Mi lesz veled rockzene? – 1. rész
Új sorozatunkban régóta eszkalálódott problémára keressük a választ: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Szakemberek, zenészek bevonásával keressük a választ azokra a kérdésekre, hogy a Kádár-rendszerben vajon mennyire bontakozhatott ki a tehetség, ki kaphatott pártállami díjakat és – zenei szemszögből – miként zajlott a megénekelt rendszerváltás? De a legégetőbb kérdés számunkra, hogy jelenleg miért itt tart a szakma, ahol tart? Lapunknak elsőként Dr. Csatári Bence rocktörténész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának tudományos munkatársa fejti ki nézeteit.
Hogyan látod a klasszikus rock, illetve környékének pályaívét – a fősodortól a hanyatlásig a „három T”, a Kádár-rendszer, illetve rendszerváltás tükrében – a hetvenes évektől napjainkig?
Ne feledkezzünk meg arról, hogy a Kádár-rendszerben kiterjedt klubhálózat működött, amely sokak számára jelentett fellépési lehetőséget. Ezt második nyilvánosságnak is nevezhetjük. A három T-ről tudni kell, hogy a tűrt kategória a Kádár-érában jött kiegészítésként a Rákosi-korszak sokkal szigorúbb tiltott-támogatott rendszeréhez. Ebbe illeszkedett a klubhálózatokon keresztül a rockzene, amely az újonnan létrehozott kategóriában helyezkedett el. Azon túlmenően, hogy a klubvezetőknek hivatalos jelentést kellett adniuk az ott történtekről, ezek a helyszínek hemzsegtek az ügynököktől.
Kijelenthetjük, hogy a rendszer működtetőinél a művészi tehetséget felülírta a politikai megfelelés kategóriája, a kontraszelekció?
Az 1956 előtti fő szempont, hogy legyen az illető művész, vagy nem művész, legyen bármilyen tehetségtelen is, ha „lefeküdt” a rendszernek, megkaphatta a Kossuth-díjat. 1963-ig, amíg a passzust el nem törölték, az értelmiségen kívül a fizikai dolgozók is jogosultak voltak a kitüntetésre. Egyébként 1956 ebből a szempontból választóvíznek bizonyult: a forradalom előtt a tehetség sokkal kevésbé számított, mint utána. Ha viszont az illető megkötötte az okos kompromisszumokat, azzal az érvényesüléshez vezető utat is megtalálta.
Miként alakult mindez a rendszerváltozás után? Amikor megszűnt a cenzúra, eltűntek a monopóliumok: egyszóval kitört a szabadság?
A kilencvenes évek elején magam is zenéltem. Tizenévesként, a salgóbányai rocktáborból elindulva mindezt úgy éltem meg, hogy a kapuk szélesre tárultak. 1989-től Nagy Feró Garázs című rádióműsora – amelyben egyszer épp egy Nagy Feró paródiával szerepeltem – sokat segített a fiatalok érvényesülésében. Ami a cenzúrát illeti, a felpuhulás már korábban elkezdődött: 1985-ben megszűnt az egyik legfőbb cenzor, a Táncdal- és Sanzonbizottság. Ettől függetlenül az olyan állami kultúrszervek, mint az ORI, vagy az Interkoncert, saját hatáskörben egyfajta szűrőként működtek. Az 1985-ös esztendő abból a szempontból is vízválasztónak bizonyult, hogy ekkor szűntek meg létezni az olyan zenekarok, mint a P.Mobil, a P.Box, a Karthago, vagy a Korál – tehát mindazok, akik a Kádár-rendszerben szocializálódtak, ám a váltást mégsem érték meg aktív muzsikusként. Mások pedig – mint a Bikini több dalában is, vagy az Auróra a Viszlát Iván!-ban – megénekelték a politikai változásokat.
Az előzmények ismeretében eljutottunk a rockzene mai állapotához. A Kádrár-rezsim alatti tiltott-tűrt kategória után a szakma azon szereplői, akik művészetükkel tevékenyen részt vettek a rendszer lebontásában, joggal gondolhatták, hogy a változás után megkapják azt, amiről akkoriban csak álmodni mertek. Ehelyett a Nyugatról importált zene- és sztárdömping gyakorlatilag elárasztotta az országot, de a szakma egyéb területein is különböző nehézségekkel kellett, és kell ma is szembenézniük.
