Szentpéteri Csilla: Stílushatárok nélkül
Való igaz, fölösleges a zenei stílusok elszeparálása. Szentpéteri Csilla zongoraművész is bátran és sikeresen ötvözi a klasszikusokat a modernebb rock, jazz és egyéb stílusokkal, hangzásokkal, mi több, még átiratokat is készít a témák felhasználásával. Aztán, engedve a modern idők elvárásainak, még látványelemekkel is megspékeli a koncertműsorát, hogy teljesebb legyen az élmény.
És egy idézet az interjúból, ami számomra egy követendő megközelítése a zenélésnek:
„És azt hiszem, hogy nem is kell érteni a zenét, hanem csak élvezni és érezni kell. A zene az a dolog, ami önzetlenül eljut az ember lelkéig. Én azt szeretném elérni a koncertjeimen is, hogy hatalmas zenei katarzist éljenek át az ott ülők és mi is a színpadon, akik zenélünk.”
Művésznő, meséljen nekünk a turnéról! Mikor indul, meddig tart, mi a koncepciója?
Tavaly januárban debütáltunk a Temperamento című új koncert show-val. Egyébként már korábban is volt ilyen sorozat, csak új látványvilággal egészült ki a műsor, és azóta egyfolytában járjuk az országot, most március elején indult egy újabb etap. Nagyon szeretik az emberek, és mi is nagyon szeretjük ezt a zenei programot, különösen, hogy zenére komponált látványvilággal egészült ki az előadás, ami egészen újszerű, és komplex audio-vizuális élménnyel szolgál a nézőknek. Vannak városok, ahol már visszatérő fellépők vagyunk, ami a legnagyobb öröm számunkra.
Beszélt a látványról, koncert show-ként van hirdetve az esemény, kinek az ötlete vagy mi alapján valósul most ez meg?
Nagyon régóta gondolkodtunk azon – és ez a felismerés is hozzájárult a döntéshez -, hogy ma már nem elegendő egy szál zongorával kint ülni a színpadon, és önmagában csak a zene nem érint már meg annyi embert, hiszen ömlik az interneten, ömlik a rádióból, ömlik a televízióból mindenféle zenei műsor. Ezért arra gondoltam, hogy úgy lehetne egy könnyen befogadható, magas színvonalú műsort nyújtani a nagyközönségnek, hogyha az én saját gondolataimat, vagy saját vágyaimat, vagy éppen csak azokat a fantázia színeket, hangulatokat ábrázolja ez a látványvilág, amit én gondoltam akkor, amikor átírtam ezeket a műveket.
Az ember elgondolkodik, hogy klasszikus zenével kezdtem hat évesen, utána végigjártam azokat az iskolákat, amiket ilyenkor szerencsés végigjárni ahhoz, hogy az ember szerezzen egy diplomát – én a konzervatórium után a Zeneakadémiára kerültem, onnan pedig mesterdiplomát szereztem Rómában és ösztöndíjakat pályáztam nagyon sok városban, amiket sikerült is elnyerni. Aztán az volt az érzésem, hogy választani kell régi és mai, izgalmas és esetlegesen kevésbé izgalmas, elektromos és akusztikus zene között, és áthatolhatatlannak tűntek ezek a korlátok. Megérinthetetlen falak húzódnak zenei korszakok között. Korábban én is fenntartással figyeltem az úgynevezett könnyűzenét, de aztán ráébredtem, hogy gyakorlatilag az egyetlen igazi különbség csak a minőségben lehet - a hangszerelésben, az előadásban, a mű színvonalában. Tehát a jó és a rossz zene közötti különbség csak a minőségben lehet, semmi másban.
