A nehéz helyzeteket izgalmas kihívásokként kell felfogni
Interjú Csorba Lóránttal. Furcsa dolgokat tud produkálni az élet. Köszönhetően a facebooknak, annak idején már jó párszor a szemem elé került a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan film. Olvastam a kritikákat, interjúkat, sőt terveztem, hogy a koncertekre is elmegyek – aztán valami mindig közbejött, így nem jutottam el egyik eseményre sem. Akkor még nem gondoltam, hogy később a jó sors (vagy hívjuk akárminek) összeterel majd Csorba Lócival, aki eddigre már egy szál gitáros előadóból kinőve egy kitűnő zenekar élén volt frontember.
A Veszprémi Utcazene Fesztiválon együtt töltött idő alatt sikerült jobban megismernem, s láthattam fellépni is őt a többiekkel. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy a Lóci játszik egy igazi életérzés, amit szeretne az ember, ha örökké tartana, mert simogatja a lelkét, s mosolyt csal az arcára. Úgy gondoltam, hogy ezt érdemes megismertetnem azokkal, akik még nem hallottak a zenekarról (szeptember 16-án az A38 Hajón látni is lehet őket), így „kihasználva” az újdonsült barátságot, kifaggattam Lócit a kezdetekről, a tervekről, és édesapjához fűződő viszonyáról is – ő pedig őszintén válaszolt minden kérdésemre, s még azt is elárulta, hogy egy időben rendőr is szeretett volna lenni.
Felmerül egy jogos kérdés szerintem mindenkiben: Lóci vajon mindig játszik? És vajon mindig ennyire pozitív és mosolygós? Rendben, ez már kettőnek számít.
Csorba Lóránt: Nagyjából a harmadik vagy negyedik önálló Lóci játszik koncerten vettem fel egy kibontott csokornyakkendőt viccből, amire az egyik barátom azt mondta: „Ha még egyszer enélkül lépsz fel, hülye vagy!”. Megfogadtam a tanácsát, és milyen jól tettem! Hiszen ez a nyakkendő segít abban, hogy amikor leveszem a koncert után, én is „le is tudjak jönni” a színpadról. Tiszta szívből szórakoztatni embert próbáló feladat, ami után jól esik a tíz percnyi tehermentes szusszanás.
De nem vagyok olyan egyébként, mint a legendák szerint a humoristák; én szeretek nevetni és szeretem, ha nevetünk, szóval alapvetően egy jókedvű gyerek vagyok.
A közönség visszajelzésén és szeretetén kívül mi az, ami plusz energiát ad neked, mikor felmész a színpadra? Mitől tudsz még egy rossz napon is úgy zenélni s megszólítani az embereket, hogy közben mosolyt csalsz az arcukra?
Csorba Lóránt: Szerencsére több szintű biztonsági hálóval rendelkezem, így bátran vállalom a halálugrást bármilyen szituációban. Elsősorban ott van a zenekar, ahonnan mindig csak a támogatást kapom, és büszkén jönnek velem a kevésbé jól sikerülő poénokba is. Ennek egyértelmű következménye, hogy nincs értelme búslakodni és görcsölni, mivel mi úgyis jól fogjuk érezni magunkat minden helyzetben! Másodsorban pedig ott van a családom, szülőstül-testvérestül-barátnőstül, ahova a legnagyobb vihar elől is elbújhatok, amíg nem rendeződnek a dolgok.
Édesapád szintén zenész, szó szerint, mellette pedig az újságírás és a foci is nagy szerepet tölt/töltött be az életében. Az ő sokoldalúsága mennyire volt hatással a te személyiségedre?
Csorba Lóránt: Édesapám életútja egy olyan példaértékű történet, amit én is sokszor mesélek másoknak. Nagyon szeretem őt, a sztorijait, és azt, a számomra megfejthetetlen életbe vetett bizalmat, ami belőle sugárzik. A sokoldalúság egyébként simán örökölhető: én is matek-német tagozatos tanulóból lettem három diplomás bölcsész – amit persze a képzési idő duplája alatt sikerült tető alá hozni… Ott rontottam el szerintem a bölcsész karrieremet, hogy sosem mertem kimenni Erasmus-szal fél évre sehova, mert biztos voltam benne, hogy most van a nagy lehetőség zenészként a befutásra, és ha most elmegyek, nem csak magammal, de mindenki mással is kitolok. Majd a végén megkérdezem, hogy végül igazam lett-e, vagy sem…
Van olyan nagy életbölcsesség, amit esetleg tőle tanultál meg?
