STEVE VAI - Szenvedélyes harciasság negyed évszázad elteltével is
Habár a virtuóz rockgitározás kora bő huszonöt éve leáldozott, a hősök közül néhányan az ellenséges zenei trendek égzengéssel járó pergőtüzében is képesek voltak magasra emelni szeretett instrumentumunk zászlaját. A gitáros-szupersztár-státuszát példa nélküli módon, maradéktalanul megőrző Steve Vai mind a kilencvenes években, mind az azt követő időszakban sikert sikerre halmozott, bebizonyítva, hogy a mesteri hangszerkezelésen alapuló instrumentális rockzene nem a csillogó nyolcvanas évek múló hóbortja, hanem megkérdőjelezhetetlen létjogosultságú, örökérvényű műfaj. Mr. Vai néhány héttel ezelőtt mindezt Budapesten is megerősítette, amikor is teljes egészében eljátszotta élete főművét, a Passion & Warfare lemezt, annak huszonötödik évfordulója apropóján. Minden idők legsikeresebb és egyik legbriliánsabb gitárlemezének speciális újra-kiadása ugyancsak megtörtént júniusban, eme jubileumi kiadvány kapcsán ültem le beszélgetni a Mesterrel, aki továbbra is jelenség; akire testőr vigyáz; akinek a kedvéért lezárják az elegáns belvárosi hotel lobby-részét; akivel élmény társalogni, mert hihetetlenül kifinomult, udvarias és intelligens ember; és nem utolsósorban, aki egyenrangú félként kezeli beszélgetőpartnerét. Jobb interjúalanyt nem is kívánhat az egyszeri újságíró.
D.Gy.: A Passion & Warfare album huszonöt éves jubileumi újrakiadása dupla lemezes formátumban valósult meg a nyár elején, melynek egyik érdekességét a Modern Primitive cím alatt összefogott, eddig soha meg nem jelent stúdiómunkák adják. Úgy tudni, hogy e dalok túlnyomó részt a nyolcvanas évek derekán születtek, ami rögvest magával hozza a kérdést: miért kárhoztattak három évtizedig a fiók mélyén porosodni, és miért éppen most vetted elő őket?
Steve Vai: Nos, amikor Kaliforniába költöztem, hogy Frank Zappával dolgozhassak, totálisan beszippantott a stúdiózás világa. Belevetettem magam a felvételkészítés rejtelmeibe, ehhez pedig szereztem egy házi körülmények között használható kis cuccot, amit a Hollywood közepén álló bérleményem hálószobájában rendeztem be. Rengeteg felvételt készítettem abban az időben, ez a törekvés pedig folytatódott akkor is, amikor már valódi stúdióm volt az időközben megvásárolt házamban. Frank segítségével ekkor láttam neki a Flex-Able felvételeinek, amit tulajdonképpen saját szórakoztatásomra készítettem el, eszem ágában sem volt megjelentetni. Aztán valahogy mégis kiadásra került, és ez meghozta az étvágyamat a lemezkészítéshez. Összeraktam egy csapatot, aminek The Classified lett a neve. Tommy Mars és Sue Mathis billentyűsök, Stu Hamm basszusgitáros, valamint Chris Frazier dobos alkották a bandát, és rögvest elkezdtünk koncertezni, valamint dalokat írni. Mindez még a nyolcvanas évek első felében történt. Számtalan témám született abban az érában, amelyek fel is lettek véve, de végül befejezésre nem kerültek, mert közben megkeresett az egykori Rainbow-énekes Graham Bonnet által vezetett Alcatrazz zenekar, hogy szálljak be hozzájuk Yngwie Malmsteen megüresedett helyére. Elfogadtam az állást, ráadásul szólószerződéshez is jutottam, ami természetesen azt eredményezte, hogy a The Classified-nak vége lett. Elveszítettem az érdeklődésemet a csapat iránt, mert már teljesen más zenei ötletek foglalkoztattak, végeredményben akkor kezdtem el azokat az elképzeléseket megvalósítani, amelyek a Passion & Warfare lemez anyagaként öltöttek később testet. Persze mindvégig