Ibanez Guitar Festival 2016
Gutenstetten, Németország, 2016. június 18. Hangszeripari szakemberekből, kereskedőkből, lelkes gitárrajongókból és néhány szakújságíróból álló népes csapatunk rendben összegyűlt az eseményt megelőző napon, hogy Bajorország felé vegyük az irányt, s részesei lehessünk a gitár ünnepének, a Meinl gutenstetteni főhadiszállásán. A Roland Meinl alapította német hangszergyár, mely elsősorban cintányérjairól és ütőhangszereiről ismert, 1981 óta működik együtt a japán Hoshino Gakki Corporationnel, az Ibanez és Tama márkák gyártójával, s immár annak európai elosztó központja üzemel a kicsiny bajor településen. Minden júniusban eljön a nap, mikor a dobok és ütőhangszerek, a következő esztendőben pedig a gitárok játsszák a főszerepet, a 2013-as után tehát ez volt a második Ibanez Gitárfesztivál.
Miután kipihentük az egész napos buszozást, és este egy jót ettünk a közeli olasz étteremben, másnapra virradóra fesztiválhangulat kerekedett a Meinl raktárbázisán. Délben a cég Ibanez-felelősei Joe és Hannes egy félig-meddig vicces megnyitóműsort kanyarítottak, köszöntötték a Hoshino japánból érkezett küldöttségét éppúgy, mint a lengyel és magyar delegációt, majd szólt hozzánk néhány szót a cég tulajdonosa, Reinhard Meinl úr.
Egy régi családi fotóján nem más, mint Steve Vai pózolt a család tagjaival, majd elő is került a főhős hamar, s elmesélte, hogyan lépett kapcsolatba számos gitárgyártóval karrierje felívelő szakaszában, még a Dave Lee Roth Band tagjaként, s miképpen volt az Ibanez az egyetlen cég, mely minden elképzelésében támogatta, a legszebb s a legjobb gitárt készítette el számára. Bemutatta a tavalyi Vai Academy gitártáborban elkészített Jem prototípusát, mely mahagóni testtel, rózsafa tetővel s nyárfa mintázatú koptatólappal, valamint fejborítással rendelkezik, s melyhez a DiMarzio – az Ibanez és Steve fő szövetségeseinek egyike – vadonatúj hangszedőt is fejlesztett, Dark Matter néven. A nyers fa színű gitár a Woody nevet kapta a keresztségben.
A bemutatóteremben idén az Ibanez antik darabjaiból nyílt kiállítás, Ibanez Vintage Exhibition néven, számos, ma már igen ritka darabbal a kollekcióban, szisztematikusan elkülönítve az elmúlt hat évtized hangszereit. Külön sarkot kaptak a legnevesebb egykori és jelenlegi Ibanez művészek, Joe Satriani, Steve Vai, John Petrucci, Paul Gilbert, Paul Stanley, George Benson, Pat Metheny, John Scofield éppúgy, mint a feltörekvő generáció tagjai.
Külön helyiségben lehetett megtekinteni az akusztikus gitárokat, itt volt a Tama néhány dobszerelése, akár csak installáció formájában, felidézve egy-egy kor hangulatát, vagy csak a maga szépségéért, egy gazdag válogatás a Tama pergődobokból szintúgy, miként a Meinl cintányér- és ütőhangszer kollekciója, az Ortega klasszikus gitárok, a Mesa/Boogie erősítők, valamint a D’Addario/Planet Waves aktuális termékei is kellő választékban voltak jelen.
A legritkább és legdrágább hangszerek plexi tárlókban voltak megtekinthetők, mint Paul Stanley „Iceman Broken Mirror” gitárja vagy az aktuális AEW akusztikus csúcsmodell (ára 2700 Euró), s persze Steve Vai kedvenc fehér Ibanez Jem 7V gitárjának, EVO-nak az egyik inkarnációja. A mester „Passion and Warfare” című áttörést hozó lemeze megjelenésének huszonötödik évfordulójára az Ibanez elkészített három Universe színváltozatot, egy az akkori aktuális zenekara, a Whitesnake 1990-es turnéján használt acélos kékes-szürke színében, egy a borító festmény felső régióiban, az égbolt és a pucér angyalkák kék, fehér-rózsaszín árnyalataiban, a harmadik gitár pedig a pokol tüzének citrom-narancs és vörös színeiben pompázik. Hamarosan kaphatóak lesznek az Ibanez partnereknél.
Amint jól kinézelődtük magunkat a gitárok között (a búra alatt lévő hangszerek kivételével minden más megérinthető, kipróbálható volt), a fenti Steve Vai installáció mellett beléphettünk a koncertterembe, ahol katonás német rendben, háromnegyed-órás blokkokban a fesztivál meghívott művészei mutathatták meg tudásukat, ki hozott zenei alappal, ki szólóban, ki pedig zenekarral, utóbbiak a teljes műsoridőt kihasználhatták. Az első ilyen blokkban két lengyel fiatalember, Tommy Andrzejewski szóló- és Kosma Kalamarz basszusgitáros előadását élvezhettük, előbbi nagyon jól fésült, kulturált kompozíciókkal, utóbbi pedig inkább a groove-okra kihegyezett produkcióval jelentkezett. Ám jött harmadiknak a mi Lukács Petánk az ő háromszámos anyagával War & Peace című lemezéről, és szinte hallottam az állakat a földön koppanni: kirobbanó energia és profi színpadi jelenlét jellemezte előadását, melyre a „tökös” a számomra legmegfelelőbb kifejezés.
