A zenével kezdődik minden – interjú Szakácsi Gáborral
Szakácsi Gábor 1990-ben a C.A.F.B. punk rock együttes egyik alapítójaként kezdte pályafutását. A zenész ’99-ben hagyta el Magyarországot és az óceánon túl, Seattle városában telepedett le, ahol öt év után új zenekart alapított Sledgeback néven. A háromfős banda azóta több albumot kiadott és számtalan helyen koncertezett az Államokban, olyan együttesekkel, mint például a The Offspring, Flogging Molly, Casualties, MxPx, de tavaly novemberben a Tankcsapda USA turnéjának állomásain is játszott a zenekar. Szakácsival Seattle-ben, egy kisebb klubkoncertet követően beszélgettem arról, milyen úton kellett végigmennie ahhoz, hogy magyar zenészként Amerikában érvényesüljön.
Mindig zenész akartál lenni?
Sokszor gondolkodom azon, hogyan alakultak a dolgok a zenével kapcsolatban. Ha itt születtem volna, lehet, hogy sosem kezdek el játszani. Ha pedig mégis, akkor sem biztos, hogy előrébb tartanék, mint most. Magyarországon annak idején úgy éreztem, ez az én utam, és attól a pillanattól, hogy ez megfogalmazódott bennem, a zene hozzám tartozott jóban-rosszban.
Mikor érkezett el ez a pillanat, és hogyan vágtál bele a karrierépítésbe?
Ez nem csak egy döntés – a zene iránti kötődés naturálisan, belülről jön, aztán idővel az ember úgy érzi, szeretne valamit létrehozni, amit majd másoknak is megmutat. A 80-as évek legvégén kezdődött, és nagyon hamar el is érkeztem arra a pontra, hogy megalapítsam az első zenekaromat. A C.A.F.B. 1990 őszén alakult, az egésznek annyi volt a lényege, hogy lefoglaljam magam, és persze, mint minden más tinédzser, szerettem volna valahogy kitűnni az adott környezetből. Idővel erősödött bennem az elköteleződés a zene iránt, egyre több dolgot szerettem volna megvalósítani: kiadni egy lemezt, még többet koncertezni, megmutatni, hogy mindezekre képes vagyok.
Mi kellett ahhoz, hogy a zenekar működni tudjon?
Mindenekelőtt megértő szülők. Az első gitáromat, egy csehszlovák gyártmányú Jolana-t édesanyámtól kaptam. Zeneoktatásban nem volt részem, magamnak kellett elsajátítanom mindazt, amit tudok, és ez szerintem nagyban meghatározza a hangzását és a stílusát is annak, amit játszom. Kellettek olyan társak, akiknek ugyancsak volt valamilyen felszerelése, és barátként együtt tudtunk zenélni. Sokan nem látják, mi zajlik a háttérben, kik állnak az előadók mögött, pedig legyen szó bármilyen kis zenekarról, egy egész stáb kell, hogy működjön, amelynek minden egyes tagja ugyanolyan fontos, mint maguk a zenészek. Amit én elértem, azt ugyanúgy elérték a szüleim, a barátaim, a zenésztársaim és mindazok, akik támogatták a zenekart. A C.A.F.B.-t persze nem úgy alapítottam, hogy akkor holnaptól rocksztár leszek, nem voltak olyan terveim, hogy 35 évesen Amerikában turnézok majd - egy békásmegyeri tizenéves fejében akkoriban ilyesmi csak úgy fogalmazódhatott meg, mint egy álom.
Ehhez képest most itt vagy Seattle-ben és saját zenekarral koncertezel. Mennyiben volt más Amerikában együttest alapítani, egyáltalán bekapcsolódni a zenei életbe?
Nehezebb volt. Az angoltudásom kezdetben még nem volt elegendő ahhoz, hogy szövegeket írjak, nem voltak ismerőseim, barátaim, akikre számíthattam. Szinte mindent elölről kellett kezdenem, végigjárni egy ötéves underground iskolát, hogy megismertessem magam a helyi környezetemmel. Újsághirdetésekre jelentkeztem, próbáltam ismerkedni, aztán elkezdtem helyi zenekarokkal kocsmákban és házibulikon gitárosként játszani. Mivel Amerikában sokkal egyszerűbb megszerezni a felszereléseket és hozzájutni a legjobb hangszerekhez, itt tényleg rengetegen zenélnek. Főleg ahol lakom, Seattle-ben, ami New York, Los Angeles és San Francisco mellett a rockzene egyik fővárosának számít. Ahhoz, hogy betehesd a lábad egy klubba, már eleve le kell tenned valamit az asztalra. Onnantól, hogy először játszhattam színpadon húsz ember előtt ismeretlenül, még hosszú út vezetett addig, hogy saját zenekarral lépjek fel például 2005-ben a Warped Tour-on, olyan bandákkal, mint a The Offspring, az MxPx és a Flogging Molly, vagy előzenekar legyünk a Casualties koncertjein. Mindez nagyon sok anyagi és fizikai áldozattal járt, sok barátság is tönkrement közben, hiszen nem tudsz mindig mindenkinek örömet okozni egyszerre, és sokszor magad is hibákat követsz el.