Erre a problémára több válasz is létezik. Először is demokrácia van. Demokratikus viszonyok között pedig – a „Virágozzék minden virág!” elve alapján – működhetnek a zenekarok. A nyolcvanas évekhez képest a rock és a metál is jobban kibontakozhatott, a kilencvenes években pedig több hajtást is eresztett. Ennek következtében aztán felborult az „eszkimó-fóka”-arány. Magyarul: sok zenekar alakult, a szocialista kultúrpolitikához képest felszabadult a tiltás, s megnyílt a lehetőség a zenészek menedzselése felé. Miután akár a hanglemezkiadás, akár a koncertszervezés területén megjelentek a professzionális menedzserek, a kilencvenes évek egy kicsit a zavarosban való halászatról is szólt. Az a bizonyos torta nem lett nagyobb, csak több kisebb szeletre osztódott, s ezzel szűkült az érvényesülés lehetősége. Ennek tudható be, hogy a nyolcvanas évek sztárzenekarai, akik az Ifjúsági Parkban tíz-tizenkétezer ember előtt játszottak ma azzal kénytelenek szembesülni, hogy jó, ha ezer ember elmegy rájuk a Budapest Parkba. A Crazy Mamába pedig még ennél is kevesebb. A másik oldal a média. Ebben a kérdésben előre vitatkoznék az utánam megszólalókkal, hiszen a hatvanas évek „nagy öregjei”, mint Presser, Meckyék, vagy Bródy, azért megkapják a maguk nyilvánosságát. De tovább megyek a hetvenes évek sztárjaiig: ha történik valamilyen esemény Hobo, a P.Mobil, vagy a Piramis háza táján, az MTI például egészen biztos, hogy képviselteti magát a sajtótájékoztatón. Említhetném a country-zenét is: Kemény Győző például a minap hozta szóba nekem, hogy gyakorta hívják őket a közszolgálati tévécsatorna adásába. A történelem pedig úgy tűnik, ismétli önmagát: most is, akár a hatvanas-hetvenes években, azok tudnak előre lépni, akik jól menedzselik magukat. Csak épp ezt nem így hívták akkoriban. Minden a kapcsolatrendszeren múlik, most is, korábban is.
Azért a kiegyensúlyozottság annyira mégsem jellemző a magyar médiaviszonyokra, gondolok például a Petőfi rádióra, amely a közszolgálatiságra jellemző sokszínűség helyett meglehetősen egyoldalú ízlésvilágot szolgál ki.
Ha a kérdést megfordítjuk, a közszolgálatiságnál maradva látható, hogy már van Dankó rádió, van magyar nóta, amely kifejezetten hungarikum. A rock valóban nincs túl nagy hangsúllyal jelen ezen a palettán, de nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb lesz egy közszolgálati, tematikus rockrádiónk is! Mert valóban hiányzik, mint ahogyan nagyon sok másféle zene is. Ugyanakkor, ha nem is közszolgálati, de kereskedelmi alapon nemrégiben mégis elindult a Rádió Rock, és ez is örvendetes tény.
A média ízlésformáló szerepe elvitathatatlan. Mi lehet az oka annak, hogy hazánkban ilyen termékeny talajra hullhatott az igénytelen, mulatós, vagy lakodalmas rock magja?
