A magyar rock görbe tükre
Tisztes polgári foglalkozást választott, amelyből szeretett volna megélni, ám a sors – amiben ő egyébként nem hisz – másként döntött. A zene és a humor különleges ötvözetével az Irigy Hónaljmirigy zenekarban, a rockzene szeretete és kitűnő hangadottsága okán pedig a Triász, valamint a Zártosztály elnevezésű bandákban „frontemberkedik”. Sipos Péter az Irigy Hónalmirigy huszonöt éves jubileuma kapcsán saját életéről is beszél lapunknak adott interjújában.
Karinthy Frigyes elhíresült mondása – „a humorban nem ismerek tréfát!” – átültethető a saját szakmádra? Vagyis, ha „hivatásos” rockzenész lennél, akkor is parodizálnád a zenei élet krémjét?
Persze! Nincs ebben semmi rossz! Az Irigy hónaljmirigyes fiúkkal nagyon jól egymásra találtunk ebben a kérdésben. A véletlennek köszönhetően egy szilveszteri házibuliban jöttünk össze, sejthető volt, hogy hülyéskedés lesz a vége: rockdalokat adtunk elő vicces formában. Innen építkeztünk felfelé, megszaporodtak élő fellépéseink, lemezszerződéseket írtunk alá, egyre népszerűbbek lettünk. Ezt csináljuk immár negyed százada, az élet minket igazolt, jól döntöttünk.
Előfordult, hogy valamelyik célszemély megsértődött?
Nagyon reméljük, hogy – igen! Ugyanis a paródiát pont annak szántuk, hogy az illető, akiről szól, vegye már észre magát. Soha nem a bántás volt célunk, megpróbáltunk bizonyos határon, mezsgyén belül maradni. Ezzel együtt biztosan volt, aki megsértődött, de az is előfordulhatott, hogy túllőttünk a célon. Igyekszünk jóvátenni az ilyen hibákat.
Énekesi tehetségedet, orgánumodat édesapádtól örökölted. De mi a helyzet a humorérzékkel?
Apám nagyon vidám, közvetlen ember volt, hosszasan beszélgetett mindenkivel. Megtehette, Óbudán kelmefestő, vegytisztító üzlete volt, sokan jártak be oda. Szeretett viccelődni, az ügyfelek pedig vették a lapot. Így nagy valószínűséggel az énekhang mellett a humort is tőle örököltem.
Cukrásznak készültél, majd több munkahelyet is kipróbáltál. Mindezeket mellékvágánynak érezted, unalmasnak találtad, vagy csak egyszerűen a kitartás hiányzott ahhoz, hogy valamelyik „civil” területen jeleskedj?
Nálam a munka volt az első, a zenélést mindig is hobbinak tekintettem. Igazából sokkal később fordult komolyra a helyzet, amikor a Miriggyel megéltem első sikereimet. Cukrász szerettem volna lenni, aztán az élet úgy hozta, hogy apám mellé kerültem dolgozni. Sokáig abban gondolkodtam, hogy átveszem az üzletét, de a zenélés végül felülírta akkori terveimet. A lényeg, hogy koránt sem a művészi pályát, sokkal inkább az egyszerű hétköznapi életet szántam magamnak. Ugyancsak befolyásolta a sorsomat, hogy az egyik munkahely megszűnt, majd elvittek katonának; az élet valahogy mindig közbeszólt. Ám az is elgondolkodtató, ha bármelyik munkahelyemen „ott ragadok”, az merőben meghatározta volna további sorsomat. Nem gondolnám, hogy a sikertelenség, vagy a kitartás hiánya okozta volna a változásokat, a cukrászatot például nagyon szerettem. A feleségemet is cukrászként ismertem meg.
A konyha szeretete megmaradt benned?
Abszolút! Főleg hétvégén rengeteget sütök-főzök itthon, de inkább a fiús dolgokat. A bográcsozás, a grillezés egyértelműen az én feladatom. De karácsonykor is én vagyok a konyhafelelős. Annak ellenére is, hogy ilyenkor rendszerint elvágom a kezem, de ha nem, valamilyen baleset mindig történik velem. Lassan ki leszek tiltva a konyhából!
Zenészkarriered 1981-ben, a Koncert című film hatására kezdődött. Miért épp a dob mellett döntöttél, amikor már nyilvánvaló volt, hogy különleges torokkal rendelkezel?
