A herfli virtuóza – Interjú Ferenczi Györggyel – 2.rész
Interjúnk első részében megismerkedhettünk a Ferenczi György által indított és „üzemeltetett” internetes Herflisulival, valamint az új fejlesztésű szájharmonikával, miközben számos érdekes információt kaptunk a Rackajam legutóbbi két albumának születési körülményeiről. A beszélgetés második, befejező része többek között az új színházi bemutatóról, a rock and roll és a népzene fúziójáról, a kultúrák összekötéséről, a népi szamurájokról, a sláger és a rock and roll viszonyáról, valamint Petőfiről, mint egyéniségről szól.
Az interjú első része itt olvasható!
A Nemzeti Színházban Betyárjáték címmel nemrég mutattak be egy darabot, amelynek középpontjában a Rackajam áll. Milyen jellegű előadásról beszélhetünk?
Vidnyánszky Attila a Nemzeti Színház igazgatója meghívta Szomjas Györgyöt egy életmű jellegű előadás rendezésére. Szép hetvenedik születésnapi ajándék ez Gyuri bácsinak! Akiről tudjuk, hogy a kultuszfilm Kopaszkutya mellett tevékenyen részt vett a Halmos Béla-féle népzenei gyűjtési munkákban is. Róla igazán elmondható, hogy száz százalékig képben van a rock and rollban, ugyanakkor száz százalékig képben van a magyar kultúrában is. Kapcsolatunk nem új keletű, hiszen én írtam A Nap utcai fiúk című filmjének zenéjét. Miután elfogadta a felkérést, úgy gondolta, hogy a darabot a mi betyáros jellegű nótáinkra kellene felfűzni. Nem hagyományos értelemben vett színházi előadásról beszélünk, hanem olyan betyártematikájú Racka koncertről, amelyben az ő gondolkodása dominál. Ő állítja össze a műsort, majd köti össze különböző narrációkkal. Nem követtük el azt a hibát, hogy a narrátor szerepébe bújjunk, tudjuk a helyünket. Ezt Olt Tomi, a kiváló színész csinálja, aki ráadásul jól ismeri, és szereti is a Racka zenéjét. Ehhez jönnek még a filmjeiből összeválogatott képi megjelenítések. Nagyon fontos, hogy mindezt néptánc erősíti; szerencsére, rajtunk kívül a szakmából nagyon sokan rájöttek, hogy micsoda erő rejlik a néptáncban. A mi tánccsoportunk annyira erős, és annyira jó fejek, hogy elneveztük őket népi szamurájoknak. Vegyes csoportról van szó, amelyben minden egyes tag valahol máshol vezet táncegyüttest. Kimondhatjuk tehát, hogy ez a vállalkozás, előadás a rock and roll és a népzene fúziója. Régóta törekszem arra, hogy a komolyan gondolkodó, egyébként világszínvonalon játszó magyar rock and roll zenészek elé olyan lehetőséget tárjak – többek között ez az előadás is ide sorolható –, hogy a népzenészek az eddigitől szabadabban, nyitottabban álljanak hozzánk. Nagyon sok munkám fekszik ebben, nem véletlenül tanulok hegedülni úgy cigányzenésztől, mint népzenésztől. Szeretném összekötni a különböző kultúrákat, s még egyszer mondom: a Betyárjátékkal óriásit léptünk előre ebben az irányban. Ebben nem az a forradalmi jellegű, hogy a Racka zenéjére úgy táncolnak, ahogyan még sohasem, hanem az, hogy akik még sohasem.
A nyolcvanas évek közepén countryval indult pályafutásod, a Herfli Davidsonnal már a blues lett a meghatározó, majd a Rackajammel a fúziós műfajjal kötelezted el magad. A közös gyökerek nyilvánvalóak, a zene azonban meglehetősen szerteágazó. Mi az, ami a világzene, vagy a népzene felé tolt?
Amikor meghallottam Pribil Gyurit, ahogyan bluest gitározik, abban a pillanatban kiszálltam a country zenekarból. Annak ellenére, hogy a banda jó volt, és azt a muzsikát is szerettem. A Rackával, ahogy többször is szóba került, hamisítatlan magyar rock and rollt játsszunk. S, hogy mi tolt e felé, nem tudnám igazán megmondani. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy Mérleg csillagjegyként nem tudom sokáig ugyanazt csinálni, szükségem van a váltásokra. A Petőfi-lemeztől kezdve, mondjuk, tavalyig nagyon sok verset zenésítettünk meg, amelyek értelemszerűen jóval értékesebbek a saját szövegeinknél. Tovább töltekeztünk, majd bejött Gérecz Attila ötvenhatos forradalmárköltőnk. Mindez sok koncerttel tűzdelve mintegy hat-hétéves folyamat eredménye, amely alatt megint nagyon sokat tanultam. Ilyenkor kell elengedni azt, amivel régebb óta foglalkozol. Most kezdtem el szövegeket írni, amelyek lényegesen tartalmasabbak, mint az elmúlt tíz év termése. Ugyanakkor életemben először éreztem azt, hogy saját versekre nem volt kedvem zenét írni, a zeneszerzést inkább átadtam a fiataloknak. Nem is bántam meg, mert érzékelem, mennyire tombol bennük a vágy, ráadásul nagyon jó dallamokat írnak. A zenékkel megteltem, jöttek a szövegek, ez a váltás jellemzi a Mérleget. Arról nem beszélve, hogy ezáltal a Racka megújult. Soha nem tudnék slágerzenét játszani: a sláger megöli a rock and rollt.
