Tollforgatás és gitár-hedonizmus
Ilyen az, amikor a hóhért akasztják. Az elmúlt tíz évben százötvennél is több szakmai interjú keretében faggattam ki a világ legjobb zenészeit és vezető hangszergyártóit felszereléseik erényeiről, most azonban eljött az idő, hogy magam is véleményt formáljak a témában. Hogy ez kit fog érdekelni? Fogalmam sincs, mindenesetre nekem jól esik leírni. Hadd legyek már kicsit önző, lelkes amatőrként hadd szórakoztassam kicsit magam, na!
Muszáj a legelején kezdenem. Higgyétek el, ez fontos. Nos, az égiek enyhén szólva nem segítették szépreményű rock & roll-karrierem indulását, amikor elrendelték balkezességemet. Balkezesnek lenni egyébként jó. Persze csak akkor, ha az embert nem zavarja, hogy sosem talál olyan ollót és konzervnyitót, amit normálisan meg tudna fogni, illetve át tud siklani ama tény felett, hogy írását, rajzait, festményeit egész életében reménytelenül elmaszatolja majd. Tapasztalataim azt mutatják, hogy viszonylag kis lelki sérülés mellett ebbe azért bele lehet törődni. Abba viszont már kevésbé, hogy mire a balossággal sújtott delikvens hatalmas energiákat mozgósítva végre meggyőzi felmenőit az első gitár megvásárlásának életbevágóságáról (“kisfiam, úgyse lesz hozzá kitartásod”, “nincs rá pénzünk”, stb.), rá kell eszmélnie, hogy tulajdonképpen az a hangszer nem is létezik, amit meg akar venni...
Magam is ebben a cipőben jártam, amikor hosszú hónapok ügyvédi perbeszédeket megszégyenítő érveléseit követően drága nagyanyám megkönyörült rajtam, és kezembe nyomott egy akkori mérce szerinti jelentős összeget az áhított fa birtokba vételének elősegítése céljából. A baj itt kezdődött igazán: a vágyott balta nem volt sehol! Noha vadul túrtam a pesti hangszerboltokat és az apróhirdetéseket, effektivitásom olyan volt, mintha tűt kerestem volna a szénakazalban. Mindenhol csak alsó kategóriás, tűzifának való gagyikkal, hangszernek csúfolt gyalázatos szörnyszülöttekkel találkoztam, miközben frusztrációtól mentes jobbkezes kollégáim annyi modellből és árkategóriából választhattak, mint égen a csillag. És azok a színek! Nem tudom, miért, de a gyártók akkoriban előszeretettel rúgták bordán a már földön fekvő, amúgy is kisebbségi komplexusos balkezest azzal, hogy kizárólag gyászos fekete kivitelű hangszereket kínáltak megvételre. Hát annyira nehéz lett volna leakasztani a falról azt a nyomorult fehér vagy kék festékkel teli flakont?!
Idővel persze gyúlt némi fény az alagút végén. Habár előbb elszalasztottam egy nyolcvanas évekből itt ragadt Strat-forma Hohnert, majd egy fix hidas Ibanezt, végül csak kikötöttem egy three-tone sunburst színben pompázó Squier Stratocasternél. Noha kicsit sárgábbnak és savanyúbbnak tűnt, mint az igazi Fender, mégiscsak az enyém volt! Micsoda ugrásszerű minőségbeli változásként éltem meg a gitáron való játékot ahhoz a kölcsönbe kapott, minősíthetetlen acélhúros akusztikus förmedvényen való kínlódáshoz képest, amin kész gyötrelem volt egyetlen értelmes akkordot is megszólaltatni.
