Mi lesz veled rockzene? – 6/2. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, hogy miért van szükség a virtuális rockmúzeum létrehozása után egy valóságos Rockmúzeumra, amely tágabban értelmezve a műfajt, teret ad a könnyűzene képviselőinek is. De Bálint Csaba rockújságíró és rockmúzeumi kurátor beszél arról is, vajon a féltve őrzött és szorgos munkával összegyűjtött hanghordozók segítenek-e a hagyományos rock életben maradásában, és egyáltalán: fontos- e, hogy a klasszikus értelemben vett hardrock túléljen bennünket?
Ha a rock nem termel profitot, miként lehetséges mégis, hogy tőlünk nyugatabbra helyén kezelik a műfajt? Ezek szerint a rockzene médiadeficitje kifejezetten magyar jelenség?
Igazad van, jó érv! Nem is kell annyira nyugatra mennünk, tőlünk kicsit északabbra, Felvidéken, Csehországban, az autórádióban már foghatók a rock- és egyéb zenei műsorok. Sőt, nemzeti rockműsorok. És persze ugyanez a nyugati országokra is igaz, talán annyi különbséggel, hogy ezek a zenék ott tematikusan jelennek meg. Mindez összefügg azzal, vagyis szerintem a magyar média negatív hatásának tudható be, hogy egy-egy jó nemzetközi produkcióért minimum Bécsig kell utazni, mert ezek gazdasági megfontolásból alig-alig jutnak el hozzánk. Hogy a rockzene miért hiányzik a magyar médiából, arról az a véleményem, hogy mi magyarok – sajnos – nagyon nem becsüljük meg saját értékeinket. Történelmi sajátosság, hogy mindig minden eredményt ciklikusan kidobunk a kukába, aztán lehet mindig és mindent újra elölről kezdeni. A nulláról.
Pedig vannak értékmegőrzők, a szakma úttörői, akik csak meglehetősen nehezen jutnak szóhoz. Itt a fellépési helyek sajátos, kialakult gyakorlatára gondolok. Mindemellett a szükséges támogatások is eléggé nehézkesek, vagy épp hiányoznak.
A kérdésed, gondolom, a régi mezőny támogatására vonatkozik. Ezzel kapcsolatban ismét felmerül egy dilemma: azok, akiket régebben értékesnek tartottunk, vajon ma is létrehoznak-e maradandót? Véleményem szerint létezik egy korhatár, amelyen belül az alkotók még képesek értéket teremteni, utána már nem nagyon. A sértődések elkerülése végett vegyünk nyugati példát: a negyven éves kor feletti szupersztárok jó ideje képtelenek olyan művet letenni az asztalra, amely megrengetné a szakmát. Például a Deep Purple utolsó igazi nagy húzása szerintem a Perfect Strangers, 1984-ből! Azóta csak önmagukat ismétlik: jó esetben ugyanazon a szinten, de inkább csökkenő tendenciával. A kérdést úgy is feltehetném: aki valamikor sztár volt, ma, csupán ennek okán érdemes-e támogatásra? Akár aktuális tevékenysége, akár nyugdíja tekintetében. De, hogy a kérdésedre konkrétan válaszoljak: azért nehézkes az „öregek” helyzete, mert ma már nem elég a múltból élni, újabb értéket kell termelni, meg kell újulni, és ez – tisztelet a kivételnek – csak kevésnek adatott meg. És Magyarország, a magyar piac üzemmérete nem teszi lehetővé a nyugodt öregkort. A pop-, vagy rockbiznisz piaci alapon pedig kegyetlen. Megint a sokat idézett Schuster Lórira hivatkoznék, amit a Kopaszkutya című filmben mondott: „Gyerekek! Nem lehet tíz évig ugyanazt csinálni!” Ha valaki nem képes megújulni, márpedig legtöbben ugyanazt próbálják eladni, legfeljebb más csomagolásban, akkor a produktum a kutyának sem kell. Ráadásul elhiszik magukról, hogy azért tartanak itt, mert korábban elnyomták őket. Nem! Produkciót kell csinálni! Hozok néhány pozitív példát: Schuster folyamatosan a megújuláson dolgozik, továbbra is vannak jó ötletei. Vagy ott van Zeffer, aki kemény munkával úgyszintén megpróbál mindig valami újat kitalálni. Ennek a lényege, hogy ezek az emberek beleteszik az energiákat, mert a közönséget ki kell szolgálni. S, ha ez nem megy, a Beatricét idézve: „Ez nem nyugdíjas állás, hagyd abba, és menj tovább!” A kérdés másik oldala pedig a korábbi értékteremtő tevékenység hivatalos megbecsülése lehet. Itt például a zenésznyugdíjak rendezésére, Állami Díjak odaítélésére gondolok.
