IAN ETHAN CASE – Varázslat 18 húron
A fingerstyle gitározás tradícióiból valami nagyon érdekes jelenség nőtte ki magát az elmúlt másfél évtizedben. Radikális játéktechnikákat alkalmazó fiatal fingerstyle gitárosok garmada bukkant fel, friss vért pumpálva ezzel a műfaj öregedő szervezetébe. A vonulat láttán kiadók kezdtek szakosodni az irányzatra, minek eredményeképpen minden addiginál szélesebb közönségréteghez jutott el e gitárstílus. A műfaj egyik ifjú trónkövetelője az amerikai Ian Ethan Case, aki általában kétnyakú Ovation gitárral a kezében tolmácsolja gondolatait. A nemrég új albummal jelentkezett művész az alábbi interjúban mutatkozik be a magyar közönségnek.
Elmesélnéd, mi mindennel foglalkozol mostanában?
Múlt év legvégén megjelent az a dupla album, amin az elmúlt két évben dolgoztam a házi stúdiómban. Run Toward The Mountains címmel jött ki, a megjelenést pedig karrierem eddigi legalaposabb turnéja követte. Bejártam az egész Egyesült Államokat, a keletitől a nyugati-partig. Ezzel az albummal igyekeztem kiterjeszteni mindazt, amit eddig csináltam: az unplugged-jellegű, szóló akusztikus szerzemények határait éppúgy kitoltam a maximumig, mint a lemez második korongján található, loop-ok segítségével rengeteg sávon előállított komplex kompozíciókét. A feleségem, Stephanie Case immár öt éve a hangmérnököm, ezáltal ő is hozzátett a dalokhoz számos kreatív hang-dizájnt, amiket különböző zengetők, késleltetők és filterek alkalmazásával hozott létre, illetve olyan loop-alapú sztereó megoldásokat is készített, amiket az élő fellépéseim alkalmával előszeretettel használok.
Hihetetlenül elégedett vagyok a végeredménnyel, minden úgy alakult, ahogy kellett, pedig általában nem így szokott lenni. A következő anyagom némiképp eltér majd ettől, hiszen más zenészek is hallhatóak lesznek a dalaimban. Óriási szerencsém van, hogy jelenleg olyan muzsikusokkal dolgozhatom ki az ötleteimet, akiken felnőttem, mint például Jamey Haddad ütőhangszeres és Eugene Friesen csellista. A fiatal generációt G Maxwell Zemanovic és Jharis Yokley dobosok képviselik, ők szintén részt vesznek a munkában. Roppant izgatott vagyok a készülő lemezanyag okán, annyira jó végigkövetni, ahogy a zenésztársaknak és az eddig nem szerepeltetett hangszereknek köszönhetően egy sokkal kerekebb, letisztultabb történet körvonalazódik. Ha rajtam múlik, akkor azonnal megjelenik, amint felvettük az utolsó hangot! A köztes időben pedig játszom, ahol csak tudok. Az elmúlt három hónap alatt huszonegyezer mérföldet tettünk meg a kisbuszunkkal, és tényleg bejártuk egész Amerikát. Szeptemberben végre Európában is lesznek fellépéseim, az Ovation gitárcég megbízásából bemutatókat tartok majd több országban is, előtte, augusztus folyamán viszont bemelegítésként sort kerítünk néhány koncertre, mégpedig Észtországban.
A technikád egészen elképesztő. Hogyan alakult ki ez a teljesen egyéni látásmód a hangszeren?
Azt hiszem, legfőképpen két faktor befolyásolta a gitárral való kapcsolatomat: ahogy és ahol felnőttem. Már kicsi gyerekként megszállott zenerajongó voltam, a családommal viszont New Hampshire azon vidéki részén éltem, ahol nem lehetett túl sok olyan embert találni, aki zenésztársként szóba jöhetett volna. Emiatt már egész fiatalon kénytelen voltam olyan metódusok után kutatni, amelyek segítségével mindent magam tudok játszani, amit csak szerettem volna viszonthallani egy kompozícióban. Ez azért is fontos volt, mert szinte kizárólag olyan zenéket kedveltem, amelyek zenekari összjátékra épültek, nem pedig szólistákra. Több különböző hangszeren is elkezdtem tanulni játszani. Zongorán és dobokon indítottam, majd idővel elsajátítottam a szaxofonon, a bőgő és a gitár rejtelmeit. Eközben azon igyekeztem, hogy módot találjak otthoni körülmények között többsávos felvételek készítésére, annak érdekében, hogy a fejemben lévő muzsikák valósággá válhassanak. Ami a hangszereket illeti, a dobok anno elsőrendű fontossággal bírtak számomra. Egy ideig azt hittem, hogy megállapodok az ütősöknél, és egész életemben dobosként fogok tevékenykedni, de egyre inkább belemerültem a komponálásba, a különleges harmóniák felfedezésébe, így végül mégis a gitárnál kötöttem ki.