A feketeleves tányérba való meregetése azonban még ekkor sem hagyott alább, de nem ám. Az elektromos gitárnak ugyanis van egy olyan roppant hülye tulajdonsága, hogy csak erősítőn keresztül szól úgy, ahogy kell. Rendes erősítőn… Nem azon az 5 wattos tranzisztoros kínai tákolmányon, ami nekem jutott. Őrületes hangzásbéli hiányosságait amúgy vak-vezet-világtalant-módon egy Zoom multieffekttel igyekeztem versenyképesebbé tenni - mondanom sem kell, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Ez a konfiguráció jóval tovább határozta meg zenés életemet, mint kellett volna, viszont óhatatlanul is hozzájárult problémamegoldó képességem jobbá tételéhez. A gitárról kiderült, hogy talán nem kéne annyira lesajnálni, mert bizony még valódi égerből épült, a nyaka is elsőrangú, tehát érdemes esélyt adni neki. Kapott is. Rövid idő alatt olyan metamorfózison esett át, hogy az anyja sem ismert rá. Medgyesi Tibi két Seymour Duncan humbuckert rakott bele, hídhoz egy JB Modelt, nyakhoz pedig egy Alnico II Prót, majd a javaslatára magam csavaroztam a húrlábba Graph Tech babákat. Nem bántam meg, azóta nincs húrszakadás, és megérkezett a sustain is. Az eltelt sok-sok esztendő alatt persze több változtatást is eszközöltem a hangszeren. Nem mintha bármi bajom lett volna a JB-vel, a helyére kíváncsiságból egy George Lynch Screamin’ Demon pickup került, ami nevével ellentétben nem egy agyontorzított metal-rémség, hanem egy alacsony kimenetű, csodásan artikulált hangon éneklő, PAF-szerű, nyílt és dinamikus hangszedő. A nyaknál lévő Alnico II Pro szintúgy igazságtalanul kapta meg a munkakönyvét, ide egy DiMarzio Cruiser került, ami viszont annyira nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Lehet, hogy a rózsafa fogólap az oka, de nekem túlságosan fedett és tompa összhatást nyújtott. Ami a további tuningolásokat illeti, pár éve Lápiék a Fender szervizben marhalábszárcsontból faragtak neki új nyerget, és ha már ott volt, akkor be is állították... de hogy! Azok a csávók nagyon tudnak.
Kicsit előreszaladtam, pedig nem kellett volna, mert még a hőskorban (az enyémben) történt, hogy belefutottam egy vakítóan pink Kramer 100 Series modellbe, amibe nyolcvanas években felnőtt gyerekként természetesen fülig szerelmes lettem. Nem számított, hogy a satu alatt el volt törve a nyaka, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy a ‘89-es Kramer katalógusban bizony ugyanezt a gitárt Andy Timmons tartja büszkén! Hát kell ennél nyomósabb indok?! (Persze, hogy kell, te idióta...) Annak rendje és módja szerint, gondolkodás nélkül megvettem. Istenem, de rossz hangszer volt! Olyan száraz soundot produkált, mint a kandallóban pattogó akác, de ezt idővel megmagyarázta a festés alá rejtett rétegelt lemezből készült test… A rendeltetésszerűen még véletlenül sem működő, hangolást romboló Floyd Rose II-es tremoló rövid úton megutáltatta velem a satus rendszereket, azóta sem volt a kezemben olyan gitár, ami ilyennel rendelkezett. Kapcsolatunknak rövid úton, minimális véráldozatokkal sikerült véget vetni – volt, aki megvette annyiért, amennyiért egykoron én. Áldott legyen a neve.
Egyszer Lemmy a következőt mondta: „Nem adok tanácsot senkinek. Mindenki kövesse el a maga hibáit.” Mennyire igaza volt az Öregnek. A saját hülyeségünkből lehet a legtöbbet tanulni, így aztán ezek abszolválását követően magam is óvatosabbá váltam az áhított tónus keresésének kátyúkkal teli ösvényén menetelve. Úgy 2003-2004 környékén a Codában kezembe került egy koreai Epiphone Les Paul Standard. Mindig is imádtam a Les Paul kövér, búgó hangját (a Thin Lizzy és a Whitesnake gitáristene, John Sykes tett róla, hogy így legyen), úgyhogy ott akkor el is határoztam, hogy kell egy ilyen instrumentum. Egy évre rá meg is lett. Korábbi tapasztalataim alapján gyorsan kivágtam belőle az eredeti pickupokat (az egyik azóta is elsőrangú gombostűösszeszedő funkciót lát el a feleségem varrószobájában), és Megyó mester útmutatása szerint beletettem egy Seymour Duncan SH-1 59 Model - SH-5 Duncan Custom szettet. Ha éltetek hatalmas PAF-hangot… Olyan erőtől duzzadó, kiegyensúlyozott, ugyanakkor vintage-érzetű szólást produkál, hogy azóta sem kellett hozzányúlni.