Akkoriban még nemigen énekelgettem, a filmben a ritmushangszer fogott meg. De azt is hallottam, hogy a dobosokat szeretik a csajok. Szóval nekiláttam a dobtanulásnak, akkoriban alakult első zenekarunk a Dock-Rock. Rajtam kívül Molnár Imi, Walde Tibor és Varga Tivadar basszusgitáros alkották a csapatot. Elsőként ez utóbbi kapta meg a katonai behívóját, aztán meg kitalálta, hogy motoros rendőr akar lenni. Helyét Molnár Imi vette át, így az első dalokat én énekeltem szalagra. Amikor később Tibit is elvitte a honvédség, feloszlottunk.
Távollétében helyettesítetted már D.Nagy Lajost a Bikiniben, egy rockparódiában megszólaltál Balázs Fecó, Takáts Tamás, sőt Tunyogi Péter énekhangján is. Miként lehetséges egymástól ennyire eltérő karaktereket hitelesen megjeleníteni?
Mivel ezeket a zenéket, a rockot nagyon szeretem, eleve sokat is hallgattam. Nagy Korál-rajongó voltam, a kezdetektől fogva ismertem és szerettem a Bikinit. Balázs Fecó amúgy személyes jó barátom és kedvencem. P.Mobilon nőttem fel, a Heavy Medal lemezüket gyakorlatilag rongyosra hallgattam. Nem volt nehéz megcsinálni a paródiát, hiszen kívülről tudtam a dallamokat és az eredeti szövegeket. Tunyó „szőrös” hangjánál pedig tettem a torkomra még egy lapáttal. Nagyon tisztelem ezeket a zenészeket, az élet pedig úgy hozta, hogy mára nemcsak én ismerem őket, ők is ismernek engem. Sőt, több közös fellépésünk is volt már. Ha pedig szóba kerül a vendégeskedés, örömmel megyünk el egymás koncertjeire.
Ha nem is ennyire karikírozva, de a Triászban is a magyar rock élvonala kerül terítékre – meglehetősen sajátos stílusban.
Három és fél éve vagyunk együtt Jankai Bélával és Kálmán Gyurival. A produkció kicsit akusztikus jellegű, zongora plusz két ének felállással. Ismert rockdalokat dolgoztunk fel, azokat, amelyeket kölyökkorunk óta a szívünkben hordozunk. Ezeket hallgattuk, ezeken nőttünk fel, és rendkívüli módon hiányoznak a mai zenei palettáról. Műsorunk éppen ezért klubkoncert jellegű, és az emberek örülnek ezeknek a klasszikusoknak. Nemcsak idehaza, de külföldön is, hiszen most érkeztünk vissza négyhetes amerikai turnénkról. Emellett létezik egy másik zenekarom, a Zártosztály. Egykori Edda-tagokból áll, kivéve engem. Pataki Attilát kötik a szerződései, így az énekes szerepét én töltöm be a bandában. Azt is mondhatjuk, hogy segédletemmel, évi két-három koncert erejéig összeállt a nyolcvanas évek Eddája.
Mint említetted, huszonöt éve azon a bizonyos szilveszteri házibulin fedeztétek fel egymást. Visszagondolva a magatok mögött hagyott esztendőkre, mit gondolsz: sorsszerű találkozás eredményeképpen jött létre az Irigy Hónaljmirigy?
Nem nagyon hiszek a sorsszerűségben, sem a misztikus dolgokban. Ám, ha létezik ilyesmi, valószínűleg így történhetett, hiszen azóta is együtt vagyunk. Eleinte csak összejártunk, haverok voltunk, a zenélés ötlete később jött. Igazi amatőrökként, a hülyéskedés kedvéért kezdtünk muzsikálni, és mára – hála Istennek – abból élhetünk, ami a hobbink. Jól érezzük magunkat a produkciókban, s az élet nagy ajándéka, hogy emellett a közönség szeret bennünket. Azóta rengeteget játszottunk, világot láttunk, és sok új barátot szereztünk. Gondolom, ellenséget is. Hamarosan próbára indulok, nagyon készülünk a jubileumi nagy koncertre.
Hegedűs István
 |
 |
2016. július 1. 15:40