyan piaci résbe, ami abban az időben még teljesen kihasználatlannak tűnt. A milliós eladásokat hozó kiadvány megadta az esélyt arra, hogy a modernkori cowboyok a ’90-es években is a saját szabályaik szerint játszhassanak, amit a Psychotic Supper albumon jobban ki sem használhattak volna. A korong talán a legérettebb és leginkább figyelemre méltó anyaguk lett, a Billboard lista 13. helyéig jutott és az utolsó olyan tradicionális dallamos rockzenei kiadványok közé tartozott, amelyek még elérték a platinalemez-státuszt abban és az azt követő években, jóval hosszabb kifutást biztosítva ezzel nekik, mint a korábbi korszak legtöbb prominensének.
TUFF
WHAT COMES AROUND GOES AROUND (1991)
Az urbánus legendák szerint a Tuff frontemberéről, Stevie Rachelle-ről egy korabeli promóciós fotó láttán Bret Michaels is azt hitte, hogy saját magát látja. A Los Angeles-i klubvilágból elszármazott Tuff zeneileg sem állt messze a kettes-hármas lemezén már érettebb, erőteljesebb húrokat pengető Poisontól, viszont a telített piac már nem tette lehetővé, hogy odaférjenek a vályúhoz. Pedig a What Comes Around Goes Around csaknem perfekt stílusgyakorlat volt ezen a glames-sleaze-es leágazáson, olyan remekbe szabott tételekkel, mint a Ruck-a-pit Bridge, a The All New Generation vagy a Good Guys Wear Black. A zenekar végül nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, Rachelle azonban a legendásan szabadszájú Metal Sludge weboldal üzemeltetőjeként és főszerkesztőjeként a 21. században is bőven tett róla, hogy a hajmetál-underground prominens figurája maradjon.
TYKETTO
DON’T COME EASY (1991)
A Tykettót a Waystedben feltűnt Danny Vaughn alapította, és a végletekig kidolgozott zenéjével AOR-bandákat idéző, ám zenei fogalmazásmódját tekintve a keményebb kötésű amerikai bandákkal rokon csapat azonnal instant klasszikust tett le az asztalra a Don’t Come Easyvel. A Brooke St. James gitáros ízes riffelésével, szólóival kábító, Vaughn karakteres dallamainak hátán szárnyaló dalok közül a Forever Young, a Wings vagy a Seasons egyből letérdepeltették a csapat elé a szakmát - a rajongók rohama azonban elmaradt, pedig a Geffennel a négyesfogat papíron jó lóra tett. Akkor ezt még senki sem tudta, de utólag egyértelmű: az, hogy a Tyketto egy ilyen színvonalú albummal, az egyik legprofesszionálisabb kiadóval a háta mögött nem tudott áttörni a közöny falán, már a változások előjele volt. A zenekar lendülete mindenesetre kitartott: még az értő körökben kultklasszikus debüt folytatása, az 1993-as Strength In Numbers is nagyon rendben volt.
VAN HALEN
FOR UNLAWFUL CARNAL KNOWLEDGE (1991)
Két sikeres album után nem volt kérdés, hogy a Van Halen David Lee Roth nélkül, Sammy Hagarrel a fronton is a gigászok egyike maradt. A zenekar második felállása így kockázatmentesen állhatott neki a harmadik nekifutásnak, amely elszabadult zeneiségével messze túlmutatott minden előzményén: a F.U.C.K.-on hallható, korlátokat nem ismerő, határtalan és érett hard rock zene ékesen szemléltette, hogy a Van Halenre a ‘90-es években is bőven lehet számítani. A Poundcake, a Judgement Day, a Man On A Mission vagy a Top Of The World ugyanakkor e sosem hallott intelligencia mellett is megőrizték a csapat gyökereit, a Spanked vagy a Pleasure Dome elborult zenei kísérletei pedig teljesen új színeket hoztak a palettára. Hogy a Right Now ikonikus AOR-slágeréről már ne is beszéljünk… Ebben az esetben a jutalom sem maradt el, a szakma és a közönség egyaránt keblére ölelte a zenekart, akik így az új éra hajnalán is megmaradtak a rockszíntér egyik legkomolyabb játékosának.
WHITE LION
MANE ATTRACTION (1991)
Az 1987-es Pride-dal a világ tetejére katapultált White Lionból az Atlantic kiadó a nagy siker miatt mindenáron ki akarta préselni az új sikerdalokat. Az eredmény az 1989-es Big Game lett, amelyen érződött az elsietett jelleg, a zenekar egyénisége pedig feloldódni látszott a korszak egyenhajmetálos légkörében. Az eredmények meg sem közelítették a várakozásokat, így Mike Tramp és Vito Bratta végül rendezte a sorokat, és hónapokkal azelőtt, hogy a zeneipar takarodót fújt volna a ‘80-as évek generációjának, megjelentették legkomolyabb, legérettebb munkájukat. A felnőtt, érett, sokszínű zenei forrásokból merítő Mane Attraction messze túlmutatott a partihimnuszokon és szerelmes balladákon az olyan témákkal, mint a Lights And Thunder, a Leave Me Alone vagy a Warsong - ám ekkor már egyrészt késő volt, másrészt a csapat el sem akarta játszani, hogy slágereket írtak, így a dolog vége halálugrás lett. Az ekkorra emberileg is elfáradt White Lion néhány hónappal a lemez megjelenése után örökre leállt, a rockszíntérnek pedig kellett néhány év, mire felfogta a Mane Attraction nagyszerűségét. A többség persze harminc évvel később sem tudja, hogy ez a lemez sok szempontból a csapat legjobb munkája…
XYZ
HUNGRY (1991)
A hajmetál minden előnyét és hátrányát tökéletesen megtestesítő XYZ története a franciaországi Lyon városában kezdődött, innen kelt útra Terry Illous énekes és Pat Fontaine basszer, egy rövidebb keleti parti megállót követően pedig meg sem álltak Hollywood-ig. Bemutatkozó lemezüket Don Dokken felügyelete mellett készítették el, ami talán túlságosan is az ő befolyása alá esett, következésképp az album kimértebbre sikerült a kelleténél, a második eresztésnél ezzel szemben már előbújt belőlük a kellően romlott és szexista énjük is. A keménykötésű és kiforrott Hungry egy identitását teljes mértékben meglelt zenekar koherens munkája volt, amit Terry Illous ripacskodó, ám mégis minőségi éneke, valamint Marc Richard Diglio gitáros George Lynch és Warren DeMartini módjára elővezetett játéka emelt jócskán az átlag fölé. A kvartett szerencsétlenségére az anyag éppen a legdrasztikusabb zenei változások kellős közepén jelent meg, szinte egyszerre a Metallica, a Guns, a Nirvana, a RHCP és a Pearl Jam korszakalkotó lemezeivel, a világ pedig érthető módon ezekre figyelt, nem egy olyan dél-kaliforniai hajmetál-alakulat friss produktumára, amelyik a csajozást tűzte ki életcélként maga elé.