Csorba Lóránt: Ha frappáns Seneca-idézetnyi okosságot vársz, akkor nincs. De azt ő értette meg velem, hogy a nehéz helyzeteket izgalmas kihívásokként kell felfogni.
Ha jól csiripelték a madarak, akkor édesapád basszusgitárjával állsz minden alkalommal színpadra. Mit szimbolizál számodra ez a hangszer?
Csorba Lóránt: Egy olyan hangszerről van szó, amit harmincévnyi aktív zenélés után is boldogan vennék meg millió másik hangszer közül. De nem csak én, szerintem bármelyik másik basszusgitáros is! Ez a Jazz Bass önmagában egy szimbólum. Rendkívül szerencsés vagyok, hogy amikor apám bekerült az első komoly bandába, azt látták a legfontosabbnak, hogy jó hangszereken játszanak. És az is szerencse, hogy Jugoszláviába eljutottak akkoriban ezek az amerikai hangszerek megfizethető áron.
Sokoldalúságot tekintve egyébként te sem szégyenkezhetsz, mint azt már fentebb említetted is, hisz háromdiplomás bölcsész vagy: portugál nyelv és irodalom, illetve filmtörténeti tanári szakokon végeztél. Így azért elég széles spektrumban lehet a világra tekinteni. Mennyire tartod te magad reneszánsz embernek?
Csorba Lóránt: Édesapám az, aki inkább reneszánsz ember, pontosabban mondva ő „művészeti öttusázónak” tartja magát, hiszen végzettségét tekintve újságíró, de fest, ír, zenél öt-hat hangszeren, zenét szerez és… mit hagytam ki? Az, hogy én elvégeztem az egyetemet egy zeneileg is teljesen aktív időszak alatt, talán inkább a kommunikációs képességeimről tanúskodik, semmint a rendkívül széles tudásomról.
Mi miatt végezted el ezeket a szakokat? Mi volt a motiváló erő? Hisz már a gimnáziumi idők alatt zenéltél, s a későbbiek folyamán is voltak zenekaraid.
Csorba Lóránt: Nagyon meg akartam érteni a brazil bossa novák szövegeit, mivel bele voltam szerelmesedve a Corcovado-ba meg az Águas de Março-ba. A filmeket meg világ életemben szerettem, apámnak még egy ideig videotékája is volt, amikor Budapestre költöztünk, és természetesen én is úgy gondoltam tizenhat évesen, hogy az összes magyar film rossz, és majd én leszek a jövő új rendezője. Ezért jelentkeztem egyébként rendőrnek is, hogy megújítsam a Kékfény filmnyelvét. Oda érthető okokból nem vettek fel.
Vallod egyébként azt, hogy a mai világban muszáj több lábon állni, s több mindent csinálni egyszerre?
Csorba Lóránt: Nem feltétlenül szükséges, de ha csak egy lábon állsz, akkor hihetetlenül vakmerőnek kell lenni. Annyi információt kapsz folyamatosan a világból, hogy nagyon könnyű elbizonytalanodni: mindig van egy youtube-hérosz, aki sokkal fiatalabb nálad, és sokkal jobban csinálja azt, amit te is akarsz. Ha ebben az „ellenszélben” valaki jól tud haladni, akkor minden tiszteletem az övé. Én inkább keresztutcákat keresek, hogy sarokról sarokra és cikk-cakkban haladjak valamennyire, semmint gallérfelhúzva nyomuljak arra, amerre azt se látom, mi a fene van.
Egy szál gitáros zenélgetések, Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan filmzene, Ki mit tube? verseny, Cseh Tamás Program, Lóci játszik, első saját lemez... Jól összegzem a linearitást? Nagyjából így jönnek egymás után a történések az életedben, ha picit zanzásítani szeretnék.
Csorba Lóránt: Valóban – ha majd írok egyszer egy zenei önéletrajzot (illetve ha bármikor szükségem lesz egy ilyenre), akkor tuti felkérlek, hogy segíts…!
Mikor jutottál el egyébként arra a pontra, hogy most már nem csak egyedül szeretnél a színpadon állni, hanem boldogabb lennél attól, ha testesebben szólalnának meg a dalok, miközben a tömeg megőrül a színpad előtt, s az emberek dobálják lefelé a ruhájukat? Körülbelül olyan szinten, mint mikor a Made in Hungária című filmben Szabó Kimmel Tamás megjelenik Rickyként, s elénekli az Amerika hangját.
