Music Man LIII
Néhány lapszámmal ezelőtt, amikor tesztet írtam egy Music Man Silhouette Special gitárról, azzal zártam soraimat, hogy szerintem én akkor megyek is és veszek egyet. Ennek a vége aztán nem a Silo, hanem egy Luke modell lett, aztán még egy, aztán még egy....mert ha már úgy hozta a sors, hogy szinte egyszerre jöttek szembe, nem tehettem meg, hogy nem adok nekik egy esélyt.
A korábbi cikk itt olvasható: http://www.musicmedia.hu/20150210_silo_special
A sor a Luke I gitárral indult, amiről anno még a Madi írt is egy tesztet az újságnak. Ez az első, eredetileg 1993-ban bemutatott Steve Lukather Signature modell 20. évfordulós limitált "Reissue" verziója volt, exkluzív tokkal, Lukather által aláírt Certificat-el, japán Gotoh gyártmányú Music Man Floyd Rose-al, aktív EMG 85 (híd) és SA Custom (közép+nyak) hangszedőkkel, egyetlen potival (hangerő).
Klasszikus darab, ami még a 2014-es EMG turné bemutatóin került a kezembe, és ott annyira megtetszett, hogy azonnal meg is vettem. Végül tartósan nem tudott a szívemhez nőni, amiben közrejátszott a nagyon erősen "V" profilú nyak, és a középső hangszedő állíthatatlan magassága (direct mounted), ami nekem, aki főként két humbuckeres gitárokhoz szokott, áthidalhatatlannak tűnő problémát okozott - jelesül mindig a pickup széleit pengettem -, így hát szépen lassan elbúcsúztunk.
Nem sokkal később egy beszámítós seft során jött szembe a Luke II-es modell, ami már a Vintage Tremolós, satus Schaller kulcsos, SA Custom helyett SLV pickup-os és plusz egy tone potival és kevésbé "V" nyakkal rendelkező, 1996 óta ma is szériában kapható verziója a sorozatnak. Mivel a 2005-ös Limited Edition színe (buttercream) a gyengém, és iszonyat jó strató sound-okat tud, ezért nem tudtam elengedni, mai napig megvan.
A Luke I eladásakor keletkezett "űrt" pedig a legújabb, már passzív DiMarzio-s LIII névre hallgató H-S-S hangszedő kiosztású hangszerrel igyekeztem kitölteni, ami 2015 elején jött velem szembe. A DiMarzio pickupjai méretüket tekintve alacsonyabbak, így a középső magassága már alig zavart a pengetésnél, a hangszer nyaka pedig már csak nyomokban mutatta az általam nem túlzottan preferált "V shape"-et, így tehát minden adott volt, hogy komolyabb barátságot kössünk. A hangszer végül olyannyira nagy hatással lett rám, hogy korábban egyáltalán nem jellemző módon, gyakorlatilag tizenéve először újra írtam egy instrumentális dalt, ezzel továbbiak megszületését is elindítva, de ezt most hagyjuk.
Ami a lényeg, hogy a LIII már egy teljesen más hangszer, 3%-al megnövelték a test méretét, más érzetet nyújt az újdonságnak számító sütött jávor nyak, (első körben próbálkoztak teljes rózsafa nyakkal, de ezt egy világ körüli turné után Lukather elvetette, helyette jött a sokkal stabilabb "roasted maple") és bár a hangszer maga passzív, kapott egy push-push hangerő potis 20 dB-es aktív boost-ot (gyárilag 12 dB-re állítják, de az elektronika takarólemeze alatt az érték tetszés szerint állítható), viszont amitől igazán érdekessé és izgalmassá válik a széria, hogy létezése óta először készült belőle - szintén passzív - H-H konfiguráció is, 5-állású pickup váltóval! Sőt, igazából ebből a modellből már ez az alap konfig, ami ismerve Lukather ide s tova 30 éve tartó ragaszkodását az aktív EMG-k H-S-S kiosztásához, több mint meglepő! Viszont amennyire meglepő, olyannyira zseniális a végeredmény!