Ne felejtsük el, hogy a lakodalmas zene megjelenése a nyolcvanas évek közepére nyúlik vissza! Érdekes, hogy a 3 + 2 együttesre és társaira való igény a felsőbb pártvezetés irányából érkezett. A megyei pártbizottságok első titkárai rendszeres fejtágítóik egyikén felvetették a Politikai Bizottság tagjainak – amely a párt legfelsőbb vezetését jelentette – a „modern” mulatós zene magyarországi hiányát. Hivatalos irat ugyan nem született erről, tehát valószínűleg informális úton került Bors Jenőhöz az utasítás, hogy gondoskodjon ennek beszerzéséről. Akkoriban ez ilyen egyszerűen működött. Egyébként a pártvezetőségen belül egészen biztos, hogy a mag termékeny talajra hullott, hiszen az elvtársak – nagyon kevés kivétellel – szerettek mulatni. Az országos elterjesztésben pedig az akkori, médiaszakemberek – sőt rockzenészről (!) is tudok – tevékenyen részt vettek. És ez a rendszerváltáson túl, nagyjából a kétezres évek elejéig eltartott. Attól azonban óvnék, hogy mindent erre a műfajra kenjünk: tény, hogy jelentős szeletet hasítottak ki maguknak, de a falu- és városnapokra azért Zalatnay Cinit vagy Kovács Katit például ugyanúgy meghívják, mint a Nóta, vagy Muzsika TV ügyeletes sztárjait. Lehet, hogy a magyar rock méltatlanul rossz helyzetbe került, ám egyes előadók azért eléggé jól élnek a hatvanas-hetvenes években szerzett reputációjukból.
Összefoglalva tehát: a beatkorszak nagyjai megőrizték pozícióikat azokból az időkből, amikor még média- és egyéb monopólium uralkodott, a mai, feltörekvő korosztály pedig a fiatalok körében szintén a média segítségével, befutott; ám közöttük ott találjuk a rockgenerációt, amely meglehetősen alulreprezentált.
Egyet értek. Vörös Istvánék, vagy a náluk eggyel fiatalabb generáció, a mai negyvenesek már nem tudtak a hatvanas évek beatgenerációjához hasonló fényes karriert befutni. Gondolj bele, hogy az 1981-es Rock Évkönyvben Bródyék, miközben még nem töltötték be a negyvenet, már az „Öregek generációjába” tartoztak, és ma – dicséretükre legyen mondva – hetvenévesen is zenélnek. Ugyanez már nem mondható el Kalapács Józsiékról, vagy Rudán Joe-ról: ötven év körüliek, és tudtak ugyan érvényesülni, mégsem szedték meg magukat, nekik jóval kisebb szelet jutott a tortából. Ők nem „nagy” csak „kis öregek” lettek, ám ettől függetlenül aktívan zenélnek.
Ennek mi lehet az oka? A kommunikáció hiánya, és/vagy valami egyéb?
Később indultak, és a nyolcvanas évek második felében már nem voltak képesek ugyanazt a kommunikációt folytatni, mint elődeik. Sportnyelven szólva, ők csak az eredmény után futottak. Olyan ez, mint a családban: a későbbi testvér kénytelen beérni a maradékkal. Az Illés-rajongókból nem lettek Pokolgép-rajongók, viszont ők a kilencvenes évek legvégén és manapság élik meg mindazt, amit Bródyék a nyolcvanas évek elején. A korábbi rajongó-generáció kifutott alóluk, éppen ezért ma másként kell megjelenniük. Miután nem léphettek a nagy öregek helyére, meg kellett osztozni velük. Ettől függetlenül nem rossz a kommunikációjuk, az ismertebbek fölkarolták őket, lásd az Attila fiai Társulatot.
És itt vannak a tehetségkutatók is, a nagyon jó kommunikációjukkal. Az ő dömpingben ránk zúduló árucikkeik mennyiben felelősek az igényes muzsika hanyatlásáért?
A megasztárosok között akadnak nagyon tehetségesek, de találunk közöttük olyanokat is, akiket a tíz-tizenkettes döntő mezőnyéből méltatlanul elfelejtettek – legalábbis a média részéről. Mint például Gál Csaba „Boogie”. Nagyon furcsa, hogy pont a jó zenész hullik ki a média rostáján. A Megasztárban ettől függetlenül még érzek némi „valódi” tehetségkutatást; az efféle vetélkedővel mindössze az a bajom, hogy maga a rendezvénysorozat nem termel új magyar számokat. Ezzel szemben az Eurovíziós Dalfesztivál csupa új szerzeményt hoz felszínre, de – tisztelet a kivételnek – egyik sekélyesebb, mint a másik. Nemrég beszéltem az egyetlen magyar háromszoros táncdalfesztivál győztessel, aki elmondta, hogy az idei döntő második számánál elaludt az unalomtól. Erre egy másik beszélgetésben a három „fekete bárány” egyike – nem meglepő módon – rákontrázott, hogy ő be sem kapcsolja a tévét az eurovíziós vetélkedő idején.