Csorba Lóránt: A Made in Hungária egy nagyszerűen megmunkált, de ízig-vérig amerikai történet: a magyar valóság nem így néz – ahogyan a valóságban sem is így nézett ki a Hungária története. A teljes best of lemez a nyolcvanas években íródott egyfajta műfaji gyakorlatként, a Csavard fel a szőnyeget az egyetlen szinkronidejű dal a sikeresek közül. (Egyébként sajnálatos módon, hiszen amíg Bartha Tamás ott gitározott, igazán kiváló korai prog-rock szerzemények is felvételre kerültek!)
Az én történetem is sokkal kacifántosabb. De talán a vége a legtanulságosabb: akikkel most együtt zenélek, az elmúlt hat évben együtt húztunk le minden hétvégét esküvői zenészként, így könnyebb volt „összerázódni” a saját projektre is.
Hat év az elég sok idő, így azért akkor könnyű volt dönteni annál a pontnál, hogy kiket választasz „társnak” magad mellé. Kit hogyan ismertél meg egyébként? Mennyire volt meg első megérzésre a nagy egymásra találás? Vagy azért ennyire nem volt romantikus a történet, s jóval egyszerűbben történt minden.
Csorba Lóránt: Van, akit az általános iskolából ismerek, de korábban soha nem zenéltünk együtt, csak láttam, hogy szereti a Lóci játszikot. Van, akivel most már közel tíz éve minden bandába együtt megyünk. És a zenekar derekát pedig ez a sokat dolgozó feldolgozás-együttesbe dobott baráti társaság adta.
Ha egy-egy tulajdonságot ki kellene emelned a többiekből, amivel jellemezni lehetne őket, mik lennének azok? Hogyan írnád le a zenekar tagjait?
Csorba Lóránt: Összesen hatan vagyunk, plusz a technikai stáb, így pont beférünk a Csabi által vezetett ezer éves Transit-ba, a Fehér Villámba. Leginkább azt szeretem a bandában, hogy mindenhova együtt tudunk menni: amikor egy koncert után megjelenik valahol a Lóci játszik, akkor mind a hatan ott feszítünk sörrel a kezünkben. Nagyon szeretem, hogy más-más zenei közegből érkeztünk, mégis a közös ügy miatt összeadódnak a vektorok, és ágaskodóan mutat a jövőbe.
Számomra kívülről egy fantasztikusan harmonikus „együttlélegzés” jelenik meg, érződik, hogy nem csak zenéltek, hanem egy igazi kis közösséget alkottok. Amikor adódik egy nehezebb időszak – mert valljuk be, ilyen mindenkinél előfordul –, akkor azon hogy tudtok átlendülni? Mi segít nektek ilyenkor?
Csorba Lóránt: Nagyképűen azt mondom, hogy a magunkba vetett bizalom. A nehézségek (mint azt megtanultuk az interjú elején) inkább izgalmas kihívásokként jelennek meg előttem, és szerintem most már az együttes előtt is. Biztos lesznek még nagyon rossz évek, de remélem, hogy azokat a vitákat már a bandapénzből vett yachton fogjuk megvívni húszéves pezsgősüvegeket vágva egymás fejéhez a jól megválogatott szidalmak mellett. Viccet félretéve: ha sokszor kellett számítanod a másikra, és láttad részegen a legrosszabb oldalát is, akkor már nem sok meglepetés fog érni, és ez sokat segít.
A zenekaron túl beszéljünk egy kicsit a dalokról is, hisz készülőben van már a második lemezetek is. Mennyivel lesz másabb, mint az első? Egyáltalán másabb lesz-e, vagy inkább egyfajta folytatása az előzőnek?
Csorba Lóránt: Olyan lemez lesz, ami befejezi az előzőt, és utat enged a következőnek. Szerintem egy jó lenyomata annak, ahol tartunk: sok téma, rengeteg energia és némi melankólia. Nem lesz egy „fincsi” lemez, és nem akarom, hogy „hallatlanul humoros” legyen. Olyan lesz, mint mi jelenleg: jó koncertanyag, egy nagyszabású túlzással.