éreztem, hogy egyszer be kellene fejezni a The Classified anyagát, de abban az időben már egyértelműen túljutottam a korai Zappa-inspirálta világon. Azóta a megfelelő időre vártam, ami a Passion & Warfare újrakiadásának lehetőségével végül el is érkezett. Úgy voltam vele, hogy ennél tökéletesebb platform nem létezik, hiszen a Modern Primitive egyfajta összekötő kapocsként szolgálhat a Flex-Able és a Passion & Warfare között. Mindig úgy gondoltam, hogy óriási űr tátong a két lemez között, mintha nem is ugyanaz az ember készítette volna őket. A Modern Primitive a hiányzó láncszem, amin egyértelműen tetten érhető az első és a második anyag között átívelő fejlődési tendencia. Egyébként roppant érdekes és izgalmas volt számomra újra elővenni, majd befejezni ezeket a cro-magnoni fejlettségi fokon álló dalokat, és ahogy látom, a tábor is örömmel vette őket. Nem számítottam ilyen nagyszerű fogadtatásra, komolyan meglepődtem a sikeren. Úgy tűnik, van becsülete annak, ha az ember követi, amit a szíve diktál, kitart az igaz dolgok mellett, mert a közönség megtalálja az értéket az olyan lélekkel teli, őszinte munkában, mint amilyen a Modern Primitive is. Nem a széles közönségréteg - bár bizonyos esetetekben még az is lehet -, hanem egy jóval szűkebb, de annál lojálisabb mag. Tudom, hogy így van, mert rajongóként magam is lojális vagyok azon művészekhez, akik szerintem hűek tudtak maradni valódi zenei identitásukhoz.
D.Gy.: Hogyan hoztad kiadásra kész állapotba a Modern Primitive anyagát a stúdióban? Újra felvetted a gitárokat?
Steve Vai: Nem, erről szó sem volt. Ugye, harminc évnél is idősebb, befejezetlen felvételekről beszélünk, amelyek leginkább dob- és basszusalapokat, némi ritmusgitárt, illetve ugyanennyi billentyű-sávot tartalmaztak. Akadtak olyan témák is, amelyek egyáltalán nem kerültek felvételre anno. Fogtam a régi szalagokat és kazettákat, majd átalakítottam őket digitális anyagokká. Ezután felvettem a hiányzó részeket az akkori demókhoz, illetve teljes egészében megcsináltam az eddig csupán papíron létező ötleteket, például a három részből álló Pink And Blows Over-t, és a Mighty Messengers-t…
D.Gy.: Utóbbi dal meglepően dallamos…
Steve Vai: (felhúzza a szemöldökét…)
D.Gy.: Úgy értem, tele van azonnal ható melódiákkal, akár mainstream popdal is lehetne…
Steve Vai: Tudod, nagyon kedvelem a dallamokat, és a dalaim jelentős része bizonyos fajta dallamokon alapul… (mosolyog) Viszont sosem éreztem azt, hogy hajtanom kellene a mainstream irányába, a szándékos közérthetőség felé. Vannak éppen elegen, akik ezt csinálják, és hozzáteszem, sokan közülük nagyon jól csinálják. Mindig úgy voltam vele, hogy nekem olyan zenét kell írnom, ami elsősorban számomra érdekes, ami engem tesz boldoggá. Sosem kerestem a közönség kegyeit, nem voltak elvárásaim a zeném fogadtatását illetően, és ezáltal óriási művészi szabadsághoz jutottam. El sem tudod képzelni, mennyi elképesztően dallamos, könnyen befogadható dalom született az évtizedek során, olyan ötletek, amelyek könnyedén megfelelhettek volna a fősodor által támasztott követelményeknek, de vagy nem fejeztem be, vagy egyáltalán fel sem vettem őket. És nem azért, mert nem szeretem ezt a világot, éppen ellenkezőleg. Mindazonáltal, a mainstream kifejezés az én értelmezésemben a divatosság szinonimája, és ezzel nem tudok mit kezdeni. Egészen biztosan nem érezném komfortosan magam ebben a szegmensben, ezért nem is tettem soha lépéseket annak érdekében, hogy részese lehessek.