A kérdésedre válaszolva: különböző bugyrokból valóban kampányszerűen törnek elő ezek a műsorok; nevesincs emberek, nem egyszer zenei képzettség nélkül, számítógépen szerkesztett zenékkel öntik a nyakunkba termékeiket. Sokak szerint ez nem más, mint zenei környezetszennyezés. Az Ivan és a Parazolt például üdítő kivételnek tartom. Ezek a tehetségkutatók nagyrészt nem tudnak újat hozni a zenei életbe. Az 1966–1972 között megrendezett táncdalfesztiválokhoz hasonlítva is látható a különbség: elég csak Kovács Katit, vagy Zalatnayt említeni, akik mai is, méltán elismert tehetségek. Ezen túlmenően az említett időszakban nagyrészt ugyanazok az előadók szerepeltek, s mire a beat-generáció kifutott, addigra véget is ért a táncdalfesztivál. Ezzel szemben a Megasztárban ott a kényszer, hogy néhány évente ki kell hozni tizenkét új tehetséget. És még valami: Magyarországon akkor is tízmilliónyian éltek, ma is annyian élnek. Sem a piac, sem a tehetségek merítése nem bővült azóta…
Ehhez képest már hatéves gyerekek is részt vehetnek, és részt is vesznek a versenyben…
Ezt nagyon nem tartom helyesnek! Egyrészt hatéves gyerekkel szemben szörnyű tettnek tartom, hiszen nagyon könnyen sértett emberré válhat, ha épp nem ítéltetik elég tehetségesnek. Másrészt ilyen fiatalon még nem beszélhetünk kiforrott hangról, és a „művészi egyéniség” is nagyon labilis; jóformán nem is létezik. Visszatérve az összehasonlításhoz: a Megasztárból eddig öt széria futott le, a „klasszikus” táncdalfesztiválból pedig anno hat (1970-ben nem rendezték meg). Most telt el annyi idő, hogy felnőjön egy új generáció. A játék struktúrájából adódóan ezalatt kellett volna ötször annyi tehetséget felfedezniük, mint az akkori táncdalfesztiválokon. Ebből fakadóan a mezőny is egyre jobban gyengült. Arról nem beszélve, hogy a hírekben egyre kevesebb szó esett a produktumról, ehelyett inkább a külsőségekkel és a magánéleti bulvártémákkal foglalkoztak.
A másik probléma, amiről már szó esett, hogy a versenyzők az esetleges sikertelenséget, bukást nem tudják kezelni. Elhitetik velük, hogy sztárok lesznek, kifacsarják, majd félreállítják őket. Van, aki feldolgozza de van, aki nem képes rá. Mindenesetre a várt sztár-élet helyett nehéz visszamenni esetleg egy gép mellé dolgozni.
Létezik-e valamilyen megoldás a zenei egyensúly megteremtésére azokon a területeken, amelyekről beszéltünk?
Egy kicsit ahhoz a helyzethez tudnám ezt hasonlítani, amikor a híres közgazdász, Adam Smith a liberálkapitalizmusról beszélt: ebben elmondta, hogy a világpiacot egy láthatatlan kéz irányítja. Nem vagyok összeesküvéselmélet-párti, de úgy gondolom, hogy ugyanez mondható el a médiáról is: olykor nehéz megállapítani, kit miért ölel a keblére, és kit miért taszít el magától. Itt önindukáló, öngerjesztő folyamatokról beszélünk, amelyekről azt gondolom, idővel szép lassan a helyükre kerülnek majd. A Nóta és a Muzsika Televízió után miért ne lehetne egyszer majd egy rock tévé? Volt is ilyen kezdeményezés már, ám akkor még nem sikerült. Úgy vélem az MTVA palettáján egy tematikus rock- és bluescsatorna is elférne.
Hegedűs István
 |
 |
2016. július 22. 07:20