BABYLON A.D.
NOTHING’S SACRED (1992)
A San Franciscó-i Babylon A.D. zeneileg inkább a Skid Row, a Heaven's Edge, az XYZ és társaik gitárcentrikusabb, street rockosabb vonalára passzoltak, mintsem a pop metalos csapásirányra. Viszont akármennyire is tökéletes volt 1989-es debütálásuk, földijeikhez, a Vainhez hasonlóan már a műfaj fénykorában sem kaptak akkora reflektorfényt, mint megérdemelték volna. Hiába lett aranylemez a bemutatkozás az Egyesült Államokban, még többszázezres eladásokkal is legfeljebb a másodvonal alsóbb régiójába fértek be. Az 1992-es, szintén erős, de egy fokkal kevésbé mágikus Nothing Sacred a zenei klíma változásai miatt már elsikkadt, pedig összességében szintén veretes anyag. Már későn érkezett meg, de a So Savage The Heart, a Sacrifice Your Love vagy a Psychedelic Sex Reaction harminc év távlatából is igazi gyöngyszemek.
BANGALORE CHOIR
ON TARGET (1992)
David Reece énekes teljesen ismeretlen figuraként került a fagyos Minnesotából a germán heavy metal legenda Accept élére 1988-ban, egyetlen közös lemezük, az egy évvel későbbi Eat The Heat pedig akkorát hasalt, hogy nézni is rossz volt. Reece-t nem keserítette el a kudarc, kitartóan próbálta meglelni a kiutat a rockbiznisz útvesztőjéből, ami hamarosan sikerült is neki: először a Lillian Axe-szel hozták hírbe, végül azonban saját bandájával szerződött le a Warner égisze alatt működő Giant kiadóhoz. A Bangalore Choir névre keresztelt formáció debütáló anyagán minden hozzávaló adott volt a sikerhez: az On Target lemez körül olyan szakemberek bábáskodtak, mint Max Norman és James “Jimbo” Barton producerek, míg a dalszerzésbe Jon Bon Jovi, Aldo Nova, Curt Cuomo, Ricky Phillips és Steve Plunkett is belefolyt. Az eredmény nem meglepő módon egy végtelenül professzionális hanganyag lett, mely felölelte az arénarock teljes spektrumát a AOR-os finomságoktól egészen a sleaze/street rock tökösebb megközelítéséig, az egésznek pedig Reece érdes torka és felettébb hatékony dallamformálási képessége adott karaktert. Ha történetesen néhány évvel korábban jelenik meg az On Target, egészen biztosan az élmezőnybe katapultálta volna Reece-t, 1992-ben ez a letisztultság és magas szintű zeneiség viszont már a múltat jelentette, holott minden volt ez, csak avétos nem.
BON JOVI
KEEP THE FAITH (1992)
A változó idők szavát legjobban a Bon Jovi visszatérő lemezén lehetett meghallani. A feloszlás küszöbéről visszatáncolt brigád ugyan nem ment át alternatívba, a Keep The Faith azonban így is egyértelmű iránykorrekcióról árulkodott. Jon Bon Jovi és Richie Sambora az elsők között ismerték fel, hogy a túlcukrozott tejszínhabmetál a múlté és aki talpon akar maradni, annak kutya kötelessége maga mögött hagyni a gondtalan ‘80-as éveket. A súlyos zenekari krízis kellős közepén fogant anyagon ennek megfelelően jóval jelentőségteljesebb figyelemre méltóbb formában fogalmazzák meg mondanivalójukat, ami a korábbiaknál szerteágazóbb dalokat eredményezett: habár hírmondónak maradt néhány jókedélyű rock & roll-csuklógyakorlat is a tarsolyukban, a korong nagyobb részét a U2 világát magába oltó korszerű hard rockerek, nagyívű eposzok és szívbe markoló lírák tették ki, miközben egyaránt akadak blues-os és meglepően metálos pillanatok. Sambora élete formájában pengetett, Bob Rock szuperszonikus hangzást adott az anyagnak, mégsem volt kockázatmentes a vállalkozás, Jon Bon Jovi rövidebbre vágott frizurája és meg nem kopott fiús sármja azonban átmentette őket a ‘90-es évekbe, amivel egyedülálló módon kezdetét vette egy még nagyobb sikersztori.
DAMN YANKEES
DON’T TREAD (1992)
Az összes ‘80-as évek végén alakult szupergroup közül a Damn Yankees indult el a legnagyobb elánnal: a Tommy Shaw, Jack Blades és Ted Nugent által alkotott Átkozott Jenkik az 1990-es év legszebb lemezeladásainak egyikét produkálták a műfajban. A fényes jövőt sejtető rajt folytatása egy még egységesebb és kiérleltebb korong folytatásában manifesztálódott, a Don’t Tread gyakorlatilag egy hibátlan témákkal teli tízpontos anyag volt. A lemez eleinte jól teljesített a Billboard-listán, a címadó darab pedig felkerült az 1992-es barcelonai nyári olimpia hivatalos válogatáslemezére is, aminél jobb reklámot nehezen lehetett volna találni, a közönség mégsem akart velük tartani az újabb körre, amit tényleg nem lehetett mással magyarázni, minthogy a bolygó végleg besokallt a hosszú hajú, westerncsizmás rockerek látványától. Jellemzően még a Where You Goin’ Now, a Silence Is Broken és a Someone To Believe őrületes slágerparádéja is kevés volt ahhoz, hogy megtartsák a híveiket, az viszont mindenképpen beszédes Shaw és Blades zeneszerzői nagyságára nézve, hogy a Damn Yankees feloszlását követően futószalagon kezdték ontani a sikerdalokat az Aerosmith számára, de Cher, Ozzy Osbourne, Alice Cooper és Vince Neil lemezeihez is elévülhetetlen mértékben járultak hozzá.
