Pál István „Szalonna”
A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjével és további számos tekintélyes díjjal (legutóbb Liszt Ferenc díjjal) kitüntetett Pál István "Szalonna" napjaink egyik legkiválóbb magyar prímása és az egyik legtöbbet foglalkoztatott népzenész. Évek óta a Magyar Állami Népi Együttes zenekarvezető prímásaként dolgozik, de emellett számtalan formációban láthatja, hallhatja a népzenét, világzenét kedvelő közönség. Saját zenekara a Pál István "Szalonna" és Bandája, melynek tagjai a Magyar Állami Népi Együttes zenészei. Zenei útjáról, a zenéhez fűződő viszonyáról, valamint a tökéletes hangzáshoz szükséges technikai felszereléséről mesélt nekünk.
Mesélj magadról egy picit, milyen zenei gyökerekkel érkeztél, mikor ragadott magával a zene szeretete?
1980-ban születtem, a Kárpátalján, Visken. A családomból mindenki itt született és itt kezdtem el zenei tanulmányaimat. A szüleim klasszikus zenészek. Édesapám jó pár esztendeig volt a kijevi Operaház karmestere, majd úgy döntött, hogy a magyar népzenével és a magyarsággal szeretne foglalkozni. Kijevből hazaköltözött a Kárpátaljára és aszerint a módszer szerint, ahogy ő is tanult pl. a faluban az öreg cigány zenészektől, elkezdett minket fül-hallás után tanítani. Engem is beadott egy öreg, roma muzsikushoz, mellette pedig a klasszikus zenét tanultam a zeneiskolában. 6-7 éves lehettem, amikor Viskről Tiszapéterfalvára költöztünk, ahol felkérték Aput egy együttes vezetésére és ott folytattam klasszikus zenei tanulmányaimat. Ott odakerültem egy idős mesterhez, Murzsa Gyulához, akit én sokat emlegetek, hiszen ő volt az, akitől ezeket a muzsikákat én tanultam, amiket ma is játszom. A legfontosabb, hogy egyszerűen megszerettette velem a csárdást. Úgy tanultam tőle, mint ahogy szokás volt ezelőtt 100 éve vagy 150 éve - napközben a ház körül kellett segítenem. Vizet hordtam, a kertben kapáltam és minden ilyesmit megcsináltam, majd este, mikor látta, hogy jól végeztem a házimunkát, akár egy inas, megtanított mindig egy nótát. Ez egészen 12-13 éves koromig így ment, majd 13 éves koromban eljöttünk Budapestre a „Ki mit tud?”-ra, ahol különdíjasok lettünk. Akkoriban ez még nagy versenynek számított, a ’60-as évektől indult be Magyarországon. Nagy dobást jelentett a zenei karrieremben mert itt az egész Kárpát-medence népzenéjével megismerkedtem. Ösztöndíjat kaptam Debrecenbe, ahol a magyar népzenéről tanulhattam.
Édesapám minden hónapban egyszer levitt Debrecenbe és ott az iskolában már konkrétan autentikus magyar népzenét tanultunk. Ez kb. úgy nézett ki, hogy hajnali 2-kor felkeltünk, álltunk 4-5 órát a határon és reggel 8-ra értünk le. Apu kiment a piacra benzint árulni, hogy az útiköltség kijöjjön és hogy mi tanulhassunk. Lement az iskola, visszaültünk az autóba és visszamentünk Kárpátaljára. Másnap kezdődött az egész elölről. Közben különböző népzenei táborokban vettem részt, ahol a Galga zenekar tanított, ők már akkor elég ismertek voltak a népzenei palettán. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában lehúztam 4 évet és saját önképző kört csináltam, egy népzenei klubot. Mindig azon nevettem, hogy úgy volt beírva az emlékiratokba, hogy az elsőt Csokonai Vitéz Mihály, a másodikat pedig én csináltam. Csokonai is renitens diákja volt az intézménynek. Én sem panaszkodtam, de akkor már Pestre is jártam tanulni különböző muzsikusoktól. Mikor volt egy kis szabadidőm, akkor hátizsákkal kimentem vagy Erdélybe, vagy a Felvidékre öreg zenészekhez tanulgatni a műfajt. A gimi után Pestre kerültem a Vállalkozási Főiskolára, de párhuzamosan vele elvégeztem Nyíregyházán a Tanárképző Főiskolát ének-zene/népzene szakon. Amikor a gyakorlatra került a sor, a banki világ nagyon nem tetszett nekem. Az utolsó évben ott is hagytam. Nem sokkal később elvégeztem a Zeneakadémián a népi hegedű szakot. Olyan családi körben nőttem fel, ahol a zene tényleg mindenek fölött áll. A szüleimtől is csak azt láttam, hogy maga a tanítás, a pedagógia, a gyerekek nevelése, a zene szeretete, az emberek zenével való szolgálata minden nap jelen volt.