Kérdés, a közönség mennyire fogékony az új kezdeményezésekre? Nem lehetséges, hogy nagy részük a régi ismert dallamokra kíváncsi?
Azt nem lehet számon kérni a közönség régi tagjain, hogy a zenekartól a megszokott, korábban megszeretett dalokat követelik. Hiszen jórészt azért mennek a koncertre. Ezzel együtt szükség van a változtatásokra. Az előbb említetteken túl ott van Hobo, aki teljesen mást csinál, vagy épp a Beatrice, aki a Vidámság és rock and roll albummal eléggé eltért a megszokott sémáktól. Ha szeretjük, ha nem. Az ő esetükben például a Jerikót és a Nagyvárosi farkast váró és kedvelő közönség kikopott (annak ellenére, hogy ezeket a dalokat azért megkapjuk tőlük), helyette pedig jött egy másik kör. Maradjunk is Feró példájánál, hisz nagyon jól jellemzi, amiről beszélünk: ’78-ban megugrik egy tízéves szakadékot a közönség és saját életkora között, amelyre ’88-ban rádupláz: ekkor már húsz éves szakadéknál tartunk, ám ennek ellenére újabb és újabb rajongókat szerez. Magam is ’89-ben lettem Beatrice-fan. Azóta figyelem, furcsa módon Ferónak mindig van közönsége, miközben nem fél a váltásoktól. Talán azt kéne vizsgálni, hogy ez miként sikerül neki, és nem azt, hogy másoknak miért nem… És itt most nem az értékteremtésről, hanem a közönségérdeklődésről beszélünk, ami ugye nem feltétlenül esik egybe. Amit sulykolsz, azt előbb-utóbb elfogadják. Ferónak is ez a receptje. De Schusteren is érződik ez a taktika, és Zeffer is valahogy így gondolkodik.
Feró azért ott van, vagy volt a nagy nézettségű médiában is…
…Akit a szívemben nagy szeretettel és őszinte tisztelettel „Korcsolyázó G…inek” is hívok! De a celebeskedés semmit nem von le abból, amit beletesz a zenekarba. Anélkül is megvan a tehetsége az érvényesüléshez. A többieknek is azt javasolnám, a sírás-rívás helyett dolgozni kellene, ötletelni. Náluk a megoldáskeresést hiányolom. Lehet persze ragaszkodni a régihez, ám abból aligha lesz normális jövedelem. Ha ez nem gond, akkor minden tiszteletem a kitartó utóvédharcot folytatóké; csak épp azt nem értem, miért panaszkodnak a pénzre? Tudomásul kellene venni végre: nem megy minden egyszerre.
Beszéltünk a nyugdíjakról: azért eléggé szégyenletes, hogy egy élet munkája huszonnyolcezer forint öregségi ellátást ér, miközben az illetékes szervek annak idején levonták tőlük a járadékot.
Nem feltétlenül gondolom, hogy ez mindenkinek járna alanyi jogon, arról nem beszélve, hogy nagyon nehéz igazságosan dönteni. Miként lenne elkerülhető az ebből fakadó sértődés? Mi alapján szelektálnának? Kinek jár, és kinek nem? Aki valaha sztár volt, annak járjon? Vajon sztárnak nevezhető-e manapság az, aki név szerint ismeri a saját, jelenlegi közönségét? Merthogy itt tartunk… A nyugdíjkérdés kényes és egyben paradox helyzetet eredményez: véleményem szerint erősen kommunista hozzáállás, ha valaki azt gondolja, neki minden jár. Szívem szerint Som Lajosnak, vagy mondjuk Török Ádinak legalább havi százötvenezer forintos nyugdíj dukálna, ám, hogy ezt egzakt módon miként lehetne meghatározni, azt nem tudom. Azt gondolom, szükség lenne egy nagyon széles spektrumú, zenészekből, újságírókból álló grémiumra, amellyel bizonyos számú személyre szabott bizonyos keretet lehetne megszavaztatni. Ne nevezzük ezt nyugdíjnak, inkább életműjáradéknak. Akkor aztán lehet szidni a szavazó grémium tagjait, hogy miért pont őt, és miért nem a másikat díjazzák, de ezzel talán mégis közelebb jutnánk a megoldáshoz. Mindemellett akár érzésre is nagy pontossággal meg lehetne is határozni azok körét, akiknek nyugodt szívvel oda lehetne ítélni ezt a járadékot. Hiszen nincsenek olyan nagyon sokan.