DEF LEPPARD
ADRENALIZE (1992)
A zenekar, amely kétszer is felhágott a világ tetejére, másodszorra egy hihetetlen tragédia - Rick Allen dobos karjának elvesztése - után, a következő nekifutás előtt még szörnyűbb sorscsapást szenvedett el Steve Clark gitáros tragikus halálával. A Pyromania és a Hysteria guruja, Robert John “Mutt” Lange produceri segítségét is nélkülözni kényszerülő Def Leppard ennek ellenére simán állva maradt az Adrenalize-zal, ami minden lett, csak gyászlemez nem: igaz, újdonságot nem villantottak rajta, de így is sikerült hozniuk rajta mindent, amitől az előző albumokat tízmilliós nagyságrendekben kapkodták el világszerte. A menetrendszerű arénahimnuszok - Let’s Get Rocked, Make Love Like A Man - és menetrendszerű balladák - Tonight, Stand Up (Kick Love Into Motion), Have You Ever Needed Someone So Bad - mellett ráadásul Clark emlékére a csapat megírta egyik legfantasztikusabb epikus szerzeményét, a White Lightningot is. Az eredmény több mint 6 millió eladott album lett már a Nirvana áttörése után - ugyan ki mert volna ezek fényében vitába szállni velük?
EXTREME
III SIDES TO EVERY STORY (1992)
Az Extreme a nagyközönség számára elsősorban egy amorózók által tenyérbemászó klipben eldalolt könnyfakasztó akusztikus balladát jelentett, a zenészek számára Nuno Bettencourtöt és senki mást. Véleményes, mennyire indult eséllyel a bostoni négyesfogat az előítéletekkel szemben harmadik albumával, de a III Sides To Every Story minden szempontból roppant ambiciózus, sokszínű és érett válasz volt a kétkedőknek. Talán kissé túl ambiciózus is, a nagyközönség ugyanis egyszerűen nem értette, mit akart elmesélni ezzel a háromosztatú, szinte queenesen grandiózus koncepciót megvalósító, szövevényes zeneiségű, kategorizálhatatlan epikus rockzenei mesterművel az Extreme. Ez persze még így is aranylemezes szintet jelentett, de a III Sides To Every Story - a Mane Attractionhöz hasonlóan - tipikusan azon albumok sorát gyarapította, amit csak évekkel később ért utol fejben a világ. Akinek viszont sikerült a mutatvány, életre szóló barátságot kötött vele.
FIREHOUSE
HOLD YOUR FIRE (1992)
A túltermelés okozta minőségbeli hanyatlás jelei tökéletesen testesültek meg az Észak-Karolinából elstartolt Firehouse 1990-es első lemezén. Noha eladtak belőle kétmillió példányt Amerikában, ami rögvest a szupersztárok közé repítette őket, nem éppen világraszóló dalaikból jóindulattal is csak egy EP-re valót lehetett értékelni. Fájdalmasan semmitmondó és felszínes tinimetáljuk a Hold Your Fire idejére azért komolyodott valamelyest, a Reach For The Sky, a címadó Hold Your Fire és a Life In The Real World bizonyosan egy fejlődőképes bagázs képét festette. Ironikus módon azonban csak negyedannyit tudtak belőle eladni, mint elődjéből, de valahol ez volt a realitás, nem a dupla platina státusz. A David Prater producer által olyannyira kedvelt művi dobhangzás viszont ugyanúgy csökkentette a lemez élvezeti értékét, mint a Dream Theater Images And Worlds albuma esetében ugyanebben az évben, bár utóbbi ezzel együtt is klasszikussá nemesedett. Nem úgy, mint a Hold Your Fire.
HARDLINE
DOUBLE ECLIPSE (1992)
A Bad English sikertelen második lemeze arra ösztönözte a hajdani Journey-gitáros Neal Schont, hogy más formában folytassa áldásos tevékenységét. A Journey és a Bad English finomkodó rádiórockját maga mögött hagyva szilaj hard rockra nyergelt át, amihez megfelelő habitusú társakat keresett: a hozzá hasonló nagy öregek helyett tehetséges és sikerre éhes Los Angeles-i fiatalokkal vette körül magát, akikkel egy bombasztikus megszólalású és óriási energiáktól feszülő anyagot rakott le az asztalra. A Double Eclipse az arénarock modern klasszikusa lett, Johnny Gioeli elsöprő erejű hangorkánját és született rocksztár fazonját középpontba állítva pedig jóformán bárkivel felvették a versenyt, még a Sammy Hagar-fémjelezte Van Halennel is. Schon persze nem bízott mindent a véletlenre, Jonathan Cain, Mike Slamer, Eddie Money és Mark Baker is segített neki a dalszerzésben, valamit az sem jött rosszul, hogy a Van Halen gigasikeres ‘92-es amerikai turnéján játszhattak vendégzenekarként. Az In The Hands Of Time mindeközben betétdalként szerepelt a Baywatch egyik epizódjában, a széles közönségréteg mégsem akart úgy ráharapni az albumra, ahogy arra a gitáros számított, és ez rövid úton bele is verte az összes szöget a Hardline koporsójába.
KISS
REVENGE (1992)
A ‘80-as évek Paul Stanley által dominált, flitterbe és cukorba áztatott, slágerszerzőkkel összehozott albumai biztosították a ‘70-es évek ikonikus amerikai rockbandájának túlélését, és hihetetlenül sikeresnek bizonyultak. Minőségükhöz sem fért kétség, egyvalaki azonban végig rossz szemmel nézte az árnyak közül a fejleményeket, és az új éra beköszöntével tudta, hogy végre felvirradt az ő napja. A kormányrúd mellé visszatérő Gene Simmons által sokkal jobban kézben tartott Revenge a KISS addig megjelent legkeményebb, legsúlyosabb munkája lett, amely azonban ezzel együtt is megőrizte az előző albumok cizellált, intelligensen dallamos kiműveltségét, és valóságos robbanóelegyet alkotott. Az Unholyban, a Thou Shalt Notban vagy a Paralyzedban Gene, a Take It Offban, a Tough Love-ban vagy a Heart Of Chrome-ban Paul hozott abszolút csúcsformát, és Bruce Kulick szólógitárosi munkásságának is egyértelműen ez az anyag jelentette a nonpluszultráját. Meg is lett az eredménye: a KISS-t sem rángatták meg a változó széljárások.
