A P.Mobil és a közönség 1. rész
A sorozat negyvenötödik részéből kiderül, megbontható-e az Örökmozgó zenekar és közönségének barátsága, valamint, hogy milyen az igazi P.Mobil-fan, és hogyan működött a zenekar, illetve közönsége közötti kommunikáció. De Schuster Lóránttól azt is megtudhatjuk, napjainkban miképpen jön létre az úgynevezett „kollektív emlékezet”.
Tavalyelőtt lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval.
Minden előadó elemi érdeke a közönséggel való kapcsolattartás. Az aranyszabályt túlteljesítve a P.Mobil és rajongói között az évek során párját ritkító kapcsolat alakult ki. Miként valósíthatta meg mindezt – bármely felállásában – a zenekar?
Ha röviden és régi szlogenünkkel akarnék válaszolni, azt mondanám, „éljen és virágozzék a P.Mobil és a közönség megbonthatatlan, igaz barátsága!”. Ez a kapcsolat annyira elválaszthatatlan egymástól, mint dió és a héja. A közönség képes mindent megbocsátani: ha részegen mész a színpadra, ha elfelejted a szöveget, csak egyet nem: ha nem teszed ki a lelked az előadáson. Ez pedig azt jelenti, komolyan kell venned, amit csinálsz: magadat csak úgy, mint a közönséget. A P.Mobil megalakulása óta ezt tartotta szem előtt, s ennek eredményeképpen az évek során, a zenekar körül létrejött egy erős közösség. Ha úgy tetszik keménymag, akik minket választottak, szeretnek bennünket és kitartanak mellettünk.
Kikből állt ez a rajongói kör, és milyen módon hasznosították magukat?
Már a kezdetekkor körülvettek bennünket az osztálytársak, a környékbeliek, hiszen a zenekarok többsége az iskolai években alakult, így mindenki ismert mindenkit. Aki nem tudott zenélni, cipelte a hangfalat, vagy ha értett a technikához, forrasztotta az ótvaros kábeleket, erősítőket, hiszen a korabeli kezdetleges cuccal nem álltunk éppen a helyzet magaslatán. Tudatosan építgettem ezeket a kapcsolatokat, amelyeknek éppúgy voltak jó, mint rossz oldalai. Meg kellett fizetni a tanulópénzt, hiszen a korai időkben még nincs elég tapasztalatod a közönség, a tömeg (mert mára eléggé megfogyatkoztak) reagálásaival szemben.
 |
Hogyan jutottak el a zenekarral kapcsolatos hírek, információk a közönséghez a hőskorszakban? A tömegkommunikációra aligha számíthattatok… A kezdet-kezdetén még szórólapokkal igyekeztünk felhívni magunkra a figyelmet. A bulik kezdete előtt minden székre tettem egy-egy brosúrát. Az előadás végén arra lettem figyelmes, hogy ezek nagy része a földön hever. Ebből okulva, legközelebb csak minden második, harmadik ülésen helyeztem el reklámanyagot, amit aztán vagy egymás kezéből kapkodtak, vagy épp tőlem kértek el. Leszűrtem a tapasztalatot: ha dömpingben készülsz a szórólapozásra, kevésbé érdekes, mintha csak bizonyos mennyiséget számolnál és osztanál ki belőlük. Ezen túlmenően a kiterjedt zenekari levelezést is kezelnünk kellett: emlékszem olyan időszakra, amikor csak a Felvidékről évente öt-hatezer levelet kaptunk. Ezt úgy oldottuk meg, hogy formanyomtatványokkal hírleveleket küldtünk szét. Később trikóra vasalható P.Mobil emblémát, matricákat is csomagoltunk mellé, amellyel azonban nem mindenki tudott mit kezdeni. Előfordult, hogy értelmezési problémák miatt visszaküldték, ebből okulva később használati útmutatót is mellékeltünk hozzá. Tudomásunkra jutott, hogy a KISZ egyik szakboltjában jelvény-kiárusítás folyik, mi pedig fillérekért felvásároltuk a készletet. A jelvényből tulajdonképpen csak az alapra volt szükségünk, a tokból kipattintott KISZ- emblémát a saját, P.mobilos fotónkra cseréltük. Az akció sikerére jellemző, hogy a készlet gyorsabban fogyott, mint gondoltuk; Felvidéken az egész zenekar a „párosításon” ügyködött, a roadok alig győzték az elkészült jelvényeket a közönséghez hordani. A felsorolt tevékenységek kiötlését és alkalmazását a kényszer szülte, hiszen rádió-, tévé-, valamint sajtómegjelenés hiányában nem maradt más reklámlehetőségünk. Irgalmatlan kemény munka árán és a szerencsére jól működő szájpropaganda útján jutottunk el a zenekar ismertségének fokozásához. Hanglemez hiányában pedig a közönség kazettás magnóval járt a koncertekre és vitte haza kalózfelvételen a rögzített anyagot. Amelyet aztán egymás között terjesztettek. A korai időszakban verbuválódott keménymag ma is létezik, csak épp átalakult. Ahogyan a világ is megváltozott körülöttünk. Manapság miben tudják segíteni a zenekar munkáját? |
Mi soha nem verbuváltuk a „dolgozókat”. Minden esetben önként jelentkeztek emberek, akik örömüket lelik abban, ha segíthetnek nekünk. Szerkesztik a honlapot, írják a zenekar történetét, anyagokat gyűjtenek, a koncertekről fotókat, mozgóképfelvételeket készítenek, valamint sok, egyéb más módon hasznosítják magukat. Ők a Médiakommandó, akik idejük függvényében mindig, mindenhol ott vannak, és dokumentálják a zenekar tevékenységét. Amit kiemelnék, mert nagyon fontosnak tartom, hogy létezik egy kollektív P.Mobil-emlékezet. Sok ember, régi rajongó kerül elő az interneten, ők egymással és velem is tartják a kapcsolatot. A világháló segítségével olyan történetekre, eseményekre derül fény, amelyekre sokszor már magam sem emlékszem. Emellett felbukkannak féltve őrzött relikviák, tárgyak, plakátok, fotók és minden más, ami a zenekar történetével kapcsolatos. Sok-sok ember sok-sok emlékéből áll össze ez a bizonyos „kollektív emlékezet”. Legutóbb például a Facebookon értesültem arról, hogy egy régi, ma Indonéziában élő mobilos faragtatott egy fa-bakancskereket, amit szeretne nekem elküldeni. Ennek a fotóját meg is osztottam a közösségi oldalon. De ott van Dzsugi barátunk is, akinek a telkén – nyugodtan mondhatjuk – a baranyai P.Mobil-almúzeum megtalálható.