Az álomgitár beszerzése ettől függetlenül még hátra volt. Az X generáció utolsó évfolyamainak prominenseként mi más is lehetett volna számomra ez, mint a fehér Fender Stratocaster! Elismerem, bűnös vagyok abban, hogy kölyökként nézni legalább annyira imádtam, ahogy John Norum tekeri a Final Countdown szólóját, mint hallgatni. És akkor még ott volt a cowboykalapos Richie Sambora, na meg a zsabós ingek bűvöletében élő Yngwie Malmsteen… Ilyen háttérrel nem kell csodálkozni, hogy sok mindent megtettem volna egy arctic white színű, jávor fogólapú Stratért. Nyugi, olyan sokat azért mégsem kellett. Mocskos fantáziám netovábbja egy mexikói Strat képében érkezett meg, azóta pedig bigámiában élek. Főleg azért, mert rohadt sokat költöttem azóta rá. Rendesen, ahogy egy szeretőre illik. Van ugyanis egy fixa ideám - gitárból nem kell félmilliós. Majd én azt tudom, hogyan tegyem a kis szendeséget vérvörös körmű démonná, hogyan formáljam saját képemre. Természetesen az elektronika java rövid úton a kukában végezte. Nyakhoz és középre egyaránt DiMarzio True Velvet került, mert, ahogy Kádár elvtárs mondá vala, a krumplileves legyen krumplileves. A single coil pedig single coil. Igazi. Alacsony kimenetű. Hamar elhaló. Zajos. Kell az a 60 cycle hum, hogy legyen harang-szerűség. DiMarzióék ott, New Yorkban pedig tudják, hogy legyen a cucc a lehető legautentikusabb. Ennek érdekében még a vintage staggered-típusú mágnesezéstől is eltekintettek. Bizony, a True Velvetben nem a H húr alatti mágnes van legmélyebben, hanem a G alatt lévő. Hjajj, a Fibenare-os Goldschmidt Gábor mennyit mondogatta anno, hogy ez a logikus, a vintage staggered nem az. Hát tessék, itt van! Roppant széles spektrumot ölel át hangkarakterisztika szempontjából. Tisztán gyönyörű és klasszik Strat-hang, kicsit felkokszolva kihívó és szexi, akár Cameron Diaz tekintete, agyig torzítva pedig gurgulázó, mintha Malmsteen virsliujjai vezetnék.
Nyilván, e pároshoz méltó bridge pickup is dukál. Ha már Yngwie, kipróbáltam egy HS-3-at, de nem vált be, úgyhogy visszatértem a kályhához: Seymour Duncan JB Jr., single-méretű házba csomagolva, kimondottan Stratocasterbe tervezve. A világ legjobb pickupja hídhoz. Nekem. Eszelős dinamika és hangkitartás, dögös felső-középtartomány, sosem tapasztalt felharmonikus-gazdagság, imádnivaló orrhang. Mintha a wah pedált középállásban felejtetted volna. Ezek után egyvalami kellett a totális lelki békéhez: egy überzseniális tremoló. Kálló Peti barátom az Oroszlánbarlangban tálcán kínálta a megoldást a Schaller vintage-típusú cucca képében, ami ennek a versenyszámnak a csúcsa. Kezdjük ott, hogy méd in dzsörmeni, nem csájna. A minőség kézzel fogható. Két csavaron alapuló rendszer, amit úgy lehet floating-mód beállítani, hogy nincs szükség marásra. A kar atombiztos külső leszorítógyűrűvel rögzítendő, és úgy berreg, mint az állat! Jeff Beck elbujdokol, ha meghallja!