LYNCH MOB
LYNCH MOB (1992)
A Lynch Mob első lemezéből majdnem ötszázezer példány talált gazdára Amerikában, amit nem lehetett rossz eredményként elkönyvelni, ám George Lynch azon vágyát, hogy Don Dokken nélkül is elérje közösen aratott korábbi sikereik szintjét, nem tudta beteljesíteni. A bajokat csak tetézte, hogy a Seattle felől fújó szelek okán az idő elkezdett az indián gitárhős ellen dolgozni, így hiába cserélte le Oni Logan énekest a hasonlóan nyegle stílusú, de kiváló dallamérzékű Robert Masonre, valamint nyerte meg producernek a rádiórock első számú specialistáját, Keith Olsent, a második albummal kereskedelmi szempontból inkább hátra, mintsem előre lépett. Pedig minőségét tekintve ez a sleaze-es, bluesos eresztés is a szűken vett elithez tartozott, George topformában gitározott, a hangyányival experimentálisabbra vett témákból pedig áradt az a sajátosan fülledt, sivatagi hangulat, ami a Wicked Sensationt is különlegessé tette. A korábbi mércével mért potenciál ellenére ezzel a recepttel abban az évben már nehezen lehetett boldogulni, a túlélés ezért egyre távolodó délibábként tűnt tova a horizonton a Lynch Mob számára is.
JOHN NORUM
FACE THE TRUTH (1992)
A Europe-ban feltűnt, majd onnan a túl kommersz irányvonal miatt a sikerek csúcsán távozott John Norum második szólólemeze igazi mestermű, tizenkét dalnyi tömény hard rock zsenialitás, ám nem egyedül emiatt fontos: hosszas vergődést követően a drogszenvedélyével harcoló, mindenki által leírt Glenn Hughes is itt mutatta meg először ismét, hogy rejlenek még benne további tartalékok. Bár az időzítés és a különböző logisztikai nehézségek miatt a Face The Truth Japánt leszámítva nem tudta kifutni magát, a műfaj legszebb brit és nordikus hagyományait felelevenítő album megalázóan perfekt ritmus- és szólógitármunkával, hatalmas Hughes-süvöltésekkel és tökéletes dalokkal dolgozik, a címadó, a Night Buzz, a Counting On Your Love vagy a Distant Voices zsenialitásához nem fér kétség. Mindkét főszereplő élete végéig büszke lehet rá.
SAIGON KICK
THE LIZARD (1992)
A '90-es évek elejének rockzenei őrségváltására a mai napig előszeretettel szokás úgy hivatkozni, mint amikor az igazi egyéniségek kisöpörték a színről a futószalagon gyártott konzumrockot. A floridai Saigon Kick példája ugyanakkor elég jól mutatja, mennyire egyoldalú és torz ez az értelmezés: Matt Kramer, Jason Bieler, Phil Varone és Tom DeFile vesztét épp az okozta, hogy túlságosan egyediek voltak, és ugyanúgy nem lehetett őket besorolni a hajmetál-éra épp parkolópályára tett sztárjai közé, mint ahogyan az alternatívabb vonalra sem passzoltak igazán. Második albumuk, a The Lizard teljes organikussággal egyesítette a Skid Row-féle szikrázó street rockot a Jane’s Addiction elszállós, pszichedelikus agyasságával, tele volt gyilkos riffekkel és virtuóz szólókkal, de nem hiányzott belőle a hippis füstösség sem. A világ nem is állt még készen erre az elegyre: bár a Love Is On The Way ballada MTV-sikere révén a zseniális hangzású album több mint 800 ezer példányban kelt el világszerte, a zenekar még így is földbe állt, mert egyszerűen senki sem tudta, kinek kellene eladni őket.
STEELHEART
TANGLED IN REINS (1992)
A true metalosan csengő neve ellenére arénás rádiórockban utazó, Miljenko “Mike” Matijevic énekes vezette Steelheart a hajmetál fénykorának végén két lemezt adott ki, amelyek közül az 1990-es debüt bearanyozódott az Államokban, de az 1992-es Tangled In Reinsszel már nem tudtak előrelépni a grunge-érában,. Pedig a kettő közül egyébként ez a jobb lemez: a Steelheart ügyesen egyensúlyozott a Mötley Crüe-vel vagy a korai Skid Row-val rokon, fajsúlyosabb partirock és a Led Zeppelin által ihletett pszichedelikus, elszállós vonal között. Ennek megfelelően a Loaded Mutha, a Take Me Back Home vagy a Dancin’ In The Fire maradéktalanul hozták a tüzes street rock vonalat, az Electric Love Child vagy az All Your Love azonban megmutatta, hogy ennél több rejlik bennük. Főleg, hogy Matijevic lényegesen kevesebbet sikoltozott már ezen az albumon, mint az elsőn. Miután azonban a turnén kis híján otthagyta a fogát egy súlyos színpadi balesetben Denverben, a zenekarnak végleg bealkonyult, az egészségügyi kényszerszünet végleg derékba törte a pályát.
SVEN GALI
SVEN GALI (1992)
Az ontariói Hamiltonból elstartolt zenekar 1992-es, nevüket viselő első albumuk kiváló kritikai fogadtatásra talált dinamikus, erőteljesen Skid Row-beütésű dalaival, és hazájukban nagy sikert arattak vele, még egy aranylemezt is kaptak érte. Ez azonban már a grunge-éra kezdete volt, szóval hosszabb távon nekik sem termett túl sok babér. Ettől még a David Wanless énekes és Dee Cernile szólógitáros párosa által meghatározott egyes Sven Gali kultkedvenccé érett a stílus hívei között, méghozzá teljesen jogosan, mivel eredetiség ide vagy oda, a zenekar kiemelkedően jól játszott, és telepakolták a lemezt méregerős dalokkal. Az Under The Influence, a Tie Dyed Skies, az In My Garden, a Freakz vagy a Here Today, Gone Tomorrow tökéletes stílusgyakorlatok.
