Szakmaiság... Amit annyiszor, annyian hiányolunk. De vajon mit értünk ez alatt?
A szakmaiságot – mint ahogyan olyan sok más általános fogalmat – ezernyi oldalról meg lehet közelíteni és létezik is kb. ennyiféle meghatározása. Szükségességét zenészszakmai területen sem szokta senki megkérdőjelezni. Egyeseknek az számít szakmainak, ha valaki sportgitározik és cirkuszi mutatványokra képes a hangszerén. Mások azt gondolják, aki nem tud kottát olvasni és nincs tisztában a zene tudományos terminológiájával, az szakmaiatlan. Más zenészek a profi szervezésben, kommunikációban, a naprakészségben, trendek követésében látják foglalkozásuk lényegét és ugye vannak olyanok, akiknek a szellem, a tudás, a játékosság és a fantázia számít a szakmaiság legfőbb ismérvének. De legyen mindezek milliónyi keveréke is a szakmaiságnak nevezett követelmény, a tudás, az elkötelezett és megfelelő tehetséggel végzett munka mindegyiknek része.
Illetve.
A gazdaság és a politika (amit más tekintetben gyakran párhuzamosítunk a popzenével) korunkban nagyon más prioritást állít fel e kérdésben. Egy olyan világban, ahol az állam a legrosszabb adós, mintha szükségszerű következmény lenne az is, hogy a gazdasági, egyéb személyes, vagy politikainak nevezett érdekek, a szervilizmus, a megbízható hűségesség jóval előbbre valók, mint a tudás. Nézzük csak az oktatás, a média, az egészségügy, vagy a pályáztatási rendszer egyéb területeit! Jelen pillanatban teljes a nepotizmus, ezáltal olyan, korábban megingathatatlannak tűnő szempontok is (pl. muzikalitás, becsületesség) nevetség tárgyává váltak, amik igen szilárdan tartották magukat a felvilágosultnak nevezett emberi kultúra létezése óta, minden felelős döntéshozás során.
Fényévekre vagyunk még attól, hogy olyan szervesen integráljunk zenei képzést a közoktatásunkba, mint ahogyan az pl. Skandináviában történik. És most mindegy, hogy ez a tudás, vagy éppen naprakészség hiánya, hiszen amíg a szándék hiányzik, addig mit várhatunk, milyen közönség cseperedik majd azokból, akik hetente egyszer találkoznak egy kis muzsikával, akkor is legfeljebb kicikizett népdalok formájában?
Hol vannak és mikor jönnek majd tömegesen azok a bátor zenei szerkesztők (rádiókban, televíziókban) akik a fent felsorolt szakmaiság bármelyikét, horribile dictu többet is érvényesítenek majd akkor, amikor rotációba (azaz rendszeres lejátszásba) teszik a beérkező új dalt? Lesz-e olyan valaha, hogy valamilyen nyilvánvalóan kártékony és a piacról is játszi könnyedséggel megélő, ostoba szövegű és zenéjű muzsikát nem szerkesztenek be, mert azt mondják, ne haragudjatok, ennyire mélyre nem megyünk. Ismerek ilyen szerkesztőket. Mindet kirúgták, kirúgják.
Lesz-e még olyan koncertszervezési és támogatási kultúránk, amit alapvetően nem a kocsmárosok, illetve a kíméletlen kocsmáros szemlélet determinál?
Szemléletes párhuzamot tudunk hasonlatként bemutatni, magyar zenei alkotók, ha egy civillel szeretnénk megértetni helyzetünket. Ha a hazai zeneipar egy kórház, akkor itt most a portás műt és a beteghordó a főnöke.
Mindegy is, hogy mit jelent a szakmaiság, mint ahogyan azt sem vonom kétségbe, hogy az ismeretség és egyéb érdekközösségek figyelembevétele sem kihagyható szempont egy-egy felelős állás betöltésénél, de ha nem találjuk meg az egyensúlyt és ha nem tudunk disztingválni a valóban fontos és csupán személyes szempontok között, a pokolnak ágyazunk meg.
Egy idős, bölcs bácsi egyszer egy hosszú vonat utazásom végén odajött hozzám és így szólított meg:
„Fiatalember, soha ne felejtse el, hogy az életben a legfontosabb dolog a mérce! Aki nem birtokolja a mércét (azaz az arányok helyes megválasztását, nevezhetjük középútnak is), az sosem lehet sikeres és boldog.”
Nem tudom, miért, akkor, miért engem talált meg ezzel, de az biztos, hogy az utóbbi 15-20 évben nincs nap, hogy ne gondolnék rá.
És a mérce, azaz a fontos (ha akarjuk szakmai) dolgok hangsúlya és a kevésbé fontos, ismeretség, személyes érdekek közötti arány felborulása nem csak egy egyén, nemcsak a család, vagy nem csak egy szakma életében okoz felfordulást, urambocsá’ bukást is, hanem egy egész országéban.
Czutor Zoltán.
2016. április 1. 13:06