Mi lesz veled rockzene? – 2. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, vajon miért okoz nehézséget akár egy közepes méretű rockkoncert tető alá hozása, hogy az egykor szebb napokat látott műfaj miért szorult vissza kis klubokba, és miként működnek a hazai fesztiválok, városnapok? Mindemellett vajon mennyi felelősség terheli magukat az érintetteket, a műfaj szereplőit, a rockzenészeket? Becs József koncertszervező, menedzser osztja meg velünk sokéves tapasztalatait.
Milyen bemutatkozási, fellépési lehetőségek kínálkoznak egy átlagos, vagy kevésbé ismert zenekar számára?
Nyáron fesztiválok, illetve különböző önkormányzati rendezvények, az év többi időszakában esetleg művelődési házak, gyakrabban zenés klubok. Kezdjük talán ez utóbbival! Budapesten alapfeltétel, hogy milyen zenét játszol, s hogy mennyi közönséget viszel be. Persze a népszerű klubokról beszélek, amelyek annak dacára szelektálják a fellépőket, hogy a tulajdonos nem fizet készpénzt a zenekarnak. Legalábbis budapesti viszonylatban biztosan nem. Ha mégis, akkor az italárba eleve belekalkulálja a zenei szolgáltatás árát, ám emiatt a közönség nem igazán szeret odajárni. A rockzenét szerető publikum meglehetősen ár érzékeny, nem mindegy mennyiért issza a sört. Emiatt tehát a szervezőnek úgy kell számolnia, hogy az ezer és ezerötszáz forint közötti belépődíj mellett az italfogyasztásra is jusson. Ahol nincs hangosítás és nem megfelelőek az infrastrukturális feltételek, oda ugyan könnyű bekerülni, ám ez jelentősen megnöveli a zenekar költségeit. Vidéken pedig egyenesen katasztrofális a helyzet. A klubtulajdonosok – a budapestihez hasonlóan – „kapura” játszatják a zenekarokat, vagyis a fellépő maga gondoskodik saját tiszteletdíjáról, amelyet az általa beszedett belépőjegy árából fedez. Még csak az útiköltséget sem szívesen fizetik ki a nemegyszer több száz kilométert is utazó zenekaroknak. Az ő olvasatukban a „kapura játszás”– tisztelet a kivételnek! – azt jelenti, hogy „elfelejti” meghirdetni az eseményt, de azt is, hogy mely zenekar fog fellépni a helyszínen. Erről legfeljebb az ajtóra kitett plakátról értesülhet a nagyérdemű. És közben várja a csodát. Várja, hogy a zenekar majd viszi magával a jól fogyasztó közönséget, és meg van győződve arról, hogy mindketten jól járnak. De ez nem így van. A fellépő zenészeknek a költségeik levonása után alig-alig marad a megélhetésre. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy jó néhány koncerthelyszín nem így működik. Ezek a teljesség igénye nélkül: Budapesten a BackStage Pub, a Crzay Mama, a Legenda Sörfőzde Center, amíg Érden a Borgödör, Szigetszentmiklóson a RockLyuk; de ott a hajdúszoboszlói Rock Café és a répcelaki Korona Club is. Ők mindenképpen megérdemlik, hogy nevüket pozitív felhanggal említsük.