TNT
REALIZED FANTASIES (1992)
A norvég-amerikai TNT 1989-ben Intuition címmel készítette el a saját magnum opuszát, ami újító mivolta mellett alapvetően lágyabb húrokat pengetett, mint elődje, a skandináv típusú hajmetál egyik fő prototípusaként számon tartott Tell No Tales. A csodálatosan ambiciózus Intuition ugyanakkor zsákutcába is vezette őket, hiszen olyan felülmúlhatatlan mestermunka volt, ami nem hagy túl sok lehetőséget a folytatásra. Tudta ezt a négyes is, ezért törvényszerű volt, hogy legközelebb mással próbálkozzanak. A legkézenfekvőbb megoldást választották, azaz nagyobb részt visszahozták a korábbi időszak direktebb, riffgazdagabb jellegét, ám egy keveset megtartottak az Intuition innovatív struktúráiból is. Emiatt bizonyos szempontból visszalépésnek tűnt a Realized Fantasies, a gitáros Ronni LeTekro nyakatekert szólói és bizarr elgondolásai a dalszerkezetekről azonban továbbra is
friss ízeket kölcsönöztek a TNT-nek, ám ez a fajta kristálytiszta nordikus hangvétel, a túlcsiszoltság és az üveghangon való éneklés akkorra már eléggé kiment a divatból.
UGLY KID JOE
AMERICA’S LEAST WANTED (1992)
Kevés zenekar kapott annyi gyalázkodást a nyakába a '90-es évek első felében, mint a dél-kaliforniai Ugly Kid Joe. Whitfield Crane-ék ettől még persze lazán lemezmilliókat értékesítettek néhány sikeres évükben, és egy teljes generáció számára jelentettek meghatározó élményt a szóban forgó időszakban a Wayne’s World filmzenére felkerült Everything About You dal elképesztő sikere után. Mindezt ráadásul akkor, amikor a korábbi éra sztárjai szinte egyik pillanatról a másikra tűntek el az amerikai éterből és a zenecsatorna képernyőjéről, és átadták helyüket a friss szenzációknak, a Nirvanának, a Pearl Jamnek. Az Ugly Kid Joe fazonra maximálisan megfelelt az új sztenderdeknek, zeneileg azonban semmilyen szempontból sem lehetett őket a seattle-i bandákkal rokonítani, laza, vidám hozzáállásukat meg aztán főleg nem. Az America's Least Wanted természetesen nem hibátlan album, de az Ugly Kid Joe nem szolgált rá a gyűlölködésre, egyszerűen csak kicsit túl korán érte őket a siker. A street rockos, funkos hangulatokat ötvöző lemez a maga hibáival együtt is mindenképpen egy örökre letűnt korszak hű lenyomata.
WARRANT
DOG EAT DOG (1992)
A Warrant első két lemezéből több mint négymillió példányt adtak el Amerikában, ám amikor a sorsfordító harmadik lemezhez érkezvén - a levegőben lógó változásokat jó érzékkel letapogatva - szakítottak a rágógumiként nyúló refrénekkel és összességében jóval keményebb hangot ütöttek meg, az MTV és a rajongótábor egy emberként fordult el tőlük. Pedig az intelligens, felnőtt hard rockot rejtő Dog Eat Dog minden elemében tökéletes muzsikát rejtett, mely nyomatékosította Jani Lane énekes igazából addig is kétségbevonhatatlan dalszerzői zsenijét, továbbá egyben azt is bebizonyította, hogy a Warrant nem egy a korábbi éra múló hóbortjai közül, hanem akár idő- és értékálló befektetés
is lehetne. A zeneipar azonban nem felejtette el a Cherry Pie klipjét, úgyhogy makulátlan dalok alkotta mély és tartalmas anyag ide, bő félmilliós lemezeladás oda, a Columbia kiadó útilaput kötött a díszes társaság lába alá, amivel kezdetét vette a Warrant ‘90-es évekbeli dicstelen agóniája és egy kivételes tehetség szomorú vesszőfutása.
WILDSIDE
UNDER THE INFLUENCE (1992)
Még egy kaliforniai album a stílus alkonyáról, ami talán nem volt a legeredetibb, a rajta hallható dalok színvonala azonban ezzel együtt is túlmutatott a többségen. Drew Hannah énekes és Brent Woods gitáros zenekaráért a ‘80-as évek végén valósággal ölre mentek a nagykiadók, miután fenekestől felforgatták Los Angeles klubvilágát, és olyan összegért szerződtették őket, mint a W.A.S.P. óta senkit Hollywoodból, de első albumuk sajnos jó másfél-két évvel később jelent meg a kelleténél, és már nem tudott nagyot robbanni. Pedig a Ratt-féle altesti sleaze és a Skid Row-irányultságú metálosabb, balhésabb street rock tökéletes elegyét hozó Wildside túlzás nélkül remek dalokat írt: a Hang On Lucy, a So Far Away, a Heart-N-Soul vagy a Clock Strikes simán élvonalbeli darabok. Miután nem jutottak sehová, Hannah jól menő pornós filmcéget indított, vagyis szellemiségét tekintve azért kitartott a rock’n’roll mellett.
AEROSMITH
GET A GRIP (1993)
Miután az 1987-es Permanent Vacationnel feltámadtak halottaikból, az 1989-es Pumppal pedig minden létező babért learattak a rockszíntéren, a Get A Grip a bostoni rosszfiúk másodvirágzásának betetőzése volt. Mivel a lemez nagy slágerei, így elsősorban persze a Cryin’ - Amazing - Crazy balladatrió a mai napig szól a rádiókban, így nem csoda, ha ennyi év után alig esik róla szó, mennyire nem volt papírforma-szerű a lemez elképesztő sikere a maga idejében. És még ha ebben nyilván Alicia Silverstone is óriási szerepet játszott, azért dőreség lenne az egészet az ő számlájára írni, a Get A Grip ugyanis tényleg nagy album. Az eleinte kétkedéssel, aggodalmak tengerével fogadott lemez végül olyan sikerszériát hozott a zenekarnak, ami még a Pump utáni, fokozhatatlannak tűnő őrületet is felülmúlta, és az Aerosmith – amely a '70-es években gyakorlatilag kizárólag Észak-Amerikának zenélt – ekkor már legalább akkora volt a világ többi táján is, mint odahaza. Az albumról hét sikeres kislemez került ki, és végül több mint 20 millió példányban kelt el világszerte - vagyis minden idők egyik legsikeresebb rocklemeze.
