Akarunk-e kezdeni valamit a tehetségeinkkel?
Nem a magunkéval, hanem az utánunk következő generáció megkerülhetetlen, ránk nehezedő, de egyelőre parlagon heverő, gyalázatosan kihasználatlan tehetségével.
Ha van idő, amikor bármilyen korábbinál gyorsabb, látványosabb és magasabb színvonalú fejlődés tapasztalható a magyar muzsikus ifjakban, akkor az most van.
Többé-kevésbé figyelemmel kísérem az élőzenekaros tehetségkutatókat és továbbra is húsz helyi felállásból csupán 3-4 említésre méltó akad, azok viszont annyival ügyesebbek, mint bármikor korábban, korukat meghazudtolóan karakteresek, vagy épp csak kifinomultak, hogy evidenciának venném, hogy azonnal tv, rádió, sajtó, meg a közönség veti magát rájuk.
De milyen tv, rádió, sajtó? Mire apellál a Nagyszínpad szigetes tehetségmutató, miről álmodhat az Öröm a zene mozgalom?
A Petőfi Rádió mostanra kb. beadta a kulcsot. Olyan homályos, kibogozhatatlan magyarázattal, ami mögött biztosan nincs tiszta-, pláne a zenei, vagy akárcsak zeneipari érdekeket kicsit is figyelembe vevő koncepció. Pedig, ha valami igazán történelmi fontosságú és példaértékű volt a magyar könnyűzenei nyilvánosságban, az pont a Petőfi 2007-ben kezdődött úttörő és robbanásszerű sikere. Az addigi rádiós és tv-s zenei szerkesztő szakma krémjét vágták haza, vagy állították szőnyeg szélére cipőt nézegetni azzal, hogy szinte minden általuk képviselt új/régi előadóról az addigi guruk bizton állították, hogy nem érdekli a közönséget. És még mennyire érdekelte! Először - és azóta sem - tette a magyar közmédia a nemzet könnyűzenéjével azt, ami elvárható kötelessége. Reméljük, nem csak egy vissza nem térő romantikus nosztalgiaként emlékszünk majd azokra az időkre!
A többi magyar rádió közismerten és hírhedten, sőt deklaráltan nem vállalja új produkciók felkarolását.
A zenei televíziózás - a mulatós műfajt leszámítva - igazán nagy nyilvánossággal már rég nem bír. Van néhány vakmerő tv-s próbálkozás, azonban ez a szegmens önmagában nem csinál nyarat. Van kormánytámogatás még - bár azzal az otromba szépséghibával, hogy könnyűzenére kizárólag a zenésszakmától elvont jogdíjakból fordítanak, annak is csak egy töredékét - de ott legalább a program célja, iránya, szándéka megkérdőjelezhetetlenül érvényes és fontos. Még ha a rendkívül komplikált, bürokratikus és hosszadalmas kifizetéssel már be is fejeződik a dolog támogatás része.
Továbbra is ott a kérdés, hogy akarunk-e tényleg valamit kezdeni a tehetségeinkkel. Mert a tehetségkutatóknak, a HANOSZ-nak, a Cseh Tamás Programnak köszönhetően most már észrevehető mennyiségű, igazán érdemes új alkotó és előadó dörömböl, de ha meg is nyílik előttük egy-egy ajtó, kiderül, hogy amögött már semmi sem várja őket.
Nincs koncepciózus, erős és politikailag támogatott könnyűzeneipar. Enélkül pedig a szerényebb, bár annál sikeresebb román, vagy balti könnyűzene is olyan köröket ver ránk, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Semmit nem ér az az elégedetlenkedés, ami nem mondja meg, hogy mi legyen másképp. Úgyhogy ahelyett, hogy tovább nyöszörögnék erről a megbuggyant pocsolyáról, következzen a kívánságlista:
Kérek az ovikba és iskolákba szerethető, az élettel kapcsolatban álló zeneoktatást, hogy megtanulják a kölkök, mire való, miért fontos a zene! Kérek hangszereket is ugyanide, hogy muzikálisabb, értőbb közönséget neveljünk! Kérek a színházakba új magyar zenés darabokat! Mindegyikbe. Kérek közszolgálati médiát, ami nem mindenkinek diszkréten kedvezni akaró salátát, hanem bátor, játékos, érvényes és szakmailag is erős könnyűzenét nyom le szittya torkunkon!
Mert hogy itt az idő, hogy algátlanítsuk, kikotorjuk, felfrissítsük és élővé tegyük ezt a holtágat. Van emberanyag, van ötlet, tudás, szépség és fiatalság.
És talán kinevelődik az első olyan magyar zenészgeneráció, aki 30 pluszosan sem felejti majd el, hogy annak idején miért is kezdte el ezt az egészet csinálni.
Czutor Zoltán
 |
 |
2016. augusztus 19. 19:20