Mi lesz veled rockzene? – 3. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, miért és hogyan változtak az emberek szórakozási szokásai, s, hogy milyen megnyilvánulási lehetőségek adódnak a kezdő, vagy épp nem élvonalbeli formációk számára. A nyolc éve indult budapesti rockklub tulajdonosa feltárja a Crazy Mama működési mechanizmusát, szó esik a zenészek marketing-tanfolyamának szükségességéről, valamint arról, miként lehetséges érdekeltté tenni egy zenekart abban, hogy a közönség jegyet váltson a bulijaikra. Horog Jánossal beszélgettünk.
A keményzene fénykorában a gyerekek adott helyszíneken, általában a lakóhelyükhöz közel eső művházakban, ifjúsági parkokban töltötték szabadidejüket. Mára a műfaj, a trendforduló következtében olyan kis befogadóképességű klubokba szorult, amelyek egészen más szempontok, feltételek szerint működnek. Mi a véleményed erről a folyamatról?
Helytálló a kérdés. Magunk is tapasztaljuk, ha olyan zenekart játszatunk, amelynek nincs saját közönsége, bizony eléggé foghíjasan néz ki a nézőtér. Hosszú folyamat eredményeképpen kiderült, hogy az emberek kifejezetten az adott zenekarért jönnek be. A Crazy Mama megnyitásával 2008-ban csatlakoztunk be a klubhálózatba, addig mindössze „fogyasztóként” gyűjthettem tapasztalatot. Létezett akkoriban egyfajta klubhűség, ami nem kifejezetten a zenéről és nem feltétlen a zenekarnak szólt, sokkal inkább a helynek. Klubtulajdonosként ma már saját bőrömön érzékelhetem a változást, amelynek legfőbb oka a pénztárcafüggőség. Meglátásom, hogy akár hétköznap is nagyon szívesen lejönnének az emberek, ha az nem terhelné meg havi költségvetésüket. Éppen ezért kétszer is meggondolják, hová és milyen buliba menjenek. Ha erre csak havi egy-két alkalommal nyílik lehetőségük, akkor a helytől függetlenül nyilvánvalóan a kedvencüket részesítik előnyben.
Miként kerülhet a klub színpadára egy blues-vagy rockbanda? Hogyan szelektáltok a jelentkezők között?
Olyan szisztémát próbáltunk kialakítani, hogy a felhozatalban mindenképp szerepeljenek húzónevek, és velük – előttük – pedig a kezdő zenekaroknak biztosítsunk lehetőséget. Ez akkor is esélyt jelent a kezdőknek, ha előzenekarként még nem juthatnak gázsihoz. Másrészt, ha olyan szabadnapok adódnak, amelyekre nem sikerült húzónevet beiktatnunk, akkor valamilyen tematika szerint igyekszünk három-négy „kisebb” zenekart egyetlen közös műsorba behozni. Ez esetben a jegybevételt egymás között osztják el. A rendszer általában működőképes, persze azért akadnak fiaskók. Nagy szívfájdalmam, hogy – pont a közönséghiány okán – nagyon nehéz a tehetséges vidéki zenekarokat színpadra vinni. Egyébként itt köszön vissza az előbb említett probléma, hogy a szűkös anyagi keretek miatt a közönség nem „kockáztatja” jól bevált kedvencének buliját a viszonylag, netán teljesen ismeretlen vidéki fellépőért. De tovább megyek: szép számmal jelentkeznek ismeretlen, de színvonalas külföldi zenekarok, velük ugyanez a helyzet. Az említett okok miatt rájuk sem kíváncsi a közönség. A pénztelenség mellett egyébként a média is közrejátszik abban, hogy a rockzenei publikum ízlésvilága egysíkúvá vált, ugyanis az általuk közvetített zenei kínálat egyáltalán nem kedvez a műfajnak. És az emberek általában arra kíváncsiak, amit a televízióban látnak, vagy a rádióban hallanak.
Általános tapasztalat szerint a klubtulajdonosoknál elsődleges szempont a zenekar közönségvonzása, méghozzá olyan publikumot látnak szívesen, amelyik nem fukarkodik a fogyasztással. Ennek oltárán akár a zene minőségét is képesek feláldozni. Mennyire lehetséges egyensúlyt tartani a minőség és a megélhetéshez szükséges üzleti irányelvek között?
