Mi lesz veled rockzene? – 4. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, hogy a politikai szabadság miért nem hozta el a rock, mint műfaj szabadságát, illetve virágzását, miért ütötte fel a fejét a kultúrában az igénytelenség, valamint az állami döntéshozóknak mennyire szívügye a rockzene, és miért nem találni támogatót a tehetősebb magáncégek között? De a Kovács László rocktörténésszel, a Moiras Records hanglemezeinek szerkesztőjével való beszélgetésből az is kiderül, hogy napjainkra miért estek vissza a fizikai hang-és képhordozók értékesítési mutatói.
A szocialista kultúrában a beat, a rock, mint zene, mint életforma, egyfajta társadalmi, ha úgy tetszik, lázadó szerepet is betöltött. Mi a véleményed arról a megállapításról, hogy a rendszerváltozás szele elfújta a műfaj üzenethordozó jellegét? Sokak szerint a rockkultúra, felgyorsítva a változásokat, jó néhány szeget bevert a kommunizmus koporsójába, amelyet az új struktúra úgy „hálált” meg, hogy a „mór megtette kötelességét, a mór mehet”. Jó példa erre a Bikini 1992-es feloszlása.
A tágabban értelmezett műfaj történetében a kilencvenes évek eleje nem csak Magyarországon, de a világban máshol is fordulópontot jelentetett. A nyolcvanas évek vége egyben az egész világot uraló utolsó nagy rocksztárok, mint például a U2, vagy a Metallica végét is jelentette, tehát ilyen értelemben nem sajátságosan magyar, inkább világjelenségről beszélünk. Megváltoztak a divatirányzatok, a média jó érzékkel bonyolította le a váltást azzal, hogy az új dalokat népszerűsítették. Ugyanakkor a kilencvenes évek zenei világáról nem mondhatjuk el azt, amit az 1976-77 táján divatba jött punkról, vagy a nyolcvanas években elindult újhullámról, amelyek fölforgatták a világ rockzenéjét. Szétesett a mezőny, sokan sokfélét játszanak egyszerre, amely megosztja a piacot. Tehát a rockzenének az ifjúság körében betöltött küldetése, szerepe nyugaton éppen akkor, a kilencvenes évek elején ért véget, amikor Magyarországon. Nálunk azonban más, egyéb okok is közrejátszottak ebben.
Milyen okokra gondolsz?
Felnőtt egy olyan generáció, amely születésétől fogva ebben a forradalmi közegben élt. Ebben szocializálódott, természetesnek vette, hogy a rendszer sajátosságai miatt ez lehetett az egyik leghatásosabb önkifejező eszköze. Az utánuk következő korcsoport pedig egészen más körülmények között nevelkedett, értelemszerűen a zenei ízlésvilága is más körben mozgott…
… Amelyet sajátjának érzett. Ám az illetékesek az úttörő zenei műfaj gondozását globális szinten elhanyagolták, a fiatalok csupán lokálisan, a szülők lemeztárából szerezhettek tudomást ezek létezéséről.
Egyetértek. A rendszerváltozás elhozta a zenei műfaj struktúrájának teljes felfordulását; egyrészt kiszélesedését, másrészt a folyamatok teljes kontrolljának elvesztését. Ennek az új világnak fontos szelete lett volna a múltra való – meg nem valósult – visszatekintés, amely csupán töredékesen, kis szegmensekben történt meg. A P.Mobilon, illetve a Beatricén kívül nem sok előadót tudnék felsorolni, amelyet rehabilitáltak. Ők egyrészt túléltek, másrészt abból tudtak valamennyire profitálni, amit a hetvenes évek közepén, nyolcvanas évek elején letettek az asztalra. Voltak, akik folyamatosan működtek, mások feloszlottak, ám a rendszerváltozást követően visszajöttek a köztudatba és benne is maradtak.
A rendszerváltozással felütötte a fejét egy jelenség, amelyet nemzeti rocknak neveznek. Amelyben persze léteznek igényes produkciók, ám a zenei sekélyesség is éppúgy tetten érhető. Akár így, akár úgy, a műfaj virágzik, legalábbis a többiekhez képest.
Ez különleges színfolt a magyar könnyűzenei kultúrában. A gyökerek több kiindulási pontra is visszanyúlnak: egyrészt a nyolcvanas évek punkirányzatához, amelyből aztán kinőtt egy kisebb magyar bőrfejű mozgalom. Másrészt a műfaj a folk-rock felől is megközelíthető, s a mai színtér ilyen indíttatású előadókat is felölel. Ebből az látszik, hogy a műfaj húsz, de inkább huszonöt éves történetében mindig jelen volt egy erős, stabil érdeklődő réteg, amely lemezeket vásárolt és koncerteket látogatott, és amely ma is megmaradt kedvenc műfajánál. Miután ez a réteg a végsőkig elkötelezett, az irányzat ennek megfelelően annál virulensebbnek tűnik, és folyamatosan jelen van. Ha nem is a fősodratú médiában, de koncertekkel, plakátokkal, kiadványokkal mindenképpen helyet követel magának a zenei kultúrában.
Kihalt az igény az igényességre a kultúrában?
Legalábbis olyan szűk területre szorult vissza, hogy az izgalmasabb, érdekesebb szövegi mondanivalókat lámpással kell keresni. De amíg lesznek őrült, belevaló zenészek, zeneszerzők és előadók, addig valószínűleg közönség is lesz. Azzal a megjegyzéssel, hogy kellő médiabefolyásoltság esetében a közönség ítélete is tévútra vezethető. Ez pedig oda fajulhat, hogy ideig-óráig azok is reflektorfénybe kerülnek, akik nem biztos, hogy oda valók. Az utóbbi időkben meglehetősen eltorzultak, eltolódtak azok az arányok, amelyek meghatározzák, illetve szabályozzák a média kettős feladatát, a jó értelemben vett nevelést, illetve a szórakoztatást. És inkább ez utóbbi felé.