Ha már Petőfit említetted: a 2006-os Racka album a nagy költő munkásságából szemezgetett, majd két évvel később jött a Petőfilm. Milyen meggondolásból nyúltatok épp az ő életművéhez?
Petőfit nem én találtam ki magamnak, hanem Gryllus Dániel, a Kaláka együttes vezetője. Ő kért föl arra, hogy a Hangzó Helikon sorozatba csináljunk egy lemezt Petőfi Sándor verseire. Miután Dani bácsival lemezkiadó vezetőjeként két albumon már túl voltunk, ráérzett, hogy szükségem van a változásokra. Kilenc hónapot dolgoztunk a lemezen, ezalatt háromszor énekeltem újra, és hála a Jóistennek nagyon sikeresek lettünk. A Szeptember végénből reggaet csináltunk, amelyet egyes kultúrpolitikusok szentségtörésnek érzetek. De nem baj. Számomra Petőfi Sándor nem egy szobor. Petőfi számomra az a személyiség, aki előző éjszaka még biliárdozik a Pilvaxban, majd másnap elmegy harcolni a forradalomba. Versei pontosan ezt az egyéniséget tükrözik. Az Akasszátok föl a királyokat például annyira túlspilázottnak tartom, hogy az utolsó két sort ki is hagytuk belőle. De maradjunk egy kicsit a Szeptember végénnél! Nekünk úgy tanították, hogy az elmúlást szimbolizálja, miközben ez pont egy csajozós vers. Számomra Petőfi olyan, mint Chuck Berry: hatalmas rock and roll-arc. A verslemez sikere kapcsán a zenekar beindult, és megcsináltuk a Petőfilmet. Egy komplett stábbal Kézdivásárhelyre utaztunk, de már Szegeden, a parkolóban összevesztünk akkori dobosunkkal, s ki is rúgtuk a zenekarból. Miközben ő a mai napig testi-lelki jó barátom. A film az eseményeket követve a dobos kirúgásával indul. Aztán Solti úr (Solti János az LGT dobosa és a Kőbányai Zenestúdió tanára – a szerk.) ajánlására megérkezett a Mocsok 1 Kölyök, aki a buszban megtanulta a műsort, és Kézdivásárhelyen lejátszottuk a bulit. Zsoltival, a mandolinosunkkal elkezdtünk kettesben muzsikálni, s ez az egész filmet végig követi. A segesvári csatatéren szájharmonika-mandolin felállásban Hendrixet, Bálványoson, a várromnál viszont Mississippi-bluest játszunk. A filmet egy kiugróan tehetséges brassói származású rendező, Bordos Anikó csinálta. Nagyon jó rock and roll-barátságot kötöttünk. Kitűnően rátapintott arra, mit érez a zenekar: hová sodornak bennünket Petőfi versei, valamint azt, milyen indulatokat vált ki mindez a bandából. Őszintén és plasztikusan képes ábrázolni, miképp lett vége dobosunkkal a kilenc esztendős közös és fantasztikus együtt muzsikálásnak, aztán a végére lenyugszik: a fehéregyházi csatatéren az egész egy gyönyörű Little Wingbe torkollik…
Hendrix Little Wingje és a Kaszárnya, kaszárnya című magyar népdal között a hozzáértők számos hasonlóságot véltek felfedezni. Tehát a közös népzenei gyökerek – legyen a két nép földrajzilag bármilyen távol is egymástól – egyértelműen kimutathatók. Jól látom, hogy ezzel is igazolhatók a Rackajam amerikai, illetve a magyar népzene fúziójának irányába tett erőfeszítései?