BAD MOON RISING
BLOOD (1993)
Amikor kiderült, hogy a Lionnal képtelenség egyről a kettőre jutni, Doug Aldrich gitáros és Kal Swan énekes előálltak a nagy tervvel és nevet változtattak. Mondani sem kell, messzebbre Bad Moon Rising-ként sem jutottak, kultstátuszuk fenntartására viszont megfelelő platformnak bizonyult a nevében új formáció. Olyannyira, hogy a japán piacon egész jelentős bázist sikerült kiépíteniük vele. Persze ezzel a bluesosabb, vagy mondhatni, Whitesnake-esebb zenével ott sem váltak lemezmilliomossá, arra mindazonáltal elég volt a japánok támogatása, hogy háborítatlanul dolgozhassanak tovább. A Lion-mércével mérve kissé átlagosabb bemutatkozást 3 évvel követő Blood minden szempontból megérte a várakozást, mert ismét egy kreatív csatornáit alaposan feltöltött Aldrich/Swan-tandemet mutatott, amely a legendás Queen/Rolling Stones-producer Reinhold Mack-kel szövetkezve nem tudott hibázni. Jóllehet, túl késő volt már ehhez a lemezhez, az akusztikus textúrákkal alaposan átitatott, különleges légkört teremtő epikus mű mesteri mivoltát azóta sem kérdőjelezi meg senki.
BLUE MURDER
NOTHIN’ BUT TROUBLE (1993)
Ahelyett, hogy a Whitesnake-et állva hagyó debüt után addig ütötte volna a vasat, amíg meleg volt, John Sykes inkább önkéntesen száműzte magát a zeneipar őrült forgatagából, amivel tulajdonképpen saját vitorlájából fogta ki a szelet. A különc angol énekes/gitáros értékes időt, több mint 4 teljes évet tékozolt el feleslegesen a karrierjéből, minek következtében a folytatással teljesen új kultúrdimenzióba kellett visszatérnie. Zenésztársai közben mind egy szálig kicserélődtek, John Kalodner és a Geffen kiadó azonban meglepő türelemmel viseltettek irányába és valahogy csak kisimogatták belőle a Blue Murder második dalfüzérét. Habár a Nothin’ But Trouble érthető módon nem tudott akkora feltűnést kelteni, mint félmillió példányban eladott elődje, ettől függetlenül ez is hibátlan anyag lett, ami dúskált a felejthetetlen harmóniákban és a hangszerelési csodákban. Sykes megőrizte a Blue Murder eredeti fundamentumát, tehát az epikus megközelítést, a Beatles-módra kidolgozott többszólamú énekdallamokat, a középpontba állított fretless basszusgitárt és nem utolsó sorban a csak rá jellemző eszeveszettséggel bömbölő, betonkemény gitárhangzást, ugyanakkor leheletnyivel közérthetőbb módon öntötte formába megannyi bújtatott finomságot hordozó témáit. Mindez azonban már nem számított, mert a Geffennél új időszámítás vette kezdetét és a Nirvana állt a prioritási lista élén, így az önfejű Sykes napjai éppúgy meg voltak számlálva, mint bármelyik mezei kortársáé.
CROWN OF THORNS
CROWN OF THORNS (1993)
Jean Beauvoir a The Plasmaticsben vált ismertté jellegzetes hidrogénszőke mohawk frizurájával, ami afroamerikai származásával együtt helyből minden tekintetet ráirányított. Eközben surranópályán írt néhány egészen elsőrangú dalt Little Stevennel, Paul Stanley-vel és a Ramonesszal, meg persze önállóan is dolgozott. Első hajmetálos saját bandája, a Voodoo X elsőrangú volt, de nem lett sikeres a kiadói bénázások miatt, így csak a hajmetál-éra befejeztével jutott el ismét oda, hogy összehozzon egy saját csapatot abban a stílusban, amiben a legjobb. Ez lett a Crown Of Thorns, akiknek első lemeze már csak a zsebkendőnyi CNR kiadónál jött ki - olyan ízes, finom és mágikus melódiákkal teli dallamos hard rockkal, aminek 1988-ban minimum dupla platinát kellett volna eredményeznie, ha van igazság a földön. Beauvoir egyéni, soulos hangja és dallamvilága ráadásul teljesen sajátossá is varázsolta ezt az elegyet, ami a ‘80-as évek KISS-ének vagy Glenn Hughes legrádiósabb szólólemezeinek hívei számára egyaránt kötelező lecke.
FRONTLINE
THE STATE OF ROCK (1993)
A Frontline úgy, akkor és onnan szállított AOR-minőségű dallamokkal és hangszerelési megoldásokkal telepakolt melodikus hard rockot, ahogy, amikor és ahonnan már senki sem várta volna. Stephan Kämmerer énekes és Robby Böbel gitáros zenekara 1993-as német csapat helyett 1988-as amerikai banda benyomását keltette, méghozzá a csúcskategóriából. Ennek megfelelően, a kor viszonyaihoz passzolva természetesen még az ekkorra tulajdonképpen nem létező melodikus undergroundban is alig keltettek feltűnést, pedig a Heaven Knows, a The Night Comes Over You, az Endless vagy az It’s Not Over a kontinentális Európában valaha született legjobb dallamos hard rock témák közé tartoznak. Az Another Love pedig olyan topligás AOR-slágertéma, ami öt évvel korábban szupersztárrá tehette volna őket a megfelelő kiadói támogatással.
