Ki a Legjobb dobos a világon? – 1.rész
Miért fogyasztott el tíz dobost is a P.Mobil négy és fél évtized alatt? Miért nem igaz a zenészek körében terjedő, lassan szállóigéévé lett kissé epés mondás az Örökmozgóra vetítve? Mit kell tudnia egy igazán jó dobosnak? A témában Schuster Lóránt fejti ki a véleményét a „zenész legjobb barátjáról”.
Tavalyelőtt lépett megalakulásának 45. esztendejébe Magyarország egyik legnagyobb hatású hardrock formációja a P.Mobil. A zenekar főnökével, motorjával való beszélgetéseink során a dalszövegek elemzéseivel, a hozzájuk kapcsolódó történésekkel igyekeztünk közelebb hozni az olvasót a P.Mobil társadalomszemléletéhez, életfilozófiájához, valamint ahhoz, miként élték meg a különböző korszakok külső és belső viharait. Most a sztorikon, történeteken van a sor. A hátrahagyott négy és fél évtized számtalan kalandot, anekdotát, érdekességet rejt magában, amelyet Schuster Lóránt kéthetente oszt meg az olvasóval.
Létezik egy mondás, miszerint „a dobos a zenész legjobb barátja”. Mi erről a véleményed a P.Mobil ütőhangszereseinek tükrében?
A zenészek részéről van a mondásban egy jó adag lenézés a dobosok irányába. Viccnek ugyan jó, amúgy teljes baromság. Nekem éppen ellenkező a véleményem: a dobos a zenekar lelke, motorja. A legfontosabb ember a zenekarban, mert minden ráépül. Ha rosszul indítja el a nótát, rosszul hozza a tempót, az egész valami nagy erőlködéssé válik. Olyan, mint a nápolyi, aminek van alja és teteje. Ahol a dobos az „alja”, az énekes pedig a teteje. A kettő között nagyon sok minden létezhet, gitár, basszusgitár, billentyű – esetleg fúvósok, vonósok. A beatkorszakban a gitár dominált, a billentyűsöket és a „nyálpazarló" fúvósokat elzavarták. Olyan is előfordult, hogy a rockzene elárulójának titulálták a P.Mobilt, amikor Bergendy Pista a Csillag leszel című számban megjelent az egyébként kitűnő szaxofonszólójával.
.jpg)
Véleményed szerint milyen a jó dobos? Milyen elvárásoknak kell megfelelnie?
Szerintem a jó dobos olyan mértékben idomul az adott zenei stílusba, és ezzel az adott zenekarba, hogy önmagában nem is lehet észrevenni. Mintha ott sem lenne. Akit észre lehet venni, az vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz. Egyébként a magyar dobosok egy része úgy érzi, hogy meg van nyomorítva – elég csak Mareczkyre gondolni… Nem mindegy, milyen cájgot használ, hogyan üti, rúgja meg, és milyen a hangzása, a soundja. A dobos egyedül ül hátul a magányában, és csakis a zenekar hátát látja. A bandának sincs könnyű dolga, hiszen, ha folyamatos kapcsolatot akar tartani a dobbal, akkor állandóan fülelnie, figyelnie kell. Fontos ismérv, hogy az ütős szeresse, amit csinál – egyébként annak ellenére is lehet jó hangszeres – különben megöli az egész produkciót. A jó dobos a zenekarral együtt énekli a számokat, és mindig jókedvű. Mindenkinek lehet rossz napja, baja, de egy dobos nem lehet szomorú. Csak példaként: az angolszász (és ebbe beleértendők az amerikai, vagy ausztrál) ütősök egészen másképp, összeszedettebben, feszesebben, lényegre törőbben, letisztultabban dobolnak, mint az európaiak. Akiknek mára azért sikerült felzárkózniuk. Az említettek jellemzően nem szégyellnek „megalázó” megoldásokat alkalmazni, és ebben pont ez a jó.
Az elmúlt negyvenöt év alatt a zenekar tíz dobost is felemésztett. Azt gondolom, ebben is rekordernek számítotok. Sok ez, vagy kevés? Mégis, milyen különleges, vagy nem különleges oka lehet ennek?
Sok, vagy kevés? Ahogy vesszük! Mareczky kétszeresen is tag volt a P.Mobilban, hiszen először öt és fél évig, majd a ’94-es újra indulástól újabb egy esztendeig játszottunk együtt. A zenekari tagcseréket a kívülállók úgy gondolják, hogy az egyiket lecseréled a másikra, aztán majd minden úgy működik, mint annak előtte. Ez nem így van. Ez nem kocsikerék. A dobosok esetében kiváltképpen nem. Ott abszolút sztenderdek vannak. A pontosság, a jó tempó, a húzás – és mindez független a stílusoktól. Kiderült, hogy a P.Mobil esetében nagyon nehéz olyan dobost találni, amely a korábban felsorolt feltételeknek eleget tesz.
Szakács László végigdobolta a Gesarol- éveket a ’65-ös Hausbyrds megalakulástól csaknem a P.Mobil névváltásig. Hét évet húzott le a bandával.
Laci a bátyjával Gáborral együtt volt a zenekarban, amely nem bizonyult szerencsés megoldásnak. Az idő nagy része azzal ment el, hogy a testvérek, ha kellett, ha nem, tépték egymást. A helyzetet súlyosbította, hogy nem zenekari, vagy a kívülállókra tartozó problémákon kaptak össze, hanem családi viták dúltak kettejük között. Ez odáig fajult, hogy Laci maradt, Gábor pedig elment a csapatból. A későbbi Ikarusz zenekarból, amelyből a Hobo Blues Band lett, lelépett, itt hagyta az országot. Mielőtt jött volna a kis Póta, előtte a Gesarolban a Szabó testvérpár adta a ritmusszekciót: Pityu – akit a Blues Company zenekar alapítójaként ma Blöró néven ismernek – dobolt, a bátyja pedig basszusozott. Mindössze két hétig erősítették a csapatot, mert az idősebb testvér kijelentette, hogy csupán Jimi Hendrixet és Creamet hajlandó játszani. Még csak Black Sabbathot sem… Az első próbáig tartottak ki, utána megváltunk tőlük. Visszatérve Szakács Lacira, jó emlékeim vannak róla, a munkájáról. Nagyszerűen hozta azt az egyszerű dobolást, amelyet a Rolling Stones, Charlie Watts csinált a beat kezdeti korszakában.
A Szabó- testvérek után jött Póta András. Hogyan került a zenekarba?
Abban a bandában dobolt, ahol Bajnok basszusozott, így került képbe a kis Póta. Megkerestem, de nem találtam otthon, így üzenetet hagytam neki. Másnap reggel már ott ült a próbahelyhez vezető lépcsőn, és teljes dobfelszerelésével várt bennünket. A mindössze tizenhat éves Póta és a profi basszusgitáros-énekes Losó Laci irgalmatlanul jó ritmusszekciót alkottak. Andrist nagyon jó dobosnak tartottam: ráadásul mostani tar kopaszságához képest szőke, göndör fürtjeivel jóképű srác volt. A katonaságot úgy úszta meg, hogy kitaláltuk: bevesz egy csomó gyógyszert, rosszul lesz, megtalálom a lakásán, felpofozom – úgy, hogy viselje a nyomait egy darabig –, majd mentő, kórház, gyomormosás. Végül megmentették, és megúszta. Akkor még nem tudtam, hogy nem nekünk, hanem a Generálnak… Pedig a Bencsikkel alkotott akkori trió szerintem világszínvonalon játszott, éppen ezért ez volt az egyik olyan felállás, amit nagyon sajnáltam. Samu már akkor elégé befelé fordult ember volt. Emlékszem arra az esetre, amikor dühében felrúgta a lábcint, mert a kis Póta nem azt ütötte, amit kellett volna. El tudod ezt képzelni Bencsikről? Ez a nyugodt ember erre is képes volt, ezt is megcsinálta! Maximalisták voltak: nagyon fontosnak tartották, hogy a számok a megfelelő minőségben szólaljanak meg, ennek érdekében mindenki komolyan gyakorolt. Hozták a nótákat, és addigra mindenki tudta a maga részét. Ennek a felállásnak az ütőképességére jellemző, hogy Révész Sanyika a Generál lemezfelvétele előtt egy hónappal be akart szállni a P.Mobilba. Végül aztán a Generál vitte el Pótát. Andris az egyik központi ORI-műsor alatt a buszban mellém ült, majd bejelentette, hogy elmegy a Generálba. Egy darabig velük dobolt, majd belecsapott a nyugati vendéglátózásba, ahol több évtizedet töltött el. Az újrakezdés után 1994 júniusában, miután Totó visszament Ausztráliába, ismét velünk játszott, ám még egy évet sem töltöttünk együtt. Egyrészt a csuklója, kezei nem bírták a „rock-kiképzést”, másrészt nem vállalta a zenekarral való „együtt sírunk, együtt nevetünk” rendszerét. Ami azt jelentette, hogy a zenekari díjazástól függetlenül ő fix gázsit kapott. Ilyen módon nem volt a zenekar teljes jogú tagja. Ő dobolta fel az Újra kezdenémet és a Zöld, a bíbor és fekete négytenoros változatát.
Pálmai Zoli, aki őt követően került – immár – a P.Mobilba, sem volt rosszabb ütőhangszeres, mint a kis Póta. A zenekar felszálló ágát élte meg veletek.
A Theatrum együttesből hoztuk el Zolikát. Eléggé feltűnően hatott, amikor Bencsik és Schuster felmennek a Várba megnézni a zenekart, miközben azok tudták, nincs dobosunk. Pálmai Zoli azt nyilatkozta egy újságcikkben, hogy nekünk abban az időben már tíz forinttal több volt a gázsink, s emiatt jött át hozzánk. Jól hangzott, ám nem erről volt szó, hanem arról, hogy a P.Mobil akkoriban már nagyságrendekkel népszerűbb volt. Zolika elévülhetetlen érdemeket szerezett a P.Mobil olyan ős-számainak kidolgozásában, mint például a Tűzimádó. Szépen kitalálta a dobtémákat, és nem csak azokat, amelyek az ő idejében készültek, hanem a Losó-Póta időszak dalait is, amelyeket már Vikidál énekelt. A Sárvári-Zeffer-Kékesi-Mareczky-Tunyogi felállás által tíz év késéssel lemezre vett nóták nem azt jelentik, hogy ezek abban az időben készültek: az első album dalaiban vastagon benne van többek között Bencsik és Pálmai munkája. Az egyik felállás készen adta a másiknak az általa kidogozott számokat. A tavaly megjelent 1976-79 közötti időszakot felölelő tripla CD-n nyomon követhető, hogy melyik felállással, melyik dalok készültek. Amíg Szakács Lacinál főként a külföldi számok kopírozása, utánérzése ment, ott elég volt a minimál dobstílus, Pótánál már valamivel bonyolultabb dolgokra volt szükség; elindultak a saját számok kezdeményei. Ezek Zolikánál teljesedtek ki, szükség volt a kreativitására. Ez a fajta munka vele kezdődött el igazán, és ebben ő nagyon jó partnernek bizonyult. Az sem volt elhanyagolható szempont, hogy fénykorában nagyon jóképű gyerek volt. Előfordult, hogy éppen Csepelen próbáltunk, bejött egy aránylag jó csaj, majd a zenekaron végignézve rámutatott Zolikára: Te! Ő erre letette a dobverőit, elnézést, vagyis szünetet kért, majd együtt távoztak. Nem tudom, ez alatt mi történhetett, biztosan jót beszélgettek… P.mobilbeli karrierjét a katonaság törte derékba, méghozzá elég ciki körülmények között. Az Uránia moziban készültünk a szünidős koncertre 1977 decemberében, ám Zolika ezen nem jelent meg. Végül oly módon sikerült megmenteni a bulit, hogy Nemecsek a Miniből és még pár vendégdobos ledobolta a nótákat. Az volt a baj, hogy nem jelentkezett, nem telefonált, semmit nem tudtunk róla. Pár nap múlva derült ki az igazság. Zolikát, aki addig ügyesen kerülte a behívókat úgy, hogy soha nem vette át azokat, valamilyen ürüggyel behívták a kerületi kiegészítő parancsnokságra. Nem tudott