|
De még vannak hagyományos klasszikus zenei koncertjei? Nincsenek már. Félreértés ne essék, ezek klasszikus művek! Minden koncerten játszom klasszikust egy szál zongorával is a mű közepén, csúcspontként megszólal mindig egy klasszikus szerző műve, amikor a zenészeim elhagyják a színpadot - arra az időre. De úgy értem, hogy 90 perces, echte komolyzenei koncertem már nincsen. Nekem már ez a fő útvonalam, ebben leltem meg az örömömet, hogy én ezeket a régi klasszikusokat átmentem a XXI. századba. A saját örömömre elkezdtem azon gondolkodni, hogy ezek a különböző stílusok hogyan találkozhatnának egyidejűleg a színpadon. És nagyon érdekes, hogy például Csajkovszkij, amikor a Hattyúk tava balettzenét megírta népmesék hatására, ugyanabban az időben, szinte percnyi pontossággal, az afrikai közösségekben már a blues stílust énekelték, tehát már blues zene is megszületett. Én arra gondoltam, hogy ez egy fantasztikus párhuzam lehetne a színpadon is, hogy mondjuk Csajkovszkij Hattyúk tavának bemutatni az eredeti témáját, és utána pedig blues stílusban eljátszani, aminek a kivitelezése nagyon komoly munkát igényelt. Vagy például Mozart, aki egy öntörvényű, lázadó szellemiségű zeneszerző volt, vajon ő a rock stílusával hogyan tud találkozni? És igenis tud találkozni, mert a rockzene pont ilyen lázadó és pont ilyen öntörvényű stílus volt a kezdetekkor, hiszen emlékezzünk csak vissza, hogy a szülők frászt kaptak attól, hogy a gyerekeik fölhangosították a magnót-lemezjátszót, és egy teljes viselkedés és öltözködésbeli stílusváltás történt meg akkoriban. Remekül megfér Mozart a rockzene stílusjegyeivel, vagy például Vivaldi is, aki ugye először mutatta be a természetet a zenén keresztül.
A látvány is egészen zseniális a műsorunkban, ahogy a hadihajókat az óceánon dobálja egy hatalmas vihar - ezt lehet látni a kivetítőn-, miközben én játszom a Négy évszakból a Vihart. Tehát olyan komplex találkozások vannak, ami egészen hihetetlen… Annak ellenére, hogy nem én készítettem a filmeket, hanem a férjem, Fülöp Csaba, aki százezerszer végighallgatta ezeket az átirataimat, és ő a saját gondolatait, a saját színvilágát alkotta meg ezekre a LED falakra. Itt négy óriás méretű LED falról van szó – 3 méter magas, 1,5 méter széles –, ezeken lehet látni az ezekre a zenékre komponált vizualizációkat, filmeket.
|
 |
Vagy például visszatérve Mozartra, ő egy rendkívül izgalmas zeneszerző volt és imádta az életet, egy igazán bohém jellem, és például az egyik művét – ami miatt én zongorista lettem – a Kid Sonatinát bossa nova stílusban játszunk el, és imádja a közönség. Ugye ott is bemutatom az eredeti témát, és utána rengeteg munkával, nagyon-nagyon körültekintően született meg az átirat, hogy a témák mindig visszajöjjenek, ugyanakkor az improvizáció is jelen legyen, és hát kitűnő zenészekkel állok a színpadon.