Amióta ismerem a 2012 végén bemutatott új, Luke mesternek készített (passzív) DiMarzio Transition hangszedőket népszerűsítő videót Larry DiMarzio YouTube csatornájáról, azóta újra és újra előkerül nálam és az ismeretségi körömben is, mint hivatkozási alap a tökéletes gitárjátékra és hangzásra.
Ha csak egyetlen percet kapnék arra, hogy valakivel megismertessem és megszerettessem a gitározást, ennek a videónak az első (grátiszként pedig az utolsó) egy percét mutatnám meg, olyannyira esszenciája mindennek, amit én a hangszerben szeretek.
Mivel a Luke II-m színe és hangja miatt abszolút megtartós darab, így végül a H-S-S LIII-nak mennie kellett, hogy helyette jöhessen a sokkal izgalmasabb H-H verzió, amit egyébként maga Lukather is inkább preferál az utóbbi időkben (nemrég még az összes modelljét használta a bulikon). Music Man Artistként lehetőségem van igazán spéci gitárok rendelésére is, így élve ezzel az opcióval, rendeltem magamnak egy csodás, egyedi, white pearl színű, arany hardware-es verziót, ami olyannyira mutatósra sikerült, hogy még a laikus vámos csajok is megálltak a folyosón, hogy gyönyörködjenek benne, amikor izgatottan kicsomagoltam Vecsésen. A hangszer alapból jelenleg csak fekete és "bodhi blue" színben érhető el, króm szerelékekkel. (leszámítva a BFR szériát).
Nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyire lesz más a két humbuckeres verzió és hát azt kell mondjam, hogy teljesen más világ a kettő. Míg a korábbi (H-S-S) klasszikus Strató kiosztással rendelkezett, utóbbinál (H-H) az 5-állású váltó miatt a híd pozíciója után rögtön egy zseniális Telecaster kapcsolást kapunk, középen a klasszikus két humbi együtt, utána pedig a számomra örök kedvenc Petrucci gitárokra jellemző "középállás", a két humbucker belső coil-jainak összekapcsolása érhető el, kristálytiszta, csilingelő clean hangot biztosítva (és Strató-szerűt torzítva) és végül a nyaknál ugye megint a full humbucker szól.
Érdekes, hogy a hangszer torzítva abszolút azt a karaktert hozza, amit a TOTO koncerteken is hallani, lévén, hogy Lukather az utóbbi években minimalizálta a cucca összetettségét, és a pedálboard-ját leszámítva gyakorlatilag egy kábellel megy be a Bogner Ecstasy fejbe.
Aki részleteiben is meghallgatná a hangszert, annak javaslom a Bogner és DiMarzio videókat, zenei környezetben nézve meg az utolsó évek bármelyik Ringo All Stars, vagy TOTO koncertjét és természetesen a zseniális utolsó "XIV" lemezüket.
A Music Man-től megszokott minőség természetesen alap, hangolódásra gyakorlatilag a legvadabb karozás után is képtelen a lebegőre állított Music Man Vintage Tremoló, a festetlen fejű madárszemes sütött jávor nyak egzotikus szépsége pedig tovább emeli a hangszer egyébként sem csekély fényét. A "compensated nut" és a satus Schaller kulcsok ezen a gitáron is megtalálhatók természetesen, de ami a lényeg: ennek a gitárnak valahogy van egy olyan erős hangkaraktere, ami meglepő módon még digitális plugin cuccokra kötve is átjön, ami egészen döbbenetes annak fényében, hogy digitál' cuccokon a gitárok többsége szinte teljesen elveszíti az "egyéniségét", ami miatt mind teljesen egyformán szól. Többet nem is igen mondanék róla, mert fölösleges. Talán még annyit, hogy az új DiMarzio Transition signature pickupokat egyre többet választják a Les Paul-t kedvelők táborából is, állítólag csodákat művel a hangszerrel.
Egy szó, mint száz: aki csak teheti, próbálja ki bátran, de "látatlanban" is nyugodtan adhat neki egy esélyt, a csalódás szinte teljesen kizárt.
Lovrek Krisztián
 |
 |
2016. július 13. 08:30