A hetvenes-nyolcvanas években még működtek a művelődési házak, sok zenekar köszönheti nekik ismertségét. Többségében megszűntek, amelyek megmaradtak, azoknak önálló intézményként nem elsődleges céljuk a kultúra terjesztése. Épp a minap hívott fel az egyik művelődési ház szervezője. Fellépti díjként nagyon szolid összeget mondtam neki, mire közölte, ezt ők nem tudják kigazdálkodni. Ezeket az intézményeket kulturális célra elkülönített pénzből az önkormányzatok tartják el. Költséghatékonysági okokból általában disc jockeykat és mulatós zenekarokat hívnak meg, amelyekre a falu apraja-nagyja szórakozik. A polgármester így biztosítja a túlélését, illetve esetleges újraválasztási esélyeit, hiszen a nép jól érezte magát. Csak épp megint az igényesség, a kultúra szenved hátrányt. A fél-, illetve teljes playbackes „mutatványok” kiszorították az élő, illetve igényes zenét ezekről a helyekről. Emellett persze létezik olyan polgármester és kultúrházvezető, aki az élő előadás híve, de számuk egyre kevesebb. Meglátásom szerint a rockzene, akár a nyolcvanas években, nincs jó helyzetben, valamiért nehezen akarják befogadni. Pedig volna rá igény, amennyiben a művelődési házakat továbbra is finanszíroznák, és azok meghívnák a tehetséges budapesti, illetve vidéki rock zenekarokat. Azokat, amelyek érdeklik az embereket. Ahogyan korábban is. Ehelyett inkább a mulatóst, a diszkót, vagy a kereskedelmi tévékben látott percembereket erőltetik.
Milyen esélyekkel indulhatnak az igényes zene képviselői valamely nyári fesztiválon, vagy önkormányzati rendezvényen?
A falu-, vagy városnapok rendezvényei is a polgármestereken múlnak. Ha a vezető jó érzésű, mindent elkövet, hogy lehetőség szerint mindenki jól érezze magát. Igyekszik, a rocktól a gyerekműsoron át a diszkóig, a popig, vegyes műsort összeállítani. Hadd beszéljek személyes tapasztalatomról, amikor végignéztem a mi műsorunk előtti zenekari hangbeállást az egyik fesztiválon. A banda hölgytagjának fogalma sem volt olyan alapvető dolgokról, amelyet egy gyakorló zenésznek tudnia kellene, a hangtechnikus kínlódott is vele rendesen. Amikor a helyzet élesbe fordult, vagyis játszani kezdtek – véleményem szerint eléggé siralmas teljesítményt produkáltak – a színpad előtt mintegy ötszáz fiatal csápolt és őrjöngött a zenéjükre. Úgy látom, a fiatalok az igénytelenség béklyójában szenvednek, amely jórészt a kereskedelmi televíziók tevékenységének köszönhető. A nagy fesztiválok nem teljesítményük, minőségük alapján kategorizálják a zenekarokat, hanem aszerint, mennyi embert hoznak be, mennyien kíváncsiak a produkciójukra. Tehát foglalkoztatásukat üzleti alapokra helyezik. Nagyon meg kell szenvednie egy bandának, amíg eljut odáig, hogy száz-százötven fős rajongótábort tudhat maga mögött, amelyet mozgatni tud. Hosszú évek kitartó és kemény munkája szükséges ehhez. És akkor még mindig csak középszintű formációról beszélünk, amelyekre a „nagy fesztiválok” nem kíváncsiak, oda nem hívják őket. Oda olyan emberek kellenek, akik a médiában is futnak, és nagy tömegeket vonzanak. És ebbe nagyjából tíz hazai produkció, vagy név fér bele, őket látni körforgásszerűen minden ilyen nagyszabású rendezvényen. Ők könnyebb helyzetben vannak, mert rendszerint egy produkciós iroda áll mögöttük, amely kibérli a művelődési házat, netán sportcsarnokot, és előre tudja, hogy a megállapított jegyárral teltházas bulit csinál, tehát nyereséges a vállalkozása. Visszatérve a nagy fesztiválokra, a középkategóriásoknak egyetlen esélyük a részvételre, ha ingyen vállalják a zenélést. Ám az sem hozhatja meg az áttörést, hiszen olyan lehetetlen időpontban léptetik színpadra, amikor még nem gyűlt össze nagyobb létszámú közönség, vagy épp késő éjjeli órákban, amikor a nézőtérről különböző okokból már elfogytak az emberek.