Majd külön kitérünk a zenészekre is, de, hogy emlegette a rockzenét, engem érdekelne, hogy van-e kedvence ebben a stílusban? Amit szívesen hallgat - akár már régebb óta, akár mostanában, ahogy komolyabban beleásta magát ebbe a hangzásvilágba is…
Én gyakorlatilag 1996 óta rendszeresen kapom a férjemtől ezeket a nagyon-nagyon igényes, különleges zenéket, úgyhogy ő volt az én nagy nevelőtanárom ez ügyben. Én nem is szeretem ezt a megfogalmazást, hogy komolyzene, könnyűzene. Koncerten szoktam is kérdezni: mi az, hogy komolyzene?! Vagy mi az, hogy könnyűzene? A komolyzenében is van könnyedebb hangulatú téma, és a könnyűzenében is vannak már klasszikus értékű zenekarok, művek – ha csak a Pink Floyd-ra gondolunk vagy a Queen együttesre, ami szerintem egy óriási zenetörténeti jelenség volt. Vagy ha a Beatles-re, esetleg Santana-ra… Én imádom a jó zenéket, és éppen ezért szeretem minden esetben elmondani a koncertjeimen azt, hogy nincs szükség ilyen éles műfajbeli elhatárolásokra, ezeket felejtsük el, hiszen ha belegondolunk, Haydn menüettjeire táncoltak annak idején, akkor az volt a diszkózene! Haydn menüettjein kívül Beethoven, Mozart kis táncait is felhozhatom példának, azokra akkor valóban táncoltak. És nagyon érdekes, hogy én nagyon régóta, 2000 óta olvasok iszonyatos mennyiségű könyvet ezekről a zeneszerzőkről, az összes művüket végigolvastam, és ami szembeötlő, hogy szinte az összes zeneszerző bevallotta, hogy visszanyúlt elődeinek a műveihez. Sőt megjelent egy olyan könyv is mostanában, amiben vizsgálják, analizálják, hogy melyik mű melyik korábbi zeneszerzőnek a művében volt már megtalálható.
Nem lehet a korszakokat élesen szétválasztani, mindenki visszanyúl az elődjeihez. Szerintem butaság, hogy a zenét ilyen óriási szakadékokkal kezdjük el kategorizálni, hogy van az egyik oldalon a komolyzene, a másik oldalon meg a könnyűzene. Nincs ilyen! Egyszerűen jó zenéket kell hallgatni. Például, ha Sting-et hallgatjuk, azt mondják, hogy ez könnyűzene. Nem! Sting isteni jó zenész, nagyon jó számokat ír. Sade, Norah Jones, Diana Krall zenéit is imádom, de rendeget Mark Knopflert is hallgatok. Annyi jó zenész, annyi jó zene van! Én csak erre hívnám fel a figyelmet, hogy minőségi zenét kell hallgatni! És azt hiszem, hogy nem is kell érteni a zenét, hanem csak élvezni és érezni kell. A zene az a dolog, ami önzetlenül eljut az ember lelkéig. Én azt szeretném elérni a koncertjeimen is, hogy hatalmas zenei katarzist éljenek át az ott ülők és mi is a színpadon, akik zenélünk.
Ha már jó zenészeket emlegetett, akkor beszéljünk a mostani zenekarról. Hány tagú, illetve kik alkotják ezt a csapatot?
Akikkel a turnén most végig együtt vagyunk, rajtam kívül öt kitűnő zenész: Kormos János, ő játszik akusztikus- és szólógitáron, Szendőfi Balázs basszusgitáron, Takács Márton ütőhangszereken működik közre - egyébként ő Kolumbiában tanult latin-amerikai ritmusokat-, Kovács Norbert a nagyon fiatal dobosunk, de kitűnő játékos. Ő az a dobos, akire hosszú keresgélés után azt merem mondani, hogy tényleg egy igazi zenész. Nagyon érdekes, mert szerettem volna még két zenészt a csapatomba, egy jazz trombitást, és egy olyan hegedűst, aki kicsit ezt az etnot, világzenét játssza, és sikerült ezt a two in one projektet beteljesíteni, ugyanis találtam egy muzsikust, Kovács Öcsi Ferencet, aki egyébként a Djabe oszlopos tagja, ő trombitál és hegedül is, és valami egészen ízes módon játszik jazzt, és egészen hihetetlenül feelingesen népzenét. Úgyhogy például Liszt Rapszódiáját játszom vele, és az utolsó tételben olyat hegedül, hogy én már nem tudom hányszor hallottam, de minden alkalommal úgy facsarja a szívemet, hogy meg is könnyezem, mert olyan gyönyörűen játszik. Vagy a Mozart bossa novában jazz stílusban trombitán improvizál, az valami egészen fantasztikus! Tehát jó dolog az, hogy elfelejtjük, hogy vannak stílusok meg vannak műfajok, egyszerűen ezeket a sorompókat le kell dönteni, és jó zenéket kell írni.