Az átfedésekre én jöttem rá. Amikor Póka Egon meghallotta tőlünk a nótát, egy alkalommal elhívott a P.Mobilba. Velük énekeltem a Little Winget a Kaszárnya, kaszárnya népdalra. Annak dacára, hogy nem Petőfi-vers, mégis felvettük a lemezre, ezzel záródik. A Helikon kiadónál először csodálkoztak, miként került rá, ám én meggyőztem őket, hogy a költő ezt még az 1800-as évek elején alkotta. Azért a megjelenés után elárultam nekik, hogy ez egy magyar népdal… Egyébként az eredeti verziót a Csík zenekartól hallottam, és nagyon megfogott. Aztán ráénekeltem a Little Wingre, és azonnal kiderült a hasonlóság. Még dallamot sem kellett változtatni: annyi a különbség, hogy Hendrixnél a dal G, F, C, D- zárlattal végződik, amelyre már nincs szöveg. Ami a földrajzi távolságot illeti, egyszerű a magyarázat: első világháborús bakabúcsúztató dalról, a kalotaszegi hajnaliról beszélgetünk. Ebből is látszik, hogy a mi kultúránk és az amerikai rock and roll egyáltalán nincs olyan távol egymástól. Sőt a kiváltó okok is ugyanazok, hiszen a bluest az Amerikába hurcolt fekete rabszolgák énekelték. És általában azok, akiket folyamatosan nyomnak, éppen ezért a muzsikában találnak feloldást. A magyar népet éppúgy sanyargatták, mint a négereket, a mieink pedig a népdalokhoz menekültek. És a Racka úgy jön ebbe a képbe, hogy megírja a saját népzenéjét rock and roll formában. Nem tudom, meddig jutunk el a fúzióban, de már az úton lenni is hihetetlenül jó érzés.
Az utóbbi években mintha új erőre kapna a world-, vagyis világzene. Múló divathóbortról van szó, vagy az emberek kezdik végre felfedezni az értékeket?
Hadd kezdjem ott, hogy a mi generációnk jól ismeri a rock and roll kultúrát. Az azóta már sajnos megszűnt Cartaphilus könyvkiadó és vezetője Szász Zsolt jóvoltából szinte az összes rock and roll-Isten életrajza hozzáférhető lett, s ezeken keresztül az amerikai zeneszakma szinte teljes egészét megismerhettük. Szüleink belőlünk még lázadót tudtak nevelni, ugyanerre mi, szülők, úgy látszik, képtelenek vagyunk. És erről sohasem a gyerekek, inkább mi tehetünk. Bár én nem így és ilyennek neveltem a gyermekeimet, tehát nem kötelező a rossz példát másolni. A mai fiatal nemzedéknek óriási a lehetősége, hiszen a technikai vívmányok korát éljük, a komputerek, az internet korát. Ők ebbe születtek. Emellett, például a lányom osztályában, szinte mindenkinek két nyelvvizsgája van, anélkül ma már lehetetlen érvényesülni. Mi, fiatalként megéltük a rendszerváltást, és eufóriában vártuk a szabadság eljövetelét. Miközben semmi más nem történt, minthogy a bankárok megették Kelet-Európát. Ugyancsak az idősebb generáció felelőssége, hogy kiengedték a kezükből a kiadókat, s azt a rengeteg kutyaütőt engedték elszaporodni a szakmában. A kiutat a magyar ember természetrajzában látom: ha nagyon erőltetnek valamit, azt egész biztosan nem fogja csinálni. Most nagyon tolják a nyugati mainstreamet neki, s ez előbb-utóbb kiváltja a társadalmi ellenállást. Legalább is nagy részéből. A Racka közönsége nem rádió és televízió orientált, ők táncházakba járnak. S, hála nekik, nem kell a most „futó” fesztiválokra járnunk, anélkül is számos koncerten találkozhatunk, amelyek a mi közösségünknek szólnak. Emellett azért vannak olyan jellegű fesztiválok is, amelyek a mi zenénket képviselik. A Repülj páva televíziós vetélkedő például nagyon sokat segít a népzenei alapú muzsika elterjedésében, talán ennek is köszönhető, hogy a műfaj valóban egyre népszerűbb. Falu-és városnapokra, ahol értékközpontú vezetés van, előszeretettel csinálnak ilyen témájú rendezvényeket. Visszatérve a fiatalokra: ezeket a muzsikus gyerekeket nem zenélni kell megtanítani, hiszen azt nagyon jól tudnak. Őket arra kell nevelni, miként lesz a zenekari műsorból produkció.
Beszéltünk a fellépési lehetőségekről, falu-és városnapokról. Ezeken kívül hová hívnak benneteket, és milyen érdeklődés kíséri a zenekart?
Gyakran vendégeskedünk művészeti fesztiválokon, de játszottunk templomban és börtönben is. Szerencsére sokan kíváncsiak ránk, mi pedig szívesen elmegyünk mindenhová, ahová hívnak bennünket. Mindenhol jó muzsikálni, hiszen ugyanazt a zenét kell játszani. Ezért jó, ha a fiatalok ezt az utat választják, amelyet mi járunk, mert ebben megőrzik teljes művészi szabadságukat. Nem kell kompromisszumot kötni, nem szólnak rá, hogy ezt, vagy azt a dalt ne játszd el. Bízom a fiatalokban, az okosságukban, hogy „felnőnek”, és nem lehet majd őket megvezetni. És hiszek az underground zene erejében.
Hegedűs István
 |
 |
2016. június 4. 06:21