D.Gy.: A The Lost Chord dalban az a Devin Townsend énekel, akivel az 1993-as Sex & Religion lemezt készítetted. Ez a téma abból az időből maradt meg?
Steve Vai: A The Lost Chord ugyanúgy a The Classified-időszak szülötte, ahogy a többi szerzemény, tulajdonképpen a Mighty Messengers folytatása. Eredetileg a Midway Creatures címet viselte, de arra a kifejezésre szükségem volt egy másik kompozíció számára, így lett lelőle The Lost Chord. Anno sokat játszottuk a dalt, én énekeltem… Várj csak, nem is… Stu Hamm énekelte a bulik alkalmával, felvételre azonban nem került, ezért úgy döntöttem, hogy ezúttal megcsinálom magam az éneket is. Valami azonban nem stimmelt. Szeretem a hangomat, de azt is tudom, hogy csak bizonyos stílusú zenéhez illik, és szerencsére képes voltam felmérni, hogy az általam készített éneksávok elrontják a dalt. Számba vettem a lehetőségeket, majd felhívtam Devint, aki a kedvenc énekesem, sőt, a kedvenc előadóm a bolygón. Eredetileg arra kértem, hogy énekelje fel a verzéket, de amikor visszaküldött egy olyan verziót, amiben minden sor az ő hangján szólalt meg, totál padlót fogtam. Valódi géniusz a srác!
Sajtós kolléganő: Lejárt a tíz perc… (A kimondottan szigorú keretek között zajló interjú ekkor ért volna véget eredetileg.)
Steve Vai: Szeretnék még beszélgetni vele…
D.Gy.: Köszönöm szépen a lehetőséget, nagyon kedves vagy!
A Passion & Warfare újrakiadásán négy bónuszdal is található. Ezek ugyanakkor íródtak, mint az eredeti lemez?
Steve Vai: Az As Above és a So Below akkor készült, igen. A Lovely Elixir viszont csak egy ötlet volt… Egy rövidke dallam, egy régi kazettán… Nem túlzok, az archívumomban ezres nagyságrendben állnak ezek a néhány másodperces dallamfordulatok. Nagyon hasznosnak tartom az ötletek ilyetén raktározását, a For The Love Of God példának okáért egy hetvenes évek végén készített részletből fejlődött ki. A Lovely Elixir is így indult. Kölyökként Carlos Santana Europa című szerzeménye felbecsülhetetlen hatással volt rám, ez volt a legelső igazán briliáns gitárzene, ami meghatározó jelentőséggel bírt számomra. Egyszerűen a DNA-m részévé vált. Számos dalom e kompozíció hatására született, és ez igaz a Lovely Elixirre is. Az első néhány hangból álló motívum felettébb hasonlatos a Europa kezdéséhez, de erre csak később eszméltem rá. Pontosan ezért nem is fejeztem be akkoriban, mert úgy gondoltam, túl nyilvánvalóak a gyökerei, és célszerűbb teret engedni az eredetibb szerzeményeknek. Persze mai fejjel simán feltettem volna a Passion & Warfare-re, mert a kezdést leszámítva egyáltalán nem reflektál Santanára. Mindenesetre örülök, hogy végül csak sikerült igazságot szolgáltatni ennek a dalnak is.
D.Gy.: Érdekes, hogy Santana ilyen mértékben volt hatással rád, hiszen a játékod alapján elsősorban olyan neveket szoktunk emlegetni, mint Allan Holdsworth és Frank Zappa…
Steve Vai: Rengeteg hatásom van Allan és Frank mellett: Jeff Beck, Jimmy Page, Jimi Hendrix, Ritchie Blackmore, Brian May, Al Di Meola, Joe Satriani, és persze Carlos Santana. Ők mind az én hőseim!