Annak ellenére, hogy mára már megjelentek az állami pályázatok, mégsem állíthatjuk, hogy a rock egyértelműen, hivatalosan is támogatott műfaj lenne. Miben látod az okát, hogy – ellentétben számos nyugati példával – a műfaj magánszemélyektől, cégektől sem kap pénzbeli segítséget?
Úgy gondolom, az állami támogatások nagyban függenek attól, amit a döntéshozók személyes indíttatásuk okán, vagy saját érdekkörük által fontosnak tartanak. Úgy is megközelíthetem, hogy az illetékeseknek csupán annyira szívügye a rockzene, amennyire láthatóak az állami támogatások. Másrészt a rockzene szereplőinek érdekérvényesítése túl gyenge ahhoz, hogy – akár egyéni, akár intézményes szinten – képesek legyenek kicsikarni maguknak az állami segítséget. A rockmúzeum ügyét is hozhatnám példának, amelynek a helyzete máig nem megoldott: szétaprózva, több különböző helyszínen működnek kiállítások. Ugyanez a helyzet a koncerthelyszínekkel: egyik túl kicsi, a másik aréna méretű; a tulajdonos kezében a döntés, hogy melyik előadót lépteti fel. Ugyanakkor a műfaj nehézségeit növeli, hogy hiányoznak a személyes támogatások is.
Mennyire látod irányítottnak, kézi vezéreltnek azt a tényt, hogy nálunk ez a zene nem foglalhatja el az őt megillető helyet, miközben ennek ellenkezőjére nemcsak a környező országokban, de a volt szocialista táborban is bőven akad példa?
Egy magáncég működése saját profitjának maximalizálásán alapul. Ha Magyarországon előkerül egy külföldi tulajdonú zeneipari cég, elsősorban az érdekli, hogy – akár a helyi szereplőkkel együtt működve, akár nélkülük – mi az, amit ezen a piacon meg tud valósítani. Legtöbb esetben ez utóbbi lép érvénybe, hiszen nincsen olyan állami szabályozás, amely az ellenkezőjére késztetné. A környező, hasonló helyzetben lévő országok példáira ugyan nem látok rá, de biztos vagyok abban, ha létezne valamilyen törvényi szabályozás – ha úgy tetszik állami terelés –, az nagymértékben hozzájárulna a magyar rockszíntér feléledéséhez.
A rockzene mára köztudottan kikerült a fősodorból, ezzel párhuzamosan a lemezeladások száma is drasztikus csökkenést mutat. Kimutatható-e valamilyen összefüggés a két folyamat között?
Szerintem nincs összefüggés. A lemezpiac mélyrepülése, amely több mint egy évtizedes probléma, kifejezetten a másolások, majd a letöltések számlájára írható. Ezek korábban még kazettákra történtek, ami a rossz hangminőség miatt még nem rengette meg a legális zeneipart. A kilencvenes évek második felében viszont megjelent az írható CD, amelyhez eleinte eléggé borsos áron lehetett hozzáférni, aztán annak árcsökkenésével átvette a kazetták szerepét: ez lett a másolások alapja. Ennek több mint tíz éve, ekkortól datálódik igazán a hivatalos lemezpiac válsága, majd jut el arra a szintre, hogy az eladott példányszámoknak a tizedét teszik ki az eredeti hordozók, a többit pedig a másolatok. Másrészt az internet elterjedése sem tett jót a fizikai hanghordozóknak, a másolások helyét átvették a letöltések. A digitális jelek bármilyen hordozóra való (illegális) mentése végképp megadta a kegyelemdöfést az amúgy is padlóra került iparágnak. Mára azzal kell szembesülnünk, hogy ezekre a kihívásokra jelenleg nem található hatékony megoldás. Ebben a helyzetben a zenekarok koncertbelépői tartják el az előadókat, amely által a hanghordozók és a rögzített zene is egyfajta koncertvédjeggyé silányulnak. Azt azonban hozzátenném, hogy az elmondottak nem csupán és kifejezetten a rockzenére vonatkoznak, hanem általános érvényűek. Tehát ebben a formában ez a fajta ipar megszűnik, hiszen nem éri meg új lemezt készíteni és eladni, s ez alól legfeljebb a nagy nevek a kivételek. Ők viszont nem képesek kitölteni az egész piacot. Számos jogi és műszaki probléma merült fel, mára kiderült, hogy ezek a folyamatok teljes egészében átláthatatlanok. Megjósolhatatlan tehát, hogy a felsorolt problémakör hová futja ki magát, hogy mi lesz tíz-húsz év múlva. Mindezt tetézi, hogy a rockzene kicsúszott a fősodorból, s a hallgatói korosztály függvényében csupán fogyasztási cikké degradálódott. Ezzel a folyamattal aztán a rockműfaj korábban megtapasztalt lázadó szellemisége, személyiségformáló képessége, kulturális küldetése szép lassan eltűnik. A jelenség fontos, oldalirányú vetülete, hogy mára a fizikai hang-, illetve képhordozók forgalmazása a nagy sztárok kivételével nem, vagy alig nevezhető rentábilisnak. Tehát a fő probléma a rockzene mainstreamből való kikerülése, ám a lemezeladások csökkenését nem érzem ennek a következményének.
Hegedűs István
 |
 |
2016. augusztus 26. 07:29