HAREM SCAREM
MOOD SWINGS (1993)
A kanadai Harem Scaremet az első albumon leginkább az AOR stílusba lehetett besorolni: ugyan Pete Lesperance dinamikus gitárjátéka mindig meghatározó volt náluk, a debütön még sokkal inkább a '80-as évek jellegzetes multivokálos rádiórock-megközelítése érvényesült. Nehéz eldönteni, hogy a korszellem miatt sikeredett-e sokkal harapósabbra, gitárcentrikusabbra a kettes számú Mood Swings, avagy természetesen jött belőlük elő a vadabb énjük, a végeredmény azonban minden szempontból tökéletes lett. Harry Hess AOR-osan finom, hajlékony és kidolgozott énektémái, a gazdag vokálharmóniák megmaradtak, sőt, még impozánsabb formában tündököltek, de a fület gyönyörködtetően gördülékeny, izgalmas hangszerelés terén is sikerült előrelépniük egy nagyot a bemutatkozáshoz képest. Ez a kimunkáltság, már-már progresszív bandákat idéző igényesség és hangszerelési rafinéria azonban kifejezetten karcos, akár metáosnak is nevezhető éllel is párosult Lesperance jóvoltából. A végeredmény a valaha született egyik legbriliánsabb dallamos hard rock album, amit Japán és Kanada felzabált, a világ többi részén azonban észrevétlen maradt. Aki azonban ismeri a lemezt, pontosan tudja: ez itt bizony a stílus egyik abszolút csúcsalkotása.
LILLIAN AXE
PSYCHOSCHIZOPHRENIA (1993)
Mindamellett, hogy a New Orleans-i Lillian Axe első három lemezét erőlködés nélkül be lehetett illeszteni a hajmetál-skatulyába, egyes kritikusok odáig merészkedtek, hogy “a “heavy metal válasza a Pink Floyd-ra”-jelzővel látták el őket, nem véletlenül. Stevie Blaze gitárosnak olyan elképzelései voltak a rockzenéről, mint senki másnak a kortársai közül, jövőbe mutató dalszerzői stratégiája pedig ezen a negyedik albumon csúcsosodott ki. A korai glamrockos hatásokkal már semmilyen közösséget nem vállaló Psychoschizophrenián vegytiszta progresszív hard rockot lehetett hallani, a meditatív hangulatú lemez hemzsegett a szokatlan megoldásoktól. Úgy volt borús és tüskés, hogy közben a sajátosan elmosódott és árnyalt dallamvilágból egyfajta nehezen körvonalazható éteri szépség áradt, ami még jobban kiemelte a szerzeményekből áradó mély mondanivalót. Persze a Lillian Axe a kommerszebb hangzású Love & War-ral és Poetic Justice-szal sem jutott messzire, úgyhogy ettől a művészi érzékenységgel összerakott, nem éppen könnyen emészthető dalfüzértől már tényleg senki nem várt valódi áttörést.
VINCE NEIL
EXPOSED (1993)
Ha volt valaki, aki a legnagyobb grunge-őrület közepette sem volt hajlandó megtagadni a önmagát és a hajmetál-hedonizmust, az Vince Neil volt. A Mötley Crüe soraiból kirúgott ikonikus frontember úgy állt neki első szólólemeze megírásának, mintha még mindig 1988-at mutatott volna a naptár. Látványosabbnál látványosabb fazonokból rakta össze samponreklámnak is beillő hajbandáját, akikkel egy rock & roll-túlzásoktól hemzsegő, robbanásveszélyes anyagot szabadított a világra. Az MTV diktálta trendekkel szöges ellentétben álló Exposed albumot illetően Vince-t egyetlen cél vezérelte, több és jobb akart lenni a Mötley Crüe-nél, amit alighanem sikerült is elérnie. A határtalanul életvidám korong bőkezűen adagolt muzikalitása felejthetetlen momentumokban öltött testet, amiben Vince társszerzői, Tommy Shaw, Jack Blades és Phil Soussan éppúgy elévülhetetlen érdemeket szereztek, mint a döbbenetesen túlpörgetett, de minden porcikájában zseniális gitározásért felelős Steve Stevens. Nem más volt ez, mint Mötley Crüe szteroidon, és annak ellenére, hogy Nikki Sixx-ék azért több lemezt adtak el a következő Crüe-anyagból, mint Vince ebből, erkölcsileg mindenképp ő volt az, aki jobban jött ki a szakításból és inkább tükörbe tudott nézni. A szőke énekes a tradicionális dallamos rock utolsó mohikánjaként egymaga kínált alternatívát az alternatívra, amiért csak elismerés illette már akkor is.
PHANTOM BLUE
BUILT TO PERFORM (1993)
A neoklasszikus vonalon elstartolt Phantom Blue kétségtelenül a korszak legerőteljesebb csajbandája volt. A dekoratív lányok a Los Angeles-i Musicians Institute falai között képezték magukat, hangszeres tudományukat pedig alaposan meg is villantották első lemezükön. Cicababás imázsuk azonban legalább annyira mozgatta a zeneipari szakemberek fantáziáját, mint a felkészültségük, minek köszönhetően a második anyagot már egy multi, a Geffen kiadó gondozta, ami nyilvánvalóan a zenei irányvonalukra is hatást gyakorolt. Persze nem mentek át popzenébe, még újabb Vixen sem lett belőlük, de a szigorú fémzene érezhetően átadta a helyét egy pőrébb és fésületlenebb sleaze-es stílusnak, ami a korábbinál meghatározóbb módon determinálta a hangzásukat. A Built To Perform izgalmas elegyét adta a Skid Row-san zabolázatlan és kendőzetlenül agresszív külvárosi rocknak és a bohém dél-kaliforniai hajmetálnak, bár utóbbi elemeit azért szűkmarkúbban mérték. A '90-es évek elejének kockásinges-bakancsos hangulatát remekül megragadó album erényeit Max Norman produceri munkája még hangsúlyosabbá tette, de az üdvösséghez ez is kevés volt, a csajok halálos ítéletét végül saját kiadójuk írta alá - kissé meggondolatlan módon.