Közben a Magyar Állami Népi Együttesbe, - ahol most zenekarvezető-prímás vagyok - a Galga zenekar került állásba. Amikor gyerekként jártam fel tanulni, egyszer bekopogtam az intézmény igazgatójához, hogy én itt szeretnék muzsikálni. Mondta, hogy ez nagyon szuper és nagyon örül neki, csak itt híres zenész dinasztiák muzsikáltak, évekkel előre történő felvételi van és hasonlók. Mondtam, hogy engem nem érdekel, én egy évig ingyen és bérmentve idejövök főállásban dolgozni. Ha egy év után azt mondják nekem, hogy maradhatok, maradok. Ha azt mondják, hogy nem, akkor nem. És így is lett, végigcsináltam az egy évet. Utána, ’99-ben jött egy több hetes japán turné, ahol végig én voltam az együttessel. Az egy sikeres utazás volt. (lásd: képek) Szépen lassan lépegettem a ranglétrán. Először zenekari tag, utána szólamvezető voltam, jelenleg zenekarvezető-prímásként dolgozgatok.
Közben megalakult a saját zenekarod is, a Szalonna és Bandája…
Ennek most már 11 esztendeje. Párhuzamosan fut a kettő, mert a szabadidőnkben sem szeretünk mást csinálni, csak muzsikálni. A zene az nem csak arról szól, hogy valakik jól muzsikálnak vagy rosszul muzsikálnak, hanem az hogy szeressenek és tudjanak együtt muzsikálni. Ezek azért nagyon-nagyon fontos dolgok. Úgy érzem, hogy ez az a csapat, akikkel úgy működünk, mint egy jó házasság: mindenki tudja, hogy a másik mire gondol. Ha valakivel úgy muzsikálsz prímásként, hogy úgy érzed, mindig a tenyeredben tartanak és bármerre mozdítod a zenét, vagy bármilyen irányba muzsikálsz, mindig követnek és nem kérdeznek, hanem elhiszik azt, amit te mondani akarsz a zenéddel, az nagyszerű érzés. Ez egy nagyon fontos támpont.
Kiadtunk több nagylemezt, muzsikáltam vendégként is rengeteg zenekarban, a népzenei palettán szinte a legjobbakban, mint pl. a Dűvő, a Galga, a Csík, a Fonó zenekar, az Állami zenekar vagy a Duna zenekar. Bár az összes nagy zenekarral járkáltam, mindig arra vágytam, hogy egyszer legyen egy saját bandám és végül ez lett a Szalonna és Bandája. Aki ma feláll táncolni, vagy akinek én muzsikálok általában pontosan érzi azt, hogy ez nem arról szól, hogy ki-milyen ismert, vagy ki-milyen sztárallűrökkel rendelkezik, hanem ez egy szolgáltató tevékenység. Nekem az a feladatom, hogy az az ember jól érezze magát. Ha táncolni van kedve, táncoljon. Ezt komolyan is kell venni, ez hivatás, feladata van és ilyen szempontból nem mindegy, hogy miket muzsikálunk, mert nagyon sok ifjúnak adunk kenyeret a kezébe ezzel a muzsikával, mint ahogy én is kaptam.
Honnan merítesz ihletet?