Hogyan látod az utánpótlás helyzetét?
Az újak, a mai rock színtér szereplői a maguk mentálhigiénés, pozitív életérzést sugárzó dalszövegeivel mást képviselnek, mint a hetvenes-nyolcvanas évek rockbandái. Tetszik, nem tetszik ez is rockzene, legfeljebb nem a miénk. Kérdezem: a rockzene nem arról szól, hogy felhívja a figyelmet a visszásságokra, és lázadó szellemiségű? Lehet ugyan pozitívan is lázadni, csak épp kissé furcsa ez a rockhagyományban. Léteznek olyan formációk, amelyek fiatalon is ortodoxok, mint pl. az Ozone Mama, vagy az Ivan és a Parazol, de van egy másik világ is, akikről az imént beszéltem, és amelynek nem sok kapcsolódási pontja van a klasszikus rockzenéhez. Hiányolom az őrségváltást is: a nyolcvanas évek Omegája az akkori ifjúság körében cikinek számított, ehhez képest a mai ötvenes „rockszauruszok” a mostani fiatalok körében elfogadottak, szinte változatlan népszerűségnek örvendenek. Mert nincs helyettük senki. Nem tudok példát mondani arra, hogy az elmúlt tíz évben születtek volna új, igazán nagy rockzenei sztárok.
Elvileg a kereskedelmi tévés tehetségkutatók feladata lenne az új sztárok kitermelése.
Tudjuk, hogy ezek a show-műsorok igazi emberdarálók. Jöjjön az áldozat, bedaráljuk, elfogyasztjuk, kiszedjük belőle, amit lehet, majd kidobjuk. Ez erről szól. Egyébként ennyi énekes sztárt nem is bír el a piac. Ezeket a tehetségkutatókat szembeállítanám a hatvanas évek táncdalfesztiváljaival. Bródy nagyon jól fogalmazott ezzel kapcsolatban: az eredeti sztárfelhalmozás korszaka volt. Az egyetlenegy tévében mindenki ezt nézte, még a harmadrangú énekesnek, vagy énekesnőnek is megadatott az igazi esély a sztárságra. Vagy legalább az országos ismertségre. Erre akkoriban egy életet lehetett alapozni. Ez ma már nincs. Egyrészt rengeteg csatorna, túlkínálat, verseny van, másrészt ezek a jellegű műsorok egy idő után a dömping következtében megkülönböztethetetlenek. Ennek ellenére az igazán értékesek, a tehetségesek – egy-két szereplőről van szó – fennmaradtak, függetlenül attól, hogy ezekben a műsorokban szerepelni egyfajta stigma, de paradox módon leküzdendő akadály is valahol. És azon kevesek maradnak fenn, akik nem hagyják magukat bedarálni, a nyilvánosságot eszközként használják, majd „felszabadulva” önjárókká lesznek. Például Ruzsa Magdi. Sok munkával járó folyamat levetkezni magukról a rájuk ragadt köntöst, és kialakítani, vagy éppenséggel csak egyszerűen megmutatni saját egyéniségüket.
E műsorok mennyire szívják el a levegőt a hagyományos koncertező zenekaroktól, illetve előadóktól?
Nagyon. Sok az eszkimó és kevés a fóka. Információval túltelített, értékmentes világban élünk, amellyel szemben védekeznünk kell. Szinte közhely, de igaz: „a rock „örök és elpusztíthatatlan”.
Ez a kiút? Létezik e megoldás, avagy megírhatjuk a rock nekrológját?
Nem tudom, egyáltalán kell-e erre megoldást találni? Csak azért, mert mi szeretnénk? Ezt a folyamatot nem lehet megerőszakolni. A hardrockról beszélgetünk, ami egy lezárt történet. Az elért eredményeket kell megbecsülni és ápolni kell. Ennek a zenének ebben a formában vége, hiszen régóta csupán utóvédharcokat vív, aktualitását, népfrontjellegét elvesztette. Lehet, hogy lesz helyette más, jönnek újabb generációk és létrehozzák a maguk (rock)zenéjét, merthogy „a parlagfüvet kiirtani nem lehet”.
Hegedűs István
 |
 |
2016. október 2. 06:43