Nagyon nehéz ezt az egyensúlyt megtartani. Eljutottam odáig, ha a fellépő szempontjából kétségesnek tűnik az a bizonyos nap, inkább nem nyitok ki. A szervezési tapasztalatok ezt már megmutatják. Ha például azonos napra két vidéki és egy kevésbé ismert budapesti zenekar is jelentkezik, pláne télvíz idején, amikor fűteni kell, a nyitva tartás bizony erősen megfontolandó. Az egyensúlytartással kapcsolatban az a véleményem, tudni kell nemet mondani. Lehetne akár a hét mindennapjára bulit szervezni, de a koncertnaptár gyakorlatilag péntekkel indul. Függetlenül a közönséglétszámtól legszívesebben mindenkit felléptethetnénk, aki jelentkezik, ám ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Mégsem hozhatjuk be otthonról a pénzt azért, hogy kétséges kimenetelű rendezvényeket megfinanszírozzunk…
Ugyanakkor a fellépő zenész elvárná a tulajdonostól, hogy a klub az alkalmazottaihoz, a felszolgálóhoz, a szakácshoz, a pultoshoz, a ruhatároshoz és a többiekhez hasonlóan fizesse ki az ő művészi tevékenységét is. Miként ez nem is volt kérdés a 2008-as válság előtt.
Mi – a Crazy Mamáról beszélek – kizárólag a koncert rendezvényre nyitunk ki, a hét többi napján a klub nem üzemel. Ilyen szempontból nem vagyunk „igazi” vendéglátósok, a zenekar felé mi egyfajta szolgáltatást végzünk. Tehát a kérdés úgy merül fel, hogy mi azért vagyunk nyitva, hogy az XY zenekar fel tudjon lépni. Hogy az említett szolgáltatás mennyire kielégítő, ezt mindenki maga döntse el! Megítélésem szerint nagyon jó hangminőséget, viszonylag nagyméretű színpadot, és földszinti (nem pince!) elhelyezésű, elegendő férőhelyes, kényelmes nézőteret biztosítunk. Összességében tisztességes körülmények között, megfelelő minőségű zenei élményt tudunk kínálni a zenekar és a közönség számára egyaránt. A zenekarok felé egyébként az is megoldás lehet, ha egy adott összeg fejében, annak minden terhével, felelősségével és persze hasznával átengedjük nekik a termet; ez esetben gyorsan kiderülne, hogy zenéjük mennyire piacképes, vagyis mennyire eladható. Innentől kezdve a zenekar is árucikk. Kizárva minden érzelmi, kulturális tényezőt tehát, csupán üzleti megközelítésben ez így néz ki: megnyitottam egy klubot, beleöltem egy csomó pénzt – nagyságrendileg többet, amennyi egy adott zenekar működéséhez a megalakulásától a feloszlásáig szükséges –, ennek alapján úgy gondolom, mindent a maga helyén kell kezelni. Még szigorúbban megfogalmazva: ha egy zenekar – s álljon az bármilyen szuper muzsikusokból – nem képes húsz embernél többet behozni saját koncertjére, nem várhatja el a klubtulajdonostól, hogy a koncertjéért két-háromszázezer forintot kifizessen.
Megértem az üzleti szempontokat, hiszen, ha valaki befektet, nyilván némi haszonnal szeretné a pénzét viszontlátni. Ugyanakkor nem értek egyet a „produkció, mint árucikk” kitétellel, hiszen mégsem tehetünk egyenlőségjelet az előadói tevékenység és a pultnál kimért ital közé. Ezen túlmenően a fellépőknek is vannak költségeik, amelyeket szeretnének viszontlátni. És még valami: számos tényező befolyásolhat egy esetleg rosszul sikerült (értsd: kevés közönséget hozó) klubbeli bemutatkozást. Ez esetben az illető banda már ki is írta magát a fellépés helyszínéről.
Azért ez nem így van. Személyesen ott vagyok a saját klubunkban rendezett összes koncerten, s, ha valakit – annak ellenére, hogy nem hozott közönséget – ígéretesnek ítélek, minimum besegítem egy ismertebb zenekar elé. Ilyen módon tehát nincs megfosztva a fellépés lehetőségétől. Számos ehhez hasonló esetet tudnék felsorolni, amikor felkaroltam tehetséges bandákat. Visszatérve az „árucikkre”: természetesen nem pejoratív módon értettem, csupán a „kapura játszatás” kitételére igyekeztem reagálni. Ez a konstrukció tükrözi a legreálisabban egy zenekar „piaci” értékét. Hangsúlyozom: nem a művészi értékét, hiszen az egészen más dolog, hanem azt, hogy a produkció mennyire eladható. Összetett dolog ez: úgy gondolom, minden zenekarnak, vagy annak képviselőjének el kellene mennie marketing tanfolyamra, hogy ne csupán a művészeti oldaláról közelítse meg tevékenységét. Megítélésem szerint az alap, hogy jól zenélnek. A jó muzsikáláshoz, a színpadképességhez valóban rengeteg energia, befektetett munka, gyakorlás szükséges. Ebből a szempontból érthető, hogy ő is szeretne ebből a szellemi és anyagi tőkéből valamit viszontlátni. Emellett a marketing tanfolyamon azt is megtanulnák, miként tudnák mindezt eladhatóvá tenni. És itt a lényeg! Minden egyes koncerthely nyitja, legyen akár kicsi, vagy nagyméretű, hogy legyen közönsége. Ma már kevés, ha valaki egyszerűen tehetséges, vagy jó muzsikus és jó zenét játszik: ahhoz, hogy kiugorjon, valami pluszt kell nyújtania, és ezt a pluszt neki kell kitalálnia. Lehet ez akár valamihez kötődő esemény, akár más különlegesség, a lényeg, hogy megfogja vele az embereket és vonzóvá tegye a produkciót.