Érdekes, hogy hangulatfüggő. Vannak bizonyos dalok, amiket ha meghallok, egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Ezeket valamilyen módon megformálom a zenekarral és muzsikálom. Ami legjobban megihlet, hogy ha bizonyos régióban vagy bizonyos tájegységen időt tudok eltölteni. Ez azt jelenti, hogy mi ugye a népzenében régiók szerint, falvak szerint, prímások szerint, évjáratok szerint tudjuk azt, hogy ki-melyik zenekarban muzsikált, mikor milyen cifrát játszott, hogyan kötötte a nótákat, milyen akkordokat játszott, tehát ez egy nagyon összefüggő dolog. Ha eljutsz ezekre a vidékekre és személyesen tudsz találkozni az öreg mesterekkel, időt tudsz eltölteni velük, akkor az annyira feltölt, hogy hazajössz és egyből csak azokat akarod muzsikálni amiket ott hallottál és a zenekarral azt játszod fél évig. Utána mész a következőre. Mindig az a hasonlat jut eszembe, amit egyszer egy cimborámtól hallottam, hogy micsoda szerencséje lenne a klasszikus zenészeknek, ami például a rockzenészeknek, jazz zenészeknek, népzenészeknek megvan, hogy odamehetne mondjuk Johann Sebastian Bachhoz vagy Mozarthoz és megkérdezhetné tőle, hogy „Mester, Te hogy játszod ezt?”. Na nekünk ehhez minden adott. Ha én Kalotaszegről muzsikálok egy Netti Sanyi bácsit, akkor én az öregtől tanultam – laktam nála, beszélgettem vele, pipázgattunk együtt, megittunk egy korty pálinkát és elmondta, hogy „Fiam, ezt így csináld, ezt úgy csináld”, tehát ez egy olyan fajta tartalmat ad a dolognak, ami lényegében támadhatatlan.
A hangszerednek van története? Van valami szívbéli kötődés?
Most ha egy nagyon szép történetet akarnék mesélni, akkor persze tudnék, de az az igazság, hogy hangszermániákus vagyok. Körülbelül 30 db hegedűm van. Jobbnál jobb hangszerek és bele vagyok betegedve abba, hogy eldöntsem, melyiken játsszak. Minden nap leakasztok otthon egy hegedűt, muzsikálgatok rajta, elviszem koncertre és azt érzem, hogy „na most ez az”. Hazamegyek, leakasztok egy másikat: „ez sokkal jobb”. Egyetlenegy hangszerem van olyan, amit soha nem fogok eladni, az Murzsa Gyula hegedűje.
Milyen eszközök segítik a tökéletes hangzást és hogyan találtál rá ezekre?
Akik akusztikus hangszeren játszanak éveken keresztül keresik a megfelelő hangszínt, és azt, hogy ők hogyan tudnak abból hangokat megszólaltatni, mert beleszeretnek a saját hangszerük hangjába legyen az akár hegedű, bőgő, brácsa vagy cimbalom. Sok esetben a mikrofonos megoldással elvész a hangszernek az a fajta hangszíne, amit pont szeret, mert egyszerűen nem úgy dolgoznak a mikrofonok és nem olyan hangot visznek át a közönség felé.
Nekem ilyen szempontból volt nagy rátalálás az Audio-Technica ATM350-es XLR-es variációja, én például az URH-s változatát használom. A mikrofonnal való első találkozáskor egy musicalben vettem részt, ahol hegedültem és ott egy ATM350-et aggattak rám. Már akkor is gondoltam, hogy ez tök jó, ezt ki kellene próbálni.
Amikor később visszahallgattam az ezzel készült felvételeken a muzsikánkat vagy megkértem a kollégámat, hogy játsszon az én hegedűmön és kimentem meghallgatni, akkor azt a hangot hallottam, amit én szeretek hallani a hegedűmtől. Mindezt úgy, hogy minden mutató középre volt állítva, tehát nem kellett színezgetni a hangot és nem kellett tekergetni a potmétereket, hanem egyszerűen működött. Kipróbáltuk az összes hangszerre, amit mi használunk a magyar népzenében. Bevittem egy stúdióba az összes mikrofont, amit ismerek és teljesen steril körülmények között egyenként az összes hangszerre ugyanoda feltettem. Feljátszottam rajtuk ugyanazt, leültem teljesen név nélkül és végighallgattam az összessel, hogy halljam, nekem melyik hangszer tetszik és melyik mikrofonnal. Felírtam a tapasztalataimat és toronymagasan az Audio-Technica győzött. Akkor ez már ilyen szempontból nem volt kérdés.