Miközben a közönség Tobias Rauscher akusztikus szólógitározását, majd Nico Schliemann gitáros, Bernhard Lackner basszer és Felix Lehrmann (utóbbi Tama dobokon) előadását élvezhette, helyi kísérőnk körbevezetett minket a Meinl raktárbázis és logisztikai központ területén. A raktározás, a ki- és berakodás, a csomagolás helyszíneit éppúgy megtekinthettük, mint a helyben dolgozó hangszerészek műhelyeit, ahol az Ibanez gitárok szállítás utáni felülvizsgálata történik. A rendezvény területén éppúgy volt sörsátor (a Labdarúgó EB-re való tekintettel, nagyképernyős tévével), mint pólóárusok és szakmai magazinok standja, a vállalkozó kedvűek pedig „gitárt a nyak körül pörgető” versenyben is részt vehettek, szavazási és nyerési lehetőséggel.
Visszatérve a bemutató/koncertterembe éppen a „YouTube generáció” egyik legkiválóbb német képviselőjének, Martin Miller szólógitárosnak és alkalmi csapatának műsorába csöppentem bele. Míves saját, instrumentális kompozíciók mellett ismert slágerek (Seal: Crazy, Toto: Georgy Porgy) hangzottak el, a már említett Felix Lehrmann dobolásával, Marius Leicht billentyűs játékával, s külön ki kell emelnem a kaliforniai születésű Andrew „The Bullet” Lauert, aki briliáns basszusgitározása mellett remekül énekelt, s profin kommunikált a közönséggel, tenyeréből etetett minket. Kis idő múlva megjelent a kivetítőn Amy Lee, az Evanescence énekesnője, hogy felkonferálja az Ibanez Gitárfesztivál első női fellépőjét, zenekarának egyik gitárosát, a német származású Jen Majurát. A Hölgy produkciójában egyelőre több volt a lendület és az odaadás, mint a konkrét zenei érték, de nagy szeretettel és örömmel játszik, az utolsó dalánál pedig, melyet maga énekelt, jót szórakoztunk a Chuck Norris viccekből összehozott szövegen.
Paul Waggoner, a Between the Buried and Me nevű progresszív metál formáció gitárosa következett – az ő signature gitárja volt az egyik hangszer, melyet, a rendezvényt jeggyel látogatók az esti tombolán megnyerhettek, egy SR szériás basszusgitár és egy AW szériás „dreadnought” akusztikus gitár mellett. S hogy ne legyen ennyi elég a metálból, a Heavy Metal Summer Clash alkalmi csapata tette fel az i-re a pontot, tördelve le a csillószőröket az óvatlan hallgatók belső fülében, egyszer és mindenkorra. Daniel Haniß (Eskimo Callboy) és Marcell Neumann (We Butter the Bread with Butter) gitározásához David Friedrich dobos szolgáltatta az alapot, basszusgitár nem volt, de ez is épp elég.
Hogy legyen egy kis szünet az esti nagykoncert előtt, a fellépett művészek egy teljes órán át dedikálták névre szóló autogramkártyáikat, mögöttük pedig, ma használt hangszereik voltak kiállítva, a könnyebb beazonosíthatóság végett.
Steve Vai „Passion and Warfare” című lemeze megjelenésének huszonötödik évfordulója adta az apropót idei turnéjához, melynek teljes jogú állomása lett Gutenstetten. Vetítésekkel, vizuális fantáziákkal és gegekkel kísért előadásában először bejátszást láthattunk az 1986-os Crossroads című filmből, majd előkerült maga Az Ördög Gitárosa, és rázendített a Bad Horsie című számra. Gyors gitárcsere és a The Crying Machine után újabb csavar, Gravity Storm és az egyetlen „fogantyú” nélküli Jem, majd lassan elérkeztünk a turné apropójához. Steve és zenekara: Jeremy Colson – dob; Philip Bynoe – basszusgitár; David Weiner – ritmusgitár, choral szitár, billentyűs hangszerek, egy az egyben, eredeti számsorrendben eljátszották a Passion and Warfare album tizennégy dalát. Egyes nótákhoz videó-bejátszások formájában kaptak „segítséget”. Rögtön az első dalban, Brian May volt a közreműködő, s egy emlékezetes este képei az 1991-es Sevilla Guitar Expo-ról, de tiszteletét tette az estén Joe Satriani és John Petrucci mester is. Öröm volt hallani olyan soha sehol nem játszott darabokat is, mint a Ballerina 12/24, „csak Steve, a gitár és a harmonizer” összeállításban. Szinte minden dalt két-három perces Codával zárt Vai, így azt ajánlom a július 28-i budapesti koncert hallgatóinak, hogy kössék fel az alsóneműt, mert brutális mennyiségű gitározást fognak hallani! A műsor vége felé előkerült a Mentor, maga Frank Zappa is egy 1982-es videoklipről, s a „videózenekarral” unisonóban elhangzott a „Stevie’s Spanking”, mely dalt annak idején Vai turné-huncutkodásai ihlettek Laurel Fishman újságírónővel, ki később többször szerepelt Vai lemezein. Meglepő módon beleillett a saját dalok sorába – lám, az alma nem esik soha messze a fájától.
Ennyi élmény után mit is mondhatnék? Köszönöm a Meinl magyar csapatának, Szabó Zolinak és Angler Ákosnak, „németországi beépített emberüknek” Grifatongné Joó Katalinnak, Kálló Péternek, az Oroszlánbarlang Kft. tulajdonosának, s nem utolsó sorban Andrásik Remonak ezt a lehetőséget, a felejthetetlen utazást, a rengeteg gyönyörű hangszert, hogy láthattam, s még egy Steve Vai koncerten is részt vehettem. Ha tehetem, jövök legközelebb is!
Tisztelettel: Illés Norbert
 |
 |
2016. július 20. 08:08