Mikor érezted úgy először, hogy készen állsz a saját zenekarod megalapítására?
Sokáig játszottam különböző helyi bandákban, de közben elkezdtem saját dallamokat is rögzíteni. A barátaim folyton mondogatták, miért nem alapítok együttest, miután megmutattam nekik a felvételeket. 2002-ben felkért egy reggae zenekar, hogy legyek a punk rock side projectjük gitáros-énekese. A First Story Jumper tagjaként írtam néhány dalt, és koncerteztünk is párszor Seattle-ben, de végül úgy döntöttem, nem folytatom velük tovább. A reggae stílusban tényleg nagyon jók voltak, de a punk rock műfaját nem érezték igazán, én pedig olyan emberekkel szerettem volna játszani, akiknek belülről jön a rock and roll, hozzám hasonlóan gondolkodnak és éreznek. 2004-ben aztán találtam pár barátot és megalapítottuk a Sledgeback zenekart. Azóta már többször cserélődtek a tagok, olyan zenészek is megfordultak az együttesben, mint például Parker, a Queensryche gitárosa, de a Himsa dobosa és a War Babies gitárosa, illetve basszusgitárosa is egy ideig a zenekarban játszott. Jelenleg Tim Mullen dobol és Justin McCawley basszusgitározik a Sledgeback-ben.
Mennyire volt nehéz egy magyar frontemberrel működő amerikai zenekarral érvényesülni? Nem jelentett problémát például az akcentusod?
Az az érdekes, hogy sok esetben éppen ez segített. Technikailag persze eleinte visszafogott és volt, akinek nem tetszett, de legtöbbször pozitív visszajelzéseket kaptam. Egyébként nagyon sok híresebb punk rock zenész pont azért, hogy egyénisége legyen a zenekarnak, megpróbál akcentust teremteni. Például Tim Armstrong, a Racid énekese vagy Billie Joe a Green Dayből. Nálam ez eleve adott volt, ilyen szempontból tehát előnynek számított. Több kritikában olvastam, hogy a Sledgeback pont azért emelkedik ki a többi, hasonló punk rock banda közül, mert van egyfajta akcentusom, illetve énekhangom is ugye. Persze, mint minden zenész, megpróbáltam egy saját gitárhangzást is kialakítani és védjegyévé tenni a zenekarnak.
A Sledgeback esetében egy elég nyers gitárhangzásról van szó.
Nem nagyon használok effekteket, a stúdióban persze kell, de a lemezeken ez nem igazán hallható. Szeretem minél nyersebben hagyni a gitárhangzást és az egész anyagot. Tulajdonképpen hasonló technikával játszom, mint a C.A.F.B.-ben. Nincsenek nagy szólók vagy technikailag magas szintű gitárjáték, a három-, négy-, ötakkordos dalokban mindvégig nagyon feszes power chordokat játszok, és többnyire lefele pengetek, mint a legtöbb punk rock zenész. Ezenkívül nem használok semmilyen pedált a gitár és az erősítő között, csak kihajtom az erősítő csöveit, és ettől lesz torz a gitár, illetve még természetesebb az egész. A Seattle-ben gyártott, régi típusú Soldano erősítők erre tökéletesen megfelelnek, majdhogynem semmilyen pedál nem szükséges ahhoz, hogy elérd azt a naturális power chord stílusú hangzást, ami jellemzi a Sledgeback dalokat.
Milyen gitárt használsz?
Nincsenek kedvenc brandjeim, ugyanúgy szeretem a Gibsont, mint a Fendert, de legtöbbször csak veszek egy olcsó gitárt, amit aztán darabokra szedek és megpróbálom úgy összerakni, ahogy nekem megfelel. Kicserélem a pickupot, a hidat, a nut-ot, a hangolókulcsokat, szinte mindent és úgymond gyorsra állítom a hangszert. A gyors gitárjátéknál fontos, hogy a hidat leeresszem úgy, hogy a húrok már majdnem érintik a bundokat, így elég csak hozzányúlni a hangszerhez, hogy rajta legyen a kezem az akkordon. A hátsó pickup-ot olyan magasra állítom, hogy csaknem hozzáér a húrokhoz, ha több pickup van a gitáron, akkor pedig csak a hídhoz legközelebbi bridge pickup-ot használom. Persze lehetne venni gyárilag beállított, többezer dolláros hangszereket, de ha állandóan turnézol és nem vagy multimilliomos, akkor azért elég nehéz fenntartani ezeket a dolgokat – egyrészt, ha hosszabb ideig vagy úton, legalább három-négy gitárra van szükséged, másrészt ezeket ugyanúgy karban kell tartani, és nem feltétlen szólnak jobban, mint az olcsóbb hangszerek. Egy párszáz dolláros gitár is ugyanolyan tökéletes, ha úgy van beállítva, ahogy neked tetszik, és ki tudod vele alakítani a saját hangzásodat. Nekem most összesen tizenöt gitárom van, de csak kettő gyárilag beállított, a többi mind darabokra szedett hangszer, amiket én raktam össze.