A környezet ugyancsak komoly befolyásoló tényezőnek bizonyult: rengeteg időt töltöttem a szabadban, aminek következtében megtanultam tisztelni, elfogadni azt, ami körülvesz. A zene számomra ugyanerről szól, a dolgok felismeréséről és megbecsüléséről. A kétnyakú gitáron való szimultán játék a fent említettek egyenes következménye volt. Éveket töltöttem a stúdióban az általam különböző hangszereken feljátszott hangsávok kerek egésszé való formálásával, majd 24 évesen találkoztam egy olyan instrumentummal, ami úgy 6 másodpercnyi játékot követően azonnal megváltoztatta a gondolkodásomat. Megtaláltam a fő hangszert, amire szükségem volt, azt a hangszert, amely egymagában képes biztosítani a harmonikus, melodikus és ritmizációs elképzeléseket, amelyek megvalósításához régebben több hangszerre volt szükség. Végeredményben eljutottam egy olyan eszközhöz, ami az összes zenei törekvésem kifejezésére alkalmasnak bizonyult. Nyilvánvaló, hogy az embernek sokkal több minden van a fejében, mint amit valójában el tud játszani, ez a hangszer azonban megadta a lehetőséget arra, hogy a lehető legközelebb kerüljek az elgondoltakhoz. Ha ezek kifejezéséhez pedig furcsa technikák alkalmazására van szükség, akkor alkalmazkodom. A lényeg, hogy a megfelelő hangok a megfelelő helyekre kerüljenek, és mindez a dal érdekeit szolgálja.
Hogyan jellemeznéd a hangszerhez való ilyetén hozzáállást?
Műfajilag nincs elképzelésem, de ez egyébként is irreleváns számomra. Mindig az lebeg a szemeim előtt, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az adott ötletből. Sosem úgy állok neki az adott dal felépítésének, hogy „oké, most akkor írok egy jazz nótát”. Persze mondhattam volna világzenét, bluest, vagy éppen new age-t is. Szerintem a zenében pont a végtelenség lehetősége a legvonzóbb, éppen ezért sokkal inkább érdekel az új kapcsolódási pontok létrehozása, mint a keretek közé határolódás.
A virtuóz megoldások ellenére a zenéd hallatán egyértelműen lejön, hogy dalközpontúan gondolkozol, a gitárszólamok alázatosan szolgálják a témáidat. Ennek értelmében megfogalmaznád, mit is jelent számodra a hangszer és mi a fő célod vele?
A hangszer számomra maga a 18 húros, mert olyasmiket is meg tudok valósítani vele, amikhez korábban más instrumentumokra volt szükség. A kezdetekkor igyekeztem nem gitárként, vagy még inkább két összeragasztott gitárként tekinteni rá, hanem különleges 18 húros hangszerként. Belegondoltam, hogy szerte a világon tízezrek játszanak gitáron, a játékmódok évszázadok óta formálódnak, szóval mit lehet ehhez még hozzátenni? Ez a fajta hozzáállás segített abban, hogy tradicionális hangszerkezelés helyett valami mással próbálkozzam. Végül is, a gitározás arról szól számomra, hogy a dal mondanivalóját méltóképp hangsúlyozzam, kifejezzem, hogy a hallgatóság számára érthetővé tegyem, ami az adott dalon belül folyik. Én csupán közvetítő vagyok. Azt mutatom a közönségnek, amit a zene mutat nekem. Sokat lehet ebből tanulni, magam is folyamatosan új ismeretekre teszek szert a zenélés által. Az én olvasatomban a zene nem feltétlenül a már meglévő ismereteinkre világít rá, hanem éppen ezen túl tárja ki a kapukat. Érdemes odafigyelni erre, mert a megtapasztalása pozitív hatással lehet a mindennapi életünkre is. Ennek átadása a fő célom a zenéléssel.