D.Gy.: Jövőre harmincadik évfordulójához ér az együttműködésed az Ibanez gitárcéggel. Milyen nagyszabású megjelenésekkel készülsz a jubileumra?
Steve Vai: Grandiózus terveket szövögetünk az Ibanezzel, de ezekről még korai lenne bármit is mondanom… Nagy becsben tartom az együttműködésünket, az egyik legfontosabb zeneipari kapcsolat ez, amit valaha kialakítottam. El sem tudom mondani neked, mennyire harmonikus a viszony köztem és az Ibanez Hoshino között, immáron három évtizede. Fenomenális dolgokat hoztunk össze együtt, és tényleg csak azt tudom mondani, hogy csodálatos érzés egy ilyen gyártó bizalmát élvezni.
D.Gy.: Hogyan kezdődött az együttműködésetek a nyolcvanas évek derekán?
Steve Vai: Ez a történet is Zappától indul. Szinte minden téren, ami kapcsolatos volt a zenével, Frank útmutatásait követtem. Roppant jó és hasznos meglátásai voltak, amikre nem ártott odafigyelni. Akkoriban imádtam a Stratocastert és a Les Pault, volt is belőle szép számmal a tarsolyomban, ugyanakkor mindannyian éreztük, hogy szükség lenne egy olyan hangszerre, ami minden tekintetben idomul a játékstílusomhoz, illetve a legnagyobb mértékben képes kiszolgálni azt. Ennek az lett a következménye, hogy megterveztem a gitárt, és gyártattam belőle négy példányt egy kicsiny Hollywood-i manufaktúrával. Tulajdonképpen ezek voltak az első JEM gitárok. A hangszereket akkor kezdtem használni, amikor csatlakoztam David Lee Roth zenekarához, és mivel a népszerűségem rohamos mértékben kezdett emelkedni, egyből felkeltettem a különböző gitárcégek érdeklődését. Számtalan gyártó próbált megnyerni magának, és adtam is esélyt mindnek. Egyetlen kikötésem volt csupán: gyártsák le a gitáromat, az eredeti prototípusok alapján, ugyanazon specifikációk szerint. Aki megcsinálja, annak aláírom az endorsement szerződését. Folyamatosan érkeztek a modellek, de egyik sem ért a nyomába az eredeti hangszereknek. Valamiért nem értették meg, hogy pontosan ugyanazt a gitárt akarom, nem mást. Aztán az Ibanez elkészítette a JEM-et, ami tökéletes lett. A JEM alapján indult útnak az RG-széria is, ami akár alacsonyabb árkategóriájú JEM-ként is aposztrofálható. Nem túlzás, hogy történelmet írtunk a modellel, hiszen az RG rövidesen a legnépszerűbb rock és metal gitárszériává vált, valamint minden idők egyik legnagyobb példányszámban eladott elektromos gitárjává, amivel csak a Fender Strat és a Gibson Les Paul képes konkurálni. Ennyire jól sült el az egész JEM-elképzelés. Ez a dizájn harminc év múltán is annyira releváns, annyira meghatározó… Valóban korszakalkotó a jelentősége.
D.Gy.: Végezetül a hangszer testében lévő fogantyúról kérdeznélek. Hogyan is nevezted el anno? Majomfogó (Monkey Grab)?
Steve Vai: (mosolyog) Igen, a majomfogó… Amikor nekiláttam a JEM tervezésének, két dolgot tartottam szem előtt: a praktikusságot és az egyéniséget. Tudtam, hogy amint gyártásba kerül a dizájn, a konkurencia azonnal rácsap majd, és megpróbál saját aspektusból gyártani valami hasonlót. Nincs ezzel gond, így működik az evolúció. Viszont mindenképpen fel akartam ruházni valami olyan meghökkentő jellemvonással, amit senki sem mer majd lemásolni. Ez lett a majomfogó...
Interjú: Danev György
 |
 |
2016. augusztus 24. 06:50