Olyan mobilos fanról is hallottam, aki a zenekarhoz képest plusz egy alkalommal jelent meg koncerten. Miként lehetséges ez?
Jolán, aki régi rajongónk, idejekorán elindult, miközben mi kaptunk egy „fülest”, hogy a koncerthelyszín környékén vihar tombol, térdig ér a víz, és a terepen sártenger uralkodik. Emiatt a katasztrófavédelem nem engedélyezte a buli megtartását. Jolán erről mit sem tudva, kilőtt ballisztikus rakétaként csapódott a helyszínre: ezért mondhatja el magáról, hogy abban az évben eggyel több P.Mobil-bulin volt, mint mi.
A szakmában léteznek zenekarok köré csoportosuló aktuális „baráti körök”, ám arról ritkán hallani, hogy évente országos találkozókat rendezzenek…
Csinált már más is ilyen jellegű közönségtalálkozókat, nálunk az ötlet Szalkai Elemér nevéhez fűződik. Sajnos ő már nincs közöttünk. A mi összejövetelünk lényege, hogy évente egyszer találkozhassunk a keménymaggal, de legalábbis azokkal az emberekkel, akiket ez érdekel. Ilyenkor nincs belépődíj, rengeteg meglepetéssel készülünk. Kötetlen laza együttlétről van szó, bárki odajöhet hozzánk, megfogdoshatja a hangszereket, beszélgetünk, és általában nagyon jól érezzük magunkat. Legutóbb a zenekar közös tartalékpénzéből megajándékoztuk a résztvevőket. Voltunk Székesfehérváron, Kecskeméten a Csepegi csárdában, Baján, Hódmezővásárhelyen és más városokban. Idén a Rockmúzeum ötéves jubileumának tiszteletére Felvidéken rendezzük meg a Mobilosok Országos Találkozóját. Nagyon fontosnak tartom, hogy a zenekar ne csak „kivegyen” ebből a történetből – és itt nem feltétlenül az anyagiakra gondolok, hanem érzelmi dolgokra is. S ebben az a nagyszerű, hogy a gyerekek is adnak. Sok embert személyesen ismerek. A tetoválásait, a körülményeit, a jellemét. Nagyon tudok örülni egy-egy régi arc felbukkanásának, ugyanakkor nagyon elszomorít, ha valaki, valamikor már nem jön többé… És ez, sajnos, elég gyakran előfordul az utóbbi időben. A Miskolci kocsonya lemezen megemlékeztünk egy kazincbarcikai srácról, aki rendszeresen járt a bulikra. Legutóbb csontra lesoványodva jött hozzám elköszönni…
Kazincbarcikát említetted. Koltay Gábor rendezésében készült egy film, amelyben egy helybéli srác mesél a barátnőjét ért nagyon kemény, csoportos atrocitásról. Vajon milyen érzéseket kelthet, milyen előítéleteket szülhet az átlagnézőben egy ilyen történet? Nem tartod ezt károsnak a P.Mobilra, illetve a rockzenére nézve?
Ezt Koltay Gáborral kellene megbeszélni. Egy valami biztos: a gyerekek ott az igazságot mondták el. Hogy a világ, amelyben éltek, olyan volt, amilyen, az nem az ő hibájuk. És az egyértelműen az akkori társadalmi rendszer számlájára írható. Hogy ezt mennyire lehet rockkoncertekre vetíteni, hogy az átlagnézők mire asszociálnak a film láttán, erre azt tudom mondani, hogy el kell menni egy futballmeccsre. Ott aztán rendszeresek a különféle balhék. És nem csak Magyarországon, Európa, sőt a világ számos országában dúl az erőszak. Amúgy a koncerteken – és erről sok szó esett korábbi beszélgetéseinkben – a botrányok zömét a rendőrök gerjesztették. Egyébként a Koltay-film nem került adásba: terveztek egy hozzá kapcsolódó vitafórumot, ezzel együtt vetítették volna, a végén aztán egyik sem ment le. A kettő egyszerre került a süllyesztőbe. Ilyen módon a hatás is elmaradt, bár lehetett volna. S, hogy sem a rockzenére, sem a P.Mobilra nem vetett volna jó fényt, az biztos. Számtalanszor próbáltak minket és a közönséget lejáratni, elegendő csak a pusztavacsi békefesztiválra gondolni. Viszont nem sok olyan zenekarról tudok, amely mellett a Vörösmarty téren tüntettek volna. Száz-százhúsz fős demonstrációt szerveztek a gyerekek, amelynek a végén a P.Mobil-lemez megjelenését követelő petíciót küldtek Erdős Péternek. A doktor persze bezárkózott, az orrát se merte kidugni az üvegpalotából.
(folytatjuk)
Hegedűs István
 |
 |
2016. április 12. 07:10