Gitárokra vonatkoztatott sajátos felfogású diszciplínám az erősítőkre nem vonatkozik, abból ugyanis kell a drága. Akadt persze olcsó is a praxisomban, a már említett, bár említésre sem méltó kínai csoda mellett például egy kiváló ár-érték arányú Peavey-t hajtottam egy ideig. Jó kis motyó volt, lelkem mélyén akkor azonban már tudtam, hogy az előrelépéshez kell a vas, a full csöves motyó. Az elő ilyenem egy 1x12-es 50 wattos ENGL Screamer volt. Jesszus, milyen harapós kis jószág ez, egy valódi méregzsák! Kérlelhetetlen németséggel, tehát kicsit sarkosan, ám roppant hatékonyan lehetett falat bontani vele. Nem ismert kegyelmet, nem ejtett foglyokat. Szerintem még kétszáz év múlva is működni fog, anélkül, hogy javítani kelljen. Valaki másnál. Már nincs meg, mert nagyon metal volt, és amúgy is előrébb szerettem volna lépni, mégpedig a 2x12-es kombók játszóterére. Más világ ez.
A Marshall Vintage Modern 2266C-be már akkor belehabarodtam, amikor Hajdu Zoli először mutatta. Ezt követően addig csűrtem-csavartam a kérdést, hogy kénytelen volt nekem eladni. Ez az 50 wattos, klasszikusan egycsatornás jószág azóta engem vesz meg kilóra, akárhányszor bekapcsolom. Hangban olyan legendákat idéz, mint a JTM-45 és a Plexi (négy ECC83 az előfokban, két KT66 a végfokban), a lila műbőr borítás pedig nagyon retrónak, nagyon menőnek tűnt már évekkel ezelőtt is. Hihetetlenül flexibilis, roppant érzékenyen reagál, a gitár hangerő-potméterének tekergetésével a tisztától a vintage hi-gain-ig mindent el lehet érni. A hangszórók limitált Celestion G12C 25-ösek, melyek eredetileg a Jimi Hendrix Super100JH stack-hez készültek. A mérnökök úgy gondolták, ide is jók lesznek. Eléggé jól gondolkodtak. Ez az én soundom, a Strat-Marshall kombináció.
Persze, a Szent Grál meglelése után nem dőltem elégedetten hátra. Szükség volt még valami nagyon mértékadóra, valami nagyon örökzöldre, végtére is, eljutottam már a sznobságnak arra a fokára a nagy magyar valóságban. VOX AC30, british racing green színben, hogy el ne hervadjon. Emlékszem, amikor büszkeségtől dagadó kebellel kiposztoltam a Facebook-ra a karácsonyfa alatt álló monstrumot, Andy Timmons az elsők között lájkolta. Már ezért megérte, hát persze. Mindazonáltal, a Marshallt már nem volt képes letaszítani a trónról. Pedig amaz nem egy kezesbárány (az AC30 sem, de nem ám!), meg kell küzdeni a kegyeiért, főleg egy Stratocasterrel.
Egyértelműen szükség van néhány pedálra ahhoz, hogy a sound kiegyenesedjen, könnyebben kezelhető legyen. A régi iskola híve vagyok, az analóg kispedáloké, ezek közül is a delay áll mindenek felett. A szólógitárnak áznia kell a késleltetésben, nem is értem azokat a modern felfogású gitárosokat, akik ezt ignorálják. Az enyém egy Electro-Harmonix Memory Boy, a legendás Memory Man öcsikéje. Analóg motyó, amit ugyan nem lehet olyan pontosan beállítani, mint digitális rokonát, ám az általa felkínált lehetőségek tárháza feledteti ezt. 550 miliszekundum a plafon, ami beállítható, ennél messzebb szerintem amúgy sem megy a jóérzésű bárdista. Az effekt loop-ba hurkolva használom, ahol még egy Electro-Harmonix Electric Mistress kórus/flanger található. A kórust csak tiszta hangszínnél szeretem, torzítóval történő használatát csak Zakk Wylde-nak nézem el. A flanger-funkciót ritkán kapcsolom be, szinte csak akkor, amikor Van Halen-riffeket próbálok imitálni.