Ön ez elmúlt időszakban nagynevű magyar zenészekkel is játszott. Például – akik hozzám közelebb állnak és én is hallgatom őket más stílusban – Gyenge Lajossal, Hárs Viktorral, Sipeki Zolival.
Igen-igen. Ők folyamatosan közreműködnek a lemezeimen, és a koncertjeimen is nagyon sokszor ott vannak.
Kiket említene még meg, akikkel a zenélés élményt jelentettek?
A kezdet kezdetén, aki nagyon sok koncertemen fellépett, az Deseö Csaba jazz hegedűs volt, akivel egészen pazar duetteket csináltunk. Például összeraktam a Pacsirtát jazz-ben, óriási volt. Utána, akiket említett, ők rendszeresen visszatérnek a koncertjeimen, és általában velük készítem a lemezeimet is. A lemez az, ami a legtöbb jazz zenészt, rock zenészt bemutatja a közönségnek. Voltak nálam a Bolyki fivérek is, velük is fantasztikus zenét játszottunk.
Stúdió körülmények között, illetve ezeken a koncerteken milyen hangszereket használ? Ugyanazokat kell megmozgatni egy turnéra, vagy megvan a stúdióban használt, bevált hangszerek sora, illetve megvan az, hogy koncerteken mivel lehet jól dolgozni?
Ez nagyon izgalmas kérdés, köszönöm szépen! Kezdjük azzal, hogy nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy ezeket a nagy klasszikusokat jómagam írom át. Tehát az első hangtól az utolsóig egy számítógépes zenei programmal dolgozom.
A hangszerelést is beleértve?
A teljes hangszerelést én csinálom. Tőlem kerülnek a zenészekhez ezek az átiratok számítógépes fájl formájában. Tehát, ha egy konkrét témáról beszélünk, mondjuk, legyen ez a Liszt 2. Rapszódia, ezt én fölzongorázom eredetiben a számítógépre, utána elkezdem kicsit átdolgozni a zongoratémákat, és akkor jön az, hogy elkezdem próbálni, hogy milyen zenei stílussal lehetne ötvözni Liszt Ferencet. És pont a 2. Rapszódia sok tételből áll, ezért kitaláltam azt, hogy Lisztnek a három legjellemzőbb arcát fogom megvalósítani ebben a műben. Az első a nagyon-nagyon magyaros Liszt, a második tételben az jelenik meg, aki nagyon lírai alkat tudott lenni és különösen érdeklődött a következő élet iránt, a harmadik pedig az az igazi bohém lelkű Liszt Ferenc, aki nagyon-nagyon szeretett kártyázni, eljárni társaságba, nem vetette meg a jó szekszárdi borokat sem, úgyhogy ez az egész harmadik tétel az életigenlésről szól. Ezt próbáltam három féle zenei stílussal megmutatni. Ezeket én följátszom, pl. basszusgitár, akusztikus gitár vagy éppen szólógitár hangszíneken-mintákon. Szoktam már egyébként ritmusokat is megírni, tehát amit nem talál meg az ember úgy ezekben a programokban.