A közepes fesztiváloknak pedig megvannak a maga veszélyei: miután kín-keservvel megkötöd a szerződést, a helyszínre érkezéskor tapasztalod, hogy a kiírás szerinti előtted fellépő banda bele sem kezdett a műsorába. Ha kivárod a jó esetben másfél-két órás csúszást, és belekezdesz a műsorodba, még mindig nem lehetsz biztos benne, hogy a végén kifizetik a járandóságod. Ha előre elkéred, arra hivatkozik, még nem gyűlt össze elegendő közönség, ráadásul megsértődik, és a következő évben meg sem hív. De nem csak ilyen, és ehhez hasonló anomáliák fordulnak elő ezeken a rendezvényeken. Elmondok egy konkrét esetet: tavaly tavasszal megkeresett a C Plusz Fesztivál egyik szervezője, hogy az általam menedzselt zenekart léptessem fel Szolnokon. Hiába küldtünk jó előre szerződést, néma csönd volt a válasz. Majd kiderült, hogy helyszínváltozás történt, ám ettől függetlenül még él a megállapodás. Ezután a hölgy telefonon jelezte, a továbbiakban nem vele, hanem egy másik úrral tartjuk majd a kapcsolatot, részéről ebben a témában befejezte tevékenységét. Nyilván tudott valamit… Az őt váltó szervezőtől, aki maga a tulajdonos, később megtudtuk, a fesztivál más időpontban a Balatonra költözik. Ám a szerződés aláírása még ekkor is váratott magára. A baljós előjelek, valamint a szakmában keringő nem túl jó hírek hatására a fellépti- és utazási költségünket előre kértük utalással, amely egy héttel a rendezvény előtt meg is érkezett. Addigra kiderült, rengetegen visszamondták a részvételt, minket csupán kényszerből fizetett ki, hogy legyen, aki egyáltalán műsort szolgáltat.
Olyan fellépőkről is tudunk, akik akár ellentételezés nélkül, grátisz vállalnak fellépéseket. Nem okoz ez feszültséget?
De, mindenképpen feszültséget okoz. S, ami még rosszabb, gyakran előfordul, hogy még a fellépők fizetnek a fesztivál tulajdonosnak, vagy szervezőnek azért, hogy a most futó, nagyobb zenekarok előtt a színpadon megmutathassák magukat. Sőt, bizonyos nagyobb zenekarok egyenesen elvárják ezt. Hozzáteszem, és az eddigi gyakorlat is ezt mutatja, ettől nem lesz népszerűbb, hiszen a belépőért komoly összeget kifizető élvonalbeli banda rajongója nem a feltörekvő előzenekarra kíváncsi, hanem kedvencére, rajongásának tárgyára, a fő produkcióra. Elítélem mindkét szereplőt: aki az esetleges tehetség érvényesüléséhez szükséges segítségéért pénzt kér, de azt is, aki a vélt előnyöket anyagiakkal akarja ellentételezni. Elég csak előkeresni és beleolvasni az 1980-as kiadású Rock Évkönyvbe, ahol az utánpótlást hiányolva, már akkor meghúzták a vészharangot. Kérdezem: miképp lesz így utánpótlás? Visszatérve a zenekarok díjazására: arra senki sem gondol, hogy nekik is vannak kiadásaik. Az eszközök karbantartása nem olcsó mulatság, a használatban ezek kopnak, amelyre a minőségi megszólalás érdekében oda kell figyelni. A vidéki zenekarok még ennél is nehezebb helyzetben vannak, hiszen Budapest piaca telített, őket ráadásul még a méregdrága útiköltség (üzemanyag, autóbérlés, matrica, stb.) is terheli. Ez a nyolcvanas években sem volt könnyű, elég csak az Eddára, vagy az Eastre gondolni, ám, ha lehet, ma még nehezebb az érvényesülés.
Mi lehet a megoldás?
Az összefogás, az egymás fúrása-faragása helyett egymás segítése. Egy középszintű zenekar például konkurenciaként tekint egy fővárosi viszonylatban ismeretlen, ám tehetséges formációra, ezért inkább nem lépteti fel maga előtt. Még ingyen sem, nemhogy egy útiköltségre valót fizessen, pedig megtehetné. A klubtulajdonosoknak is át kellene gondolniuk fizetési gyakorlatukat a zeneszolgáltatók felé, hiszen szükségük van rájuk, ők hozzák be a fogyasztó közönséget.
Hegedűs István
 |
 |
2016. augusztus 5. 18:53