Apropó, Van Halen! Akinek csak egyszer is felállt a szőr a hátán, miközben Eddie az Eruptiont játszotta, annak szüksége van egy MXR Phase 90-ra is. Ez a kis narancsszín téglatest a maga egyszerűségével sok mindent megváltoztatott anno a rockgitározásban. Tulajdonképpen csak be kell kötni az előfokba, egyetlen potméterét nullára tekerni, és kész a sound. Mindenki így használja, Eddie-től George Lynch-en át Nunóig. Egyszer a mindig ironikus Lynch a következőt mondta nekem: “Csak bekapcsolod a Phase 90-t, és máris nyert ügyed van. Törvényszerűen jól fogsz szólni, bármit csinálsz.” Osztom a véleményét. Kicsit óvatosabban, de ugyanezt gondolom a BOSS DS-1 torzítójáról. Ha a tone potival kordában tartjuk a pedálban lévő méhkast, akkor nagy baj már nem lehet. Kipróbáltam már számos torzítót, mégis mindig visszatérek ehhez a kis olcsósághoz, mert analóg, és így is szól: feszesen, dinamikusan, pengetésre érzékenyen, clean boosterként és totál kitekerve egyaránt.
Ne higgyétek, hogy csak az lelkesít, ha a kettőhúsz rázza a kezeimet. Jó néha megpihenni egy nejlonhúros akusztikussal, köldökig kigombolt fehér lenvászon ingben, mezítláb, a parti homokban. A szóban forgó zeneszerszám az utóbbi években szinte többet volt a kezemben, mint a fehér Strat. Baromi öreg vagyok már, ez ebből is világosan látszik. Kállai Jancsi barátom, a K3 kiváló gitárosa egyszer azzal hívott fel, hogy van nála egy balkezes Orpheus Valley (lévén Ő is a balkezesek keserű kenyerét eszi). Azelőtt sosem hallottam a márkáról. Rövid kutakodást követően kiderült, hogy Bulgáriában gyártják, mégpedig kézzel; Fishman elektronikával szerelt; ár-érték aránya elég kedvező; Richie Kotzen is favorizálja; ha már bolgár vér is csörgedezik az ereimben, kéne neki adni egy esélyt. Olyannyira megbarátkoztunk, hogy vissza sem adtam Jancsinak, inkább kifizettem a tesztre bocsátó forgalmazónak. Noha nem lett belőlem egycsapásra Paco De Lúcia, azóta is szorgalmasan bolyongok az ujjal való pengetés rengetegében a megbízható és hűséges Orpheus Valley Rondo R65 CW társaságában.
Ami az apróságokat illeti, pengetők közül a Dunlop Tortex Triangle a kedvencem, az 1 mm-es kék, és az 1,14 mm-es lila. Both Miki ajánlotta a figyelmembe, és azóta sem kell más. Mindig kézre áll, sosem csúszik. Húrok tekintetében kizárólag Dean Markley Blue Steel játszik elektromoson, 9-es és 10-es, a nejlonhúroson meg főként Ernie Ball és D’Addario.
Hogy mi kellene még? Ó, egy JCM800 biztosan. Egy eredeti TS-808-as vagy TS-9-es Tube Screamer. Meg Stratocasterek. Sok. Ne lehessen lépni tőlük a lakásban. Egy Tele is jól jönne. A Squier-be egy Fernandes Sustainer. Utóbbiért hívom is Megyót.
Lassan véget ér a mesém. Jól megszakértettem, amit kellett. Hangfájlokat, videókat nem mutatok. Rég volt, amikor Cakewalk szoftverek segítségével azon igyekeztem, hogy mindenáron megmentsem munkásságom gyémántjait az utókornak. Lehet, hogy nem érett még meg rá az emberiség. Szegény feleségem tudna erről mesélni. Nem venném a lelkemre, ha miattam kéne audiológiai kezelésekre járni az esztékába, úgyhogy aljas szónikus merényletek elkövetése helyett inkább további írásokkal rabolom majd az időtöket, ezt viszont megígérem. Addig is, arrivederla, au revoir, auf wiedersehen, további szép, gitározással teli nyarat Nektek!
Danev György
 |
 |
2016. augusztus 10. 14:46