Én nagyon komoly zenei programokkal dolgozom a gépemen, ugyanazokkal, mint például Sting. Több százezer hangszín, igazi élő hangminták vannak benne, például: Al Di Meola gitármintája, Chicagói Szimfonikus Zenekar és még sorolhatnám.
|
Így már teljesen élő hangzású-hatású hangszínekkel dolgozom. Én ezeket a szólamokat megírom, majd a különböző atmoszferikus szőnyegetek – ha lehet így mondani – vagy padokat, ki hogy érti jobban, ezek utána átkerülnek a zenészekhez, és amit lehet kiváltunk élő hangszerrel, ami pedig nincsen élő hangszerrel a zenekaromban, az egy hard disc rendszerről szól a koncerteken. Tehát vannak azok a különböző hangulatok vagy különböző effektek, amik nagyon izgalmassá tesznek egy-egy művet - például az esőerdőben csináltam egy különleges asszony kórust, akikkel szeretném szimbolizálni az esőerdők kiirtásának a veszélyét, hogy milyen lesz, amikor majd nem lesz esőerdő, és ott sírnak a gyermekeikért, férjeikért. Tehát én már elkezdtem saját effekteket, mintákat is gyártani! A zenészek, gitárok, basszusgitárok, dobok, jazz trombita, hegedű, ezek vannak a turnén mindig, és e mellé jönnek ezek a különleges effektek egy hangrendszerről. És a szólamok, periódusok megegyeznek a stúdióban, illetve a koncerten? Nem mindig. Nagyon sok olyan mű van, amiben improvizálás van, ami lemezre fel lett egyszer véve, de én koncerten még egyszer nyilvánvalóan nem tudom ugyanúgy eljátszani. Tehát vannak a megírt formák és vannak az improvizációs részek. |
 |
Ez a koncerten dől el mindig, hogy például összenézek a gitárosommal, és ha ő úgy néz, akkor tudom, hogy ő most ott szólózna egyet. Vannak ilyen lehetőségeink a koncerteken. Vagy például, amikor a jazz trombitán megszólal a Hattyúk tava, akkor figyeljük Öcsit, hogy mikor fog kifutni az a szóló rész, az az improvizáció, és utána újra beindul a zenekar. Tehát elég nagy szabadság van az élő előadások során, de nyilván vannak kötött hangnemek, meg vannak kötött témák.
És olyan „szentségtörés” is előfordulhat például stúdióban, hogy egy klasszikus zongorista egy szintetizátorhoz nyúl?
Soha! Én szintetizátoron egyáltalán nem játszom. Inkább mondanám azt, hogy olyan hangszereket használok, amelyek lehetnek elektromosak, például a Rolandnak van az RG3-as, RG3S típusa, amit én is kaptam tőlük, azon például szenzációs Steinway és Bösendorfer hangszínek vannak, és igazi zongoramechanikás! Vagy például a Yamahának is vannak hasonló berendezései, ezek ugye elektromos zongorák, és én imádom ezeket. Nagyon jól illeszkednek ezekhez a XX-XXI. századi hangzásvilághoz, de nyilvánvaló, hogy egy koncerten azért az akusztikust favorizálom. Tehát minden esetben, amikor rendelkezik a művelődési központ vagy éppen a színház akusztikus zongorával, akkor csak és kizárólag az jön szóba. És ugyanígy a stúdióban is. Mindig van támogatója a lemezünknek, így van arra lehetőség, hogy az ember a legjobb zongorát kiválassza és odavigye a stúdióba, de egyébként a jó stúdiók is nagyon komolyan fel vannak szerelve jó zongorákkal. Én az utolsó lemezemet, a Best of-ot fele-fele arányban elektromos és akusztikus zongorán rögzítettem, és nagyon nagy élmény volt mindegyiken játszani. Ebben is nagyon nyitott vagyok, azt mondom, jó legyen az a hangszer, csak jól szóljon, és zongora hangszíne legyen! Ez a minimum.
Zárásként mivel csábítaná a közönséget a koncertjeire?
Csak azt akarom a közönségnek üzenni, hogy ha szeretnének egy jó estét, egy igazi „kikapcsolódós-feltöltődőset”, akkor feltétlenül jöjjenek el a koncertjeimre! Elképesztő látványban és fergeteges zenei utazásban lesz részük. Nagyon várok mindenkit!
Művésznő, köszönöm az interjút!
Paya
2016. március 8. 18:22