Egy érdekesség, amiben nagyon sokat segített az Audio-Technica, hogy francia turnénk volt az Állami Népi Együttessel. Végig muzsikáltuk Franciaországot ezzel a mikrofonnal, még a párizsi Operában is játszottunk. Nagyon-nagyon jó élmény volt. Az együttesben korábban más típust használtunk, így oda nem a saját ATM350-esemet vittem. Kint tönkrementek a portjaink. Fél nap alatt egy Evangéline nevezetű hölgyemény Párizsban (Evangeline Pirot – korábban Audio-Technica Marketing manager, most már Global manager Franciaországban – a szerk.) várt engem az irodában és ideadta nekem a mikrofont a teljes turnéra, mindezt teljesen ismeretlenül. Tudta, hogy Magyarországon én endorzeri kapcsolatban vagyok az Audio-Technicával. Egy tüneményes hölgy. Amikor a japánok itt voltak Budapesten az Audio-Technica 50 éves évfordulóján, a várban a vacsora alatt muzsikáltunk nekik. Amikor megláttam őt, egyből kiült az öröm az arcomra.
A musicalben még csak egyedül játszottam, utána vettem nyakamba a zenekar megfertőzését és azóta nagyon-nagyon sok népzenész érdeklődését állítottam az Audio-Technica felé. Egyszerűen azért, mert tényleg az a fajta hang szól rajta, amit nagyon szeretek: tiszta hangszerhang. Nincs felesleges plusz, semmi egyéb, csak ahogy a hangszered szól. Szerintem ez a mikrofonoknál az egyik leglényegesebb dolog, hogy azt adja vissza, amit hallani szeretnél. Lépcsőnként haladunk, utána jött, hogy az Állami Népi Együttes mellett lévő hangmérnök cimborám behozott egy hangfalat és mondta, hogy hallgassam meg, ez hogy tetszik. Feltette és akkor ki is derült, hogy párosodik vele a mikrofonunk. Bizonyos hangfalakra egyből csak rádugod és a leggyönyörűbb hangja szól. Mondta, hogy ezt nem nagyon ismerem még, ez a Trevis. Itt felfigyeltünk a dologra, kipróbáltam az egész zenekarral és mivel kellett egy saját monitorrendszer, végül a Trevis TA-08P-t választottuk. Néha használjuk kifelé is, mivel olyan a hangereje, hogy 2-300 főig simán lehet játszani vele, de alapjában véve én azt szeretem, hogy mindig tudom azt, hogy mi szól bent. Ha a zenész jól érzi magát abban a hangközegben, amiben mozog, akkor nem lehet gond.
Merre fejlődhet tovább a jelenlegi projekt, mind a zenekar szempontjából, mind a technikai felszerelést ideértve?
Amivel a repertoárt mindenképp bővíteni szeretném, a húgomnak, aki az énekesnőnk Pál Eszter, szeretnék egy fülmonitor szettet. Lajkó Félix cimborám az Audio-Technica M3 rendszerét használja és nagyon dicséri, ő javasolta, hogy próbáljam ki, márpedig az stimmelni szokott, amit ő mond. Én magamnak azért nem akarok, mert én olyan jól érzem a Trevis közegében magam, hogy engem ez teljesen kielégít, viszont Eszternek jobb lenne a füles az ének miatt, hogy jobban hallja magát. Végigjátsszuk a nyarat, a nyáron van most „ötvenmillió” koncertünk. Mindenképpen szeretnénk kipróbálni az Audio-Technica új fülmonitor füleseit is (E40, E50, E70), továbbá ha majd elérhető lesz az ATM350a-t, mert mindig szenvedünk a brácsa mikrofonozásával. Úgy érzem amióta azekkel a mikrofonokkal és hangfalakkal dolgozunk, egy taggal bővült a zenekar. Ráadásul egy olyan taggal akivel szeretek együtt muzsikálni. Jó szívvel tudom ajánlani.:)
Szalonna és Bandája facebook oldal: https://www.facebook.com/szalonnaband
További információ az interjúban említett eszközökről:
Audio-Technica ATM350 hegedűre csíptethető kardioid kondenzátor mikrofon: http://www.audio-technica.hu/products/4/21/40
Audio-Technica M3 vezetéknélküli fülmonitor rendszer: http://www.audio-technica.hu/products/66/67/408
Audio-Technica E40, E50 és E70 professzionális fülmonitor fülhallgatók:
http://www.audio-technica.hu/products/39/43/689
http://www.audio-technica.hu/products/39/43/688
http://www.audio-technica.hu/products/39/43/687
Egy korábbi cikk Szalonnáról a Trevis Audio TA-08P aktív monitorhangfal átvételekor: http://musicmedia.hu/20160321_illusztris_vendegei_voltak_nem_reg_a_hangaruhaznak
Fodor Bianka
Audio-Technica CE
 |
 |
2016. július 7. 07:45