Mennyire jelent kihívást számodra ez a két nyakon azonos időben folyó játékmód?
Nos, keményen kell rajta dolgozni, ez biztos, ugyanakkor ne misztifikáljuk túl a kérdést: semmivel sem nehezebb annál, mint amit például egy dobos csinál, aki egymástól függetlenítve használja mind a négy végtagját, de a zongoristákkal, vagy főleg orgonistákkal is példálózhattam volna. Habár ez a fajta játékstílus a duplikáltság okán valóban nagy odafigyelést igényel, úgy gondolom, hogy mégis könnyebb dolgom van, mintha normál hathúros hangszeren kellene játszanom.
Mesélnél a hatásaidról?
Ahogy már említettem, a leginkább a környezet volt rám hatással. Minden zenész a saját hangját szeretné megtalálni, és jobban belegondolva ez a legnagyobb dolog, amit egy művész a közönségnek adhat. Amikor hathúroson játszom, akkor nagyon nehezemre esik nem úgy szólni, mintha egy Pat Metheny-imitátor lennék. És ez elég nagy baj, mert ő már eljátszotta az összes olyan hangot, amit ezen a hangszeren el lehet, illetve megírta azokat a dalokat, amelyek megírására mindenki vágyik. Sokat kell dolgozni azon, hogy az ember egyénivé válhasson. Úgy érzem, hogy már elindultam ezen az ösvényen, főleg ami a fretless gitáron történő játékot illeti. De hogy a kérdésedre is választ adjak, íme azok a zenék és zenészek,amelyek komoly befolyást gyakoroltak rám: Michael Brecker, Michael Manring, Bobby McFerrin, Bela Fleck & The Flecktones, Chick Corea, Squarepusher, Händel, Bach, Csajkovszkij, Steve Reich, Robben Ford, Scott Henderson és a Tribal Tech, Dennis Chambers, Brian Blade Fellowship, Wayne Shorter, Donny McCaslin, Kneebody, Joshua Redman, Chris Potter, Alisdair Frasier, Lunasa, egy Thunderhead nevű folk zenekar az Appalache-hegységből, illetve a legelső hatásom, Bill Staines.
Beszélj a hangszereidről, kérlek!
Rengeteg cuccom van! (nevet) Két BOSS RC-300-as loopert használok, melyek hat egymástól független loopolási lehetőséget biztosítanak számomra. A fő gitárom ugye a 18 húros Ovation, amiben LR Baggs Lyric Internal mikrofon van, a valódi akusztikus hang tökéletes visszaadása érdekében használom ezt. Aztán van egy nejlonhúros fretless gitárszintetizátorom, amit különböző melodikus ötletek kibontakoztatására veszek igénybe, illetve félig üreges testű gitárokat szintúgy alkalmazok ugyanezen indíttatásból. A BOSS OC-3 az a pedál, amit leggyakrabban használok. Úgy alakíttattam át, hogy kizárólag az Ovation egyik nyakán lévő mély húrokat befolyásolja. Van egy BOSS WP-20G wave effektem is, ami a fretless gitárhoz elsőrangú, ha szintetikus hangzásokkal akarom keverni a nyers soundot. Sorolhatnám még tovább a különböző DI-boxokat, vezeték nélküli mikrofonokat és fülmonitorokat, de nem akarok senkit untatni.
A komoly tradíciókkal rendelkező Ovation gitárcég művészeként mi az, amit legjobban szeretsz ezekben a csodálatos hangszerekben?