Utálod a négy akkordos dalokat, s szöveg centrikusan gondolkozol, ezáltal elég komplex életérzéseket s gondolatiságot igyekszel közvetíteni a közönség felé. Volt már arra példa, hogy egy szövegbe vagy egy dallamba túl sok mindent szerettél volna belezsúfolni, s muszáj voltál egyszerűsíteni?
Csorba Lóránt: Inkább úgy kérdezném, hányszor volt ilyen! Abszolút létezik a probléma, de emlékszem, 19 éves koromban rájöttem, hogy már megint a hatodik metafora negyedik áthallását próbálom dalba szuszakolni a lilán vágtató magányságköd színsugarán álmodozó pónilóról, vagy bármi hasonlóról, és hogy ez egy tévút. Nem attól lesz valami szuperművészi, hogyha negyven olvasata van a szövegnek, és jót lehet rajta filozofálni. Akkor kitaláltam, hogy megpróbálok tisztán megfogalmazni olyan szituációkat, amikbe könnyű belekerülni és nehéz kikecmeregni. Ezt csinálom azóta is.
Hogy látod egyébként: a közönségnek szüksége van magyar szövegekre? Túl azon, hogy az anyanyelvükön hallanak dalokat, miért lehet még számukra ez egy fontos dolog? Jobban megérinti őket? Jobban át tudják érezni a benne lévő történéseket?
Csorba Lóránt: Annyira biztos vagyok ennek fontosságában, hogy szinte haragszom azokra az együttesekre, akik nem írnak magyarul dalt. Tudom, hogy a magyar nyelv nem működik minden stílusban, és hogy akinek nem jön, az ne erőltesse, stb. De annyira kíváncsi lennék, mit tud például a Paddy and the Rats magyarul! Hogyan őrjíti meg a közönséget a Brains másfél órányi magyar nyelvű repertoárral?
Belemászni a közönség fülébe nagyon fontos feladat. És ha magamat elemzem, tuti gyakrabban jut eszembe az napközben, hogy „gumicukor vagyok a tenyereden”, semmint az, hogy „your heart dictates the beat that never grows old”. És nem az van, hogy végül valami maradandót akarsz alkotni zenészként? Nem akarsz hozzájárulni a magyar kulturális össztermékhez? Nem akarod, hogy harminc év múlva valaki gitáron Lóci játszikot játsszon a (ma már nem is létező) tábortűznél?
Idén már két évesek lesztek. Nagyon sok minden van a hátatok mögött: rengeteg kilométer, csodás városok és helyszínek, különleges élmények, egy Veszprémi Utcazene Fesztivál közönségdíja is a közelmúltból. Mi a következő lépés? Mik a tervek, s mit szeretnél, hova fejlődjön tovább a zenekar?
Csorba Lóránt: Imádom a magyar könnyűzenében azt, hogy a gyerekként megálmodott célok gyakorlatilag elérhetetlenek maradnak: nem fogsz a Wembley-ben énekelni súlyos tízezrek előtt, és nem valószínű, hogy nightlinert kell majd bérelned egy európai turné miatt, mint azt anno láttad a most már lyukasra hordott Metallica pólód hátulján. Persze az igazi csavar az, hogy az überaltersztárok, akikre úgy felnéztünk itthon, a Kispál, a Quimby maximum 4-5 fellépést tudott le alvósbusszal, ha Erdélybe ment, míg ma az egyik legsikeresebb együttesünk a (valóban kiváló) Paddy, akik az Ignite-tal most megcsinálják a vágyott szuperturnét, teljesítik a kihívást: minden nap másik város egy hónapon keresztül.
Ezért a Lóci játszik céljai elég szerények: sok jó koncert, sok jó helyen, sok jó embernek, sok jó összeölelkezéssel a végén, mielőtt beülünk a Fehér Villámba. Meg egy rakás lemez. Eladva! :D
Zárásként: ha egy mondatban kellene megfogalmaznod a Lóci játszik életérzést, hogy hangozna?
Csorba Lóránt: Ez a sor nyilván arra való, hogy a hosszú interjú végét fellapozó olvasó rávegye magát, hogy elolvassa az egész interjút, ezért azt mondom, hogy a nőkről, a piálásról és Mikszáth Kálmán iránti tiszteletről szól a Lóci játszik életérzés – aki nem hiszi, járjon utána, várjuk szeretettel a koncertjeinken!
Írta: Rosta N. Napsugár
 |
 |
2016. szeptember 13. 20:30