Maradjunk még egy picit a „kapura játszatásnál”! Nemrég Budapest egyik klubjában elindult egy kezdeményezés, amellyel véget kívántak vetni ennek a kialakult gyakorlatnak, és az ott fellépők gázsiért játszhattak. Elszigetelt jelenségről beszélünk?
Abszolút arról! A 2008-as nyitáskor mi is így kezdtük. Differenciáltan ugyan, de készpénzt fizettünk a fellépőknek. Erről viszonylag gyorsan át kellett térnünk a mai „kapus” megoldásra, ugyanis kiderült, hacsak nem én akarom finanszírozni a zenekarok működését, valamilyen módon érdekeltté kell tenni őket abban, hogy a bulijaikon egyáltalán legyen közönség. Nem elég eljönni a klubba, felpakolni a hangszereket, erősítőket, és lejátszani a koncertet; arról is gondoskodni kell, hogy az eseményről tudjanak az emberek. Közös érdekünk, hogy a fellépés minden lehetséges fórumon, kellőképpen meg legyen hirdetve. Tapasztalat, ha a banda mindenképpen megkapja a gázsiját – tisztelet a kivételnek! –, elkényelmesedik: nem töri össze magát, hogy hirdesse a koncertet.
Ereszkedjünk egy picit lejjebb! Mi a véleményed arról, hogy egyes helyeken még a jegybevételt sem kaphatja meg teljes egészében a banda arra való hivatkozással, hogy a fény-és hangtechnika, illetve annak a kezelő személyzete (esetleg bérlése) a tulajdonos büdzséjét terheli?
Minden a megállapodáson múlik. A feltételeket előre tisztázni kell, ha kell, szerződésben kikötni, és annak a megállapodásnak a betartása mindkét fél számára kötelező. Nehéz kérdés ez, de nem akarom megkerülni: ha szívtelenül, csupán az üzleti érdekek mentén gondolkodnék, azt mondanám, jogos. Ez a tevékenység is vállalkozás, s neked, mint vállalkozónak érdeked, hogy minden egyes estéd nyereséges legyen. A nyereség mértéke, valamint a kockázat csökkentése is egy kérdés. Azt kell, mondjam, ebből a szemszögből ez egészséges törekvés. De nyilvánvalóan léteznek más szempontok is. Meg kell találni azt az egyensúlyt, hogy a zenekar is életképes maradjon, de a vállalkozónak se otthonról kelljen a pénzt az üzletbe behoznia. Egyik oldalról ott a rockzene szeretete és felkarolása, ugyanakkor a rockklubból sem lehet jótékonysági intézményt csinálni. Tény, hogy az üzleti vállalkozás nyereséget kell, termeljen, különben nem működik.
Miként jöhet létre az általad említett egészséges egyensúly, ha úgy tetszik kompromisszum az ellenérdekelt felek között? Létezhet-e olyan igazságos megoldás, amellyel mindenki elégedett lehet?
Mindkét félnek a józan ész talaján kell állnia. A zenekar tisztában kell, legyen azzal a ténnyel, hogy mennyit képes kihozni az általa előadott produkcióból, de a vendéglátósnak is tudnia kell, hogy az adott este mennyibe kerül neki. Csak úgy működhet, ha mindkét fél megtalálta a számítását. Egy-két fiaskó még belefér, de hosszabb távon úgy a zenekarnak, mint a klubnak elégedettnek kell lennie, különben lőttek az együttműködésnek. Összegezve: az előbbiekben elmondottak alapján nem látom értelmét a kialakult rendszer megváltoztatásának; a gyakorlatban még el tudok képzelni olyan vegyes megoldást, ha valamilyen okból kifolyólag nagyon kevés a jegybevételből befolyó pénz, költségeinek fedezésére egy fix minimumösszeget biztosítunk neki. Ez nálunk általában belefér. Az a tapasztalatom, hogy az idő múlásával a zenekarok is elfogadták ezt a szituációt.
Hegedűs István
 |
 |
2016. augusztus 14. 09:52