POISON
NATIVE TONGUE (1993)
A Poison tagjainak igazából sosem bocsátotta meg a szakma, hogy kvázi komolytalannak és felszínesnek tartott zenéjük dacára három multiplatina albummal zárták a ‘80-as éveket, így sokan alig várták, hogy eljöjjön a leszámolás ideje. Bret Michaels-ék próbáltak előre menekülni, az udvari bolond C.C. DeVille helyére bevették szólógitárosnak Richie Kotzent, majd ráfeküdtek egy összehasonlíthatatlanul érettebb és bluesosabb rockvonalra, a megváltásban ámbátor sokáig nem reménykedhettek, mert a Native Tongue rögtön a megjelenésekor a hiteltelenség szakadékába zuhant. Nem kímélte őket a szokásos cukorsziruptól ragacsos dalokra ácsingózó rajongótábor, de a kritika is ízekre szedte a korongot, a minden igényt kielégítő muzikalitást valamiért senki nem akarta figyelembe venni és méltányolni. Utólag persze lehet azt mondani, hogy a karizmatikus Kotzen soul- és funk-hatásaival túlontúl a saját képére formálta a lemezt, azt a gyűlöletcunamit viszont nyilvánvalóan nem érdemelték meg, amit kaptak érte akkor. A korszellem diktálta új szabályok miatt ‘93-ban már nem húzhatott igazán jó lapot a Poison, és ha ideiglenesen is, de mindenképpen a rocktörténelem rossz oldalára kellett keveredniük ahhoz, hogy másfél évtizeddel később eredeti fényükben rehabilitálódhassanak.
SHOTGUN MESSIAH
VIOLENT NEW BREED (1993)
A kultikus remekművek általában a bennfentesek exkluzív körének dédelgetett kedvencei maradnak az idők végezetéig. Papíron ez a sors várt a Shotgun Messiah harmadik albumára, a kritikusokat elhallgattató Violent New Breed-re is, a korong azonban rendhagyó módon, palackból kiszabaduló szellemként kelt önálló életre a kiadását követően. Pedig alig több mint 30 ezer példányt adtak el belőle, ami masszívan underground-szintnek felelt meg 1993-ban, de ezen utólag nem is lehet csodálkozni, a lemezanyag ugyanis a korát fényévekkel megelőző tartalmat rejtett. Azt követően, hogy a Shotgun ritmusszekciója financiális gondok miatt kereket oldott, Harry Cody és Tim Skold elnyűhetetlen duója a rögösebb utat választva, a hátrányból előnyt kovácsolva és kreativitását maximális fordulatszámon pörgetve alkotta meg egy akkor még nem létező műfaj máig megingathatatlan alappillérét. A Violent New Breed semmihez sem hasonlítható, posztapokaliptikus hangvételű indusztriális metálzenéjét földbe gyökerezett lábbal hallgatta a szakma, az album ráadásul úgy volt egetrengetően újszerű és előremutató, hogy közben tűpontosan definiálta a Shotgun Messiah mibenlétét. Baljósan futurisztikus közegbe ágyazott védjegyeiket, a jellegzetesen fülbemászó refréneket és a virtuozitásukból semmit sem veszített gitártémákat sosem hallott hangzások tették teljessé kísérleti, ám a dalcentrikusságot mindvégig szem előtt tartó szerzeményeikben. Egészen biztos, hogy a Violent New Breed nélkül nem abban a formában született volna meg többek között Marilyn Manson és a Rammstein sem, ahogyan ma ismerjük őket, ezért jelentősége a rockzene evolúciójára máig felbecsülhetetlen.
TALISMAN
GENESIS (1993)
A nem akármilyen hagyományokkal büszkélkedő skandináv színtéren ugyanúgy éreztette hatását a hagyományos hard rockot sújtó válság a ‘90-es évek elején, mint a legnagyobb piacokon. Ez egyfelől limitálta a lehetőségeket azok számára, akik nem tágítottak választott műfajuk mellől, másrészt könnyített is az életükön, lévén levette a vállukról a megfelelési kényszer és a túlzott elvárások terhét. A kimondottan hányatott sorsú Talisman már a kezdetekkor kénytelen volt hozzászokni a bizonytalan üzleti háttérhez és a nem túl acélos költségkerethez, ám a valamikori Malmsteen-muzsikusokból álló brigád így is erőn felül teljesített lemezek terén. A jellemzően Marcel Jacob szenzációs basszusgitározását előtérbe helyező négyes párját ritkító funkos hard rockot űzött, aminek egyszerűen nem volt gyenge pontja: Jeff Scott Soto gúzsba kötő énektémái és a fiatal titán Fredrik Akesson lélegzetelállító gitárszólói ugyanúgy elválaszthatatlan részét képezték a Talisman speciális hangzásának, mint Jacob rendhagyó nézetei a basszusozásról. A legfőbb erényük mégis az ellenállhatatlanul fogós dalok írásában rejlett, ezért is borzasztóan nagy kár, hogy a
a Genesis a körülmények áldozataként már akkor halálra ítéltetett, amikor megjelent.
WINGER
PULL (1993)
Amikor az MTV-n futó Beavis and Butthead rajzfilmsorozat folyamatosan szívatott lúzer karakterére Winger pólót adtak a műsor készítői, a Metallica-dobos Lars Ulrich pedig Kip Winger poszterét használta darts-táblának a Nothing Else Matters klipjében, nos, akkor már biztosan tudni lehetett, hogy vége mindennek, hamarosan lezárul az arénarock évtizedes uralma. Wingerék első két lemezükkel hiába halmoztak sikert sikerre, a túléléshez kivételes zenei tehetségük is kevésnek bizonyult. 1993-ban a szögletes állkapcsán mindig háromnapos borostát viselő Kip Winger női szíveket olvasztó macsó megjelenése már éppúgy hendikeppnek számított zenei körökben, mint a tapping-technikát új szintre emelő Reb Beach félelmetesen virtuóz játéka, így végül ugyanazok küldték el a selyemzsinórt nekik, akik korábban piedesztálra emelték őket. Mielőtt azonban a lehető legundorítóbb módon kivégezték volna a brigádot és velük együtt jelképesen a teljes műfajt, Kip és társai megsebzett oroszlánokként utolsó erejüket összeszedve még leszállították az éra leghatalmasabb remekművét, a halálosan komoly és fajsúlyos műremekekben tobzódó, máig hidegrázós és felülmúlhatatlan Pullt, amivel képletesen bemutatták középső ujjukat a lemezipar és az MTV hatalmasságainak.
Írta: Draveczki-Ury Ádám és Danev György
2023. május 19. 07:47