A P.Mobil és a közönség 2. rész
Miért csupán a buli végén „vegyül” a zenész a közönséggel? Meddig terjed a színpadi szereplő tűréshatára a világot jelentő deszkákon? Mennyit kell elviselnie a közönségtől a pódiumon és azon kívül? Hogyan néz ki a P.Mobil Kossuth-díja? Mennyit nyom a latban a Főnöknél a zenekari keménymag véleménye? Milyen értelmet nyer a szlogen, hogy „A zenekar játszott”? Mindezt és egyéb információkat is megtudhatunk Schuster Lóránttól a sorozat 46. részében.
Tavalyelőtt lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval.
Nagyobb önálló koncertek, de a klub-bulik után is gyakoriak a közönségtalálkozók. Annak ellenére is igénylik ezt a gyerekek, hogy viszonylag sűrűn látjátok-halljátok egymást?
Bevett szokás, hogy buli előtt soha nem megyek ki a közönség közé. Olyan ez, mint a színházi előadás: a színész sem beszélget, barátkozik előadás előtt a közönséggel. Viszont koncert után mindig „vegyülünk” velük a sörözőben, a kocsmában, vagy a büfében. A lényeg, hogy az ember elérhető legyen. Nagyobb fesztiválokon ezt nemigen lehet véghezvinni, bár ennek az ellenkezőjére is akad példa: a pécsi Rockmaratonon, buli előtt – vagy buli után – egy erre elkülönített helyen szerveztek dedikálást. Volt értelme, mert jöttek a gyerekek mindenfélét aláíratni, közös fotók, szelfik készültek, volt, aki nekünk is hozott valamit. Ők így fejezik ki szeretetüket, mi pedig ezekkel a gesztusokkal viszonozzuk. Van még egy ezzel kapcsolatos történetem: Dunántúlon koncerteztünk, a buli után odajön hozzám egy fiú, a farzsebéből elővesz egy spirálfüzetből kitépett kockás lapot, amelyre csak ennyi volt írva golyóstollal: nagyon szeretünk benneteket! A papír csöpögött az izzadságtól, amiért a srác elnézést kért; de nem ez a lényeg, hanem az abból áradó szeretet. Ez a mi Kossuth-díjunk. Azt gondolom, ez az ereklye megérdemli, hogy a nyitragerencséri rockmúzeumban őrizzük.
Milyen íratlan szabályok vonatkoznak arra, hogy a közönséggel szemben mit engedhetsz meg magadnak a színpadról, és mit nem? Hogyan kezeled az esetleges bekiabálásokat, beszólásokat?
Erre két aranyszabály is létezik: az egyik, ha a színpadra úgy kiabálnak fel, hogy a közönség nem hallja, arra nem kell reagálni. Sokszor előfordul az előadás közbeni beordibálás, esetleg a középső ujj felemelése, a „bemutatás”, amit történetesen éppen csak a szűk környezet észlel. A tömeg többi, nagyobbik része azt sem tudja, miről van szó, ők nem is értenék, mire reagálok. Ha a közönség, vagy valaki olyankor kiabál be, amikor épp csend van és mindenki hallja, arra viszont nem árt válaszolni. Főképp, ha kellemetlenkedni akarnak. Mert ilyen is volt. Egy jóember beordította a színpadra, hogy „hülye buzi!”, amit mindenki hallott. Persze nagy röhögés, mert miért ne. Én meg föntről válaszoltam, hogy „Szivi, a koncert után várlak és letérdelhetsz!”