Más hangszeren is játszol?
Csak basszusgitáron. Szerettem volna dobolni, de nem ment. Vannak elképzeléseim, amiket elmagyarázok a dobosunknak, de én magam nem tudok játszani a hangszeren. Ahhoz azért kell egyfajta képesség, hogy külön tudd választani mindkét lábadat és kezedet.
Hogyan születnek a dalok?
A legtöbb esetben gitárral kezdődik az egész. Megírok egy dalrészletet és maguk az akkordok váltanak ki bennem egy érzést, amit utána megfogalmazok. Úgymond ez is naturálisan történik. Ritkán előfordul, hogy megírok egy-két szöveget, amit később ráillesztek egy akkordfutamra, de legtöbbször a dalok gitárszerkezete születik meg először, azaz a zenével kezdődik minden.
Most hol áll a Sledgeback a helyi zenekarok közt?
Underground szinten elég jól ismernek minket, főleg itt a nyugati parton, de nem vagyunk sztárok, ha erre célzol. Viszont már vannak olyan fiatalabb együttesek az Egyesült Államok más részein, akik például zenei hatásként megemlítik a Sledgeback-et.
Rád milyen zenekarok voltak hatással?
Annak idején nagyon sok angol punk banda dalait hallgattam - a The Clash, a UK Subs vagy a Sex Pistols mindenképp hatással volt rám, és az ír metal zenekar, a Therapy. Miután az Egyesült Államokba kerültem, a Social Distortion lett nagyon meghatározó, de a Swingin Utters, és más hasonló kaliforniai punk együttesek is képbe kerültek.
Mennyiben más a zenei környezet Amerikában?
A magyar zenei élet is ugyanolyan izgalmas, mint az amerikai és ugyanakkora öröm fellépni mindkét országban. Egy dologban látok különbséget: mivel Amerika jóval nagyobb, sokkal több nehézségbe ütközik, hogy ismertté válj vagy turnézz. Főleg itt a nyugati parton hatalmasak a távolságok a települések között – legalább két hetet vesz igénybe, hogy fellépj minden nagyvárosban. Seattle-ből indulva három és fél óra az út Portlandig, onnan 10-12 óra eljutni Sacramentoba vagy San Franciscoba. A klímaváltozás szintén megviseli a szervezetet – nagyon könnyű lebetegedni, ahogy a hűvösebb északnyugati városokból néhány óra leforgása alatt a napsütéses kaliforniai településekre ér az ember. A keleti parton annyival egyszerűbb, hogy ott közelebb vannak egymáshoz a városok. A bulik hangulata közt egyébként nincs nagy különbség, annyi talán, hogy Magyarországon többen kezdenek őrületes pogózásba egy-egy koncerten, de ez csak amiatt van, hogy itt más hangulatúak az emberek. Ebből a szempontból egyébként Amerikán belül is van eltérés a városok között.
Meg lehet élni a zenélésből az Államokban?
Attól függ, milyen szinten állsz. Persze meg lehet, egy darabig én is próbáltam, de ehhez állandóan úton kellett lennem. Ezért aztán kerestem egy olyan állást, ami közel áll a zenéhez - egy színpadi bevilágítással foglalkozó cégnél dolgozom programozóként. Manapság már egyik zenekar sem a lemezeladásból él, hanem a merchandise, azaz a pólók, matricák, felvarrók értékesítéséből. A koncertekre sem igazán lehet alapozni, mert a direkt bevétel általában elmegy az utazásra, a szállásra és az étkezésre. Vállalatként persze működhet a dolog, de ahhoz el kell jutni egy bizonyos szintre. Nagyon sok zenésznek van civil munkája, vagy valamilyen befektetése a zenekar mellett.
Te mennyi időt tudsz szánni a zenére?
Hétköznap általában három órát foglalkozom zenével – van egy házi stúdióm, ahol esténként dalokat írok. Hétvégenként pedig, ha próbálunk, majdnem félnapokat töltök a zenekarral. Most is vannak koncertjeink, de mivel a C.A.F.B.-vel is szeretnénk kiadni egy új lemezt jövőre, jelen pillanatban a legtöbbet ezzel foglalkozom.
Ezek szerint nem akadály, hogy Seattle-ben élsz, a C.A.F.B.-t is ugyanúgy folytatod.
Mindig is tartottam magam ahhoz, hogy amíg élek, lesz C.A.F.B., és ez a Sledgeback esetében is így van. Az, hogy elköltöztem, nem robbantotta szét a zenekart – függetlenül attól, hogy fizikailag nem tudok ott lenni, 2001-ben és 2004-ben is kiadtunk egy lemezt. A Sledgeback alapítása után volt egy kis kimaradás, de mindig visszajártam, találkoztunk, a 2010-es évek közepétől pedig elkezdtünk újra koncerteket szervezni. Az igazi vágyam persze, hogy a Sledgeback-et is hazavihessem egyszer, és magyar közönség előtt lépjek fel a zenekarral.
Pogonyi Nóra
(2016. október 1., Seattle)
2016. október 13. 12:18