Leginkább azért értékelem nagyra a céget, mert annak idején volt merszük radikális változásokat hozni az akusztikus gitár tömeggyártásában, és akkor tették elérhetővé a kétnyakú akusztikus gitárt, amikor másoknak ez eszükbe sem jutott. Ezek a hangszerek tökéletesen intonáltak a fogólap minden pontján, az elektronikájuk hibátlan, fantasztikusan rezonálnak, a tónusuk gazdag felharmonikusokban, roppant erős magas és felső-középtartománnyal rendelkeznek. Mindig azt érzem, hogy ezek a hangszerek olyanok, mintha egyenesen nekem találták volna ki őket. Nagy megtiszteltetés, hogy most már én is részese vagyok a cég históriájának, ha ki mértékben is. A gyár jelentős lépések előtt áll jelenleg, az elkövetkező időkben komoly fejlesztésekről hull majd le a lepel. Mostanában ismét a minőség áll a fókuszban náluk – nem volt ez mindig így… A magam részéről izgatottan figyelem az amerikai gyárban készülő, grafit-tetővel ellátott Adamas modelleket. Volt szerencsém kipróbálni az egyiket, és egészen elképesztő hangminőséget tapasztaltam. A legjobb akusztikus soundot produkálta, amit valaha hallottam, maga a hangszer azonban nem az én világom.
Annak ellenére, hogy eredendően akusztikus gitáros vagy, nem veted meg az elektromos játékot sem, sőt, ahogy már szó volt róla, a fretless-gitározást sem…
Így igaz, elsősorban akusztikus gitárok segítségével fejezem ki a mondandómat, de amikor valami nagyon szignifikáns dallammenetet akarok megvalósítani, akkor előszeretettel nyúlok egy normál hangolású elektromos, vagy éppen a fretless gitár után. A nejlonhúros fretless gitár hangzás és funkcionalitás tekintetében egyaránt roppant különleges instrumentum. Úgy nőttem fel, hogy rengeteget hallgattam Michael Manring fretless basszistát, aki előszeretettel játszott dallamokat a hangszere magas regisztereiben. Imádtam azt a soundot, rendkívüli módon inspirálta a fretless-játékomat. Mivel a hangszerben gyakorlatilag nem játszik szerepet semmilyen fém alkatrész hangképzés során - nincsenek érintők, a húrok pedig nejlonból készültek -, tökéletes kontrasztot képez az igencsak fémesen megszólaló Ovation-nel szemben. A legnagyobb dolog azonban a szabadság, amit a hangszer biztosítani képes: dallamformálás tekintetében egyszerűen nincsenek határok, szinte emberi hangon képes szólni. Nincsenek konstans pontok, minden hang tart valahová. Nyilvánvalóan bizonyos hangzatok megformálására nem vagyok képes rajta, ilyenkor nagy megkönnyebbülés egy üreges testű, hathúros jazzgitárra áttérni. Az akusztikus és elektromos hangzások keresztezésében egyébként óriási lehetőségeket látok. Nem kizárólag zenei, hanem elektronikai értelemben véve is. Ez még mindig felfedezetlen területnek tűnik, és a jövőben mindenképpen azon leszek, hogy a saját muzikalitásom, palettám bővítése érdekében mélyen leássak ebben a témakörben.
A stúdióban vagy a színpadon érzed igazán otthon magad?
Úgy gondolom, hogy mindkettőnek megvan a maga helye és ideje. Annak természetesen nincs párja, amikor az ember hús-vér közönségnek zenélhet! 12 éve játszom rendszeresen élőben közönségnek, és azt kell mondanom, hogy minden este más és más, új izgalmakkal teli helyzeteket teremt. Minden helynek más az akusztikája, más az érzete, másmilyen energiákat közvetít, és ezek a tényezők mind befolyásolják az előadást. Szintén nagy öröm koncert után beszélgetni a hallgatóság tagjaival. Sokszor szembesülök azzal, hogy egész mást hallanak ki a dalokból, mint én, és ez nagyon mókás!
Ami a stúdiómunkát illeti, nos, ez számomra az alaphelyzet, lévén régebben nem volt túl sok lehetőségem koncertezni. Imádok a stúdióban szöszmötölni. Mivel extrémen perfekcionista vagyok, a lelki békémnek kimondottan jót tesz, ha valamit százötvenszer felvehetek, utána pedig egy teljes hónapon keresztül editálhatom! (nevet) Ha a következő albumomat befejezem, még akkor is marad új öt lemeznyi anyagom, ami arra vár, hogy felvegyem. Ideális esetben minden évben kiadnék egyet, közöttük pedig 250 koncertet adnék egy évben!
Danev György
 |
 |
2016. augusztus 8. 09:19