. Még nagyobb röhögés. De legalább el van intézve a dolog. Előfordult ettől keményebb eset is. Egy barom az egész koncert alatt végig mutogatott. Az utolsó szám után hátul lementem a színpadról, megvártam a kijáratnál és megkérdeztem tőle, mi a problémája. Valószínűleg megijedt a találkozástól, mert megpróbálta valami jópofasággal elütni a dolgot. Én persze elküldtem valahová. Más alkalommal valami tufa a szabadtéri buli murvával felszórt nézőteréről kőzúzalékokat dobált be a színpadra. Biztosan azt gondolta, valami jó dili ez. Én pedig megkértem, hogy nyugodtan jöjjön fel ide mellém, és mondja el, ha valami gondja van. Erre végül nem került sor, mert a közönség saját hatáskörében elintézte… Mindenesetre elgondolkodtat, ha valaki jegyet vesz a koncertre, vajon az miért jó neki, hogy a műsor élvezete helyett inkább a színpadon lévő előadót fikázza másfél órán keresztül? Bunkók mindig voltak, és lesznek is, de szerencsére elenyésző számban. Egyszer előfordult, hogy az öltözőben épp az otthonról hozott útravalót ettem. Odajön hozzám egy nagyon egyszerű szerkezet azzal a felkiáltással, hogy „add nekem a szendvicsedet!” És azzal a mozdulattal, úgy, ahogy van, már meg is ragadja kajámat. Na, erre elmagyaráztam neki, hányas a kabát: „ha éhes vagy, szólj, török belőle, megosztom veled, sőt az is lehet, hogy az egészet odaadom neked. De, hogy ki akarod venni a kezemből, ez bunkóság!”. S, ezzel ki is zavartam az öltözőből. Más. Amikor Lilikét vittem az óvodába, az utca túloldaláról jó hangosan, hogy halljam, beszólt két rocker kinézetű arc: „nézd, már játssza a nagy rockert és közben viszi a gyerekét!”. Nem is értettem: azért, mert rocker vagyok, nem lehet gyerekem? Nem vihetem óvodába? Mi köze a kettőnek egymáshoz? Olyan is előfordult, hogy azért fikáztak le, mert látták, hogy tejet reggelizem. Hol van előírva, hogy nekem, vagy bármely rockzenésznek sört, bort, vagy pálinkát kellene innia reggelire? Érdekes dolgok ezek… A P.Mobil-közönség nagy többsége azonban normális, jó arc. Nem egy, nem két srácon segítettünk, amikor nem volt pénzük belépőre, a hátsó ajtón beeresztettük őket, vagy engedtük, hogy bemásszanak az ablakon.
Akadt jó néhány neuralgikus pont a zenekar több mint négy és fél évtizedes pályafutása alatt, Ilyenek például a tagcserék. Főleg az énekes váltások viselték meg a kitartó rajongók hadát.
Az 1979-es ifiparkos Vikidál búcsúkoncerten tisztán hallatszott, bár a végén nem érvényesült a közönség óhaja, vagy akarata. Szinte végig skandálták, hogy „maradj velünk Gyula!”, majd utoljára – valószínűleg a hiábavalóságot érzékelve – a „halj meg Gyulá!”-ra váltottak. Tökéletesen megértem és tiszteletben tartom a közönség azon részének a véleményét, akik azt mondják, a P.Mobil Vikidállal volt az igazi. Igen ám, de előtte ott volt Losó Laci, akire ugyancsak rámondták, hogy ő az igazi. Aztán Gyula után hallhattuk, hogy jó volt a Vikidál, de hát a Tunyó…! Az énekesek a zenekar különböző korszakait jelölik, s ezzel a P.Mobil immár többgenerációs „intézménnyé” lett.
A P.Mobil körül elég erős az ún. „vox populi”, vagyis a nép hangja. Előfordult, hogy a rajongók, barátok véleménye átsegített egyes nehézségeken?
A közönség legtöbbször megtalálta a módját, hogy a véleményét eljuttassa hozzám, és ez mindig fontos számomra. Léteztek olyan zenekari felállások, amikor a részeg zenészek meglehetősen durva dolgaival kellett megküzdenünk. Mármint a zenekar józanabbik részének. Ám a tagcseréknek mindig megvannak a maga nehézségei. A zenekari összeállítás nagyon érzékeny szerkezet, amelyen egyrészt nem szívesen változtat az ember. Nem arról van szó, hogy kiveszel egy embert és a helyére beteszel egy másikat. Sajnos, ez rendszerint nem működik. Ez nem gépalkatrész, amelyet, ha elromlik, bármikor helyettesíthetsz egy másikkal. Másrészt a zenekari tag sok feltételnek, vagy inkább feltételrendszernek kell, megfeleljen: beilleszkedés, szakmai megfelelés, és nem utolsó sorban ott a közönséggel való elfogadtatás nehézsége. A P.Mobil- rajongók óriási toleranciáról tettek tanúbizonyságot: az aktuális összeállítású csapatot akkor is elfogadták, amikor bizonyos tagokkal, muzsikusokkal épp nem voltak kibékülve. Lényeges, hogy utólag – amikor ezek a bizonyos zenészek elhagyták a zenekart – tudtam meg a régi mobilosoktól: nem volt mindig, minden rendben a banda körül, ám a zenekar működése érdekében képesek voltak ezzel együtt élni. Nagyon aranyosan viselkedtek, nem fröcskölődtek, nem fikáztak, nem kiabáltak be, szépen eljártak a bulikra. Gondolták, kivárnak, majd csak megoldódik valahogy a dolog. És nekik lett igazuk.
Egyik legfontosabb szlogenedből, mondhatjuk ars poeticádból, dalcím is született: A zenekar játszott. A zenész is emberből van, miként képes függetleníteni magát az őt ért testi-lelki, vagy egyéb negatív hatásoktól?
Nagyon nehezen. Megőrülök attól, amikor végre megszervezek egy előadást és valaki, valamilyen módon betart. Mondjuk, sár részegre issza magát, bunkó módon viselkedik, vagy nem veszi komolyan a feladatot. Esetleg nem hangolja be a gitárját, és rögtön az első szám után le kell állni. Ráadásul a hangszer még az előző buliból ott maradt hangolatlanul, azóta ki sem vette a tokjából. Ezek a dolgok nagyon el tudnak keseríteni. Ha valakinek nem okoz örömet a közös munka, akkor teljesen felesleges mindnyájunknak száz kilométereket utazgatni. Vannak időszakok, amikor influenzajárvány van – tavaly és az idén is beleestünk –, így nem tudtak, tudtunk száz százalékosan teljesíteni. De ez nem azonos azzal, amikor valaki szándékosan belerondít valaminek a közepébe. Ha a zenekar egészséges, úgy kell működnie, mint az eszkimó szánhúzó kutyáknak: egy irányba és egyszerre kell húzniuk. Teljes erővel. És még valami: soha nem a közönség a hibás, a felelősség minden esetben a zenekaré. A mi felelősségünk az is, hogy az adott koncerten milyen számokkal szerepelünk. Nem mindegy, hogyan állítod össze a műsort: a saját közönségednek játszol egy klubban, vagy egy fesztiválon, esetleg a Balaton mellett egy ingyenes bornapon, ahol az éppen arra járó emberek, vagy az ott nyaralók hallgatják a zenekart. Ez utóbbi réteget komoly mutatvány megnyerni, hiszen nem ők a P.Mobil célközönsége. Viszont nekik, a hűségesen kitartó rajongóknak is muszáj a kedvükben járni: az utóbbi időkben újra gondoljuk a klasszikus angolszász beat- és rocknótákat, minden műsorba jut egy, vagy kettő belőlük. Egyébként a turné szetlistáját nem egyszerű összeállítani, külön tudományt jelent. Ugyanis a műsornak van eleje és vége, van benne líra, valamint kemény dallamok. Nem mindegy, hogyan kezded, hogyan fejezed be, lényeges a számok sorrendje, amelyet a hangnemekkel igazítunk egymáshoz. Mindemellett a komplett műsorban figyelni kell a régi és az új dalok arányára is. Legalább négy-öt állomás kell ahhoz, hogy kialakuljon a végleges sorrend. Ám az igazi tesztet a közönség jelenti. Ő dönti el, tetszett-e a műsor, vagy sem. Hogy gyorsan elment-e az idő, avagy voltak a programnak unalmas részei is. Esetleg jó lenne, ha játszana még a zenekar. Azonban a legfontosabb, hogy a műsor végén milyen érzésekkel megy haza a közönség.
Hegedűs István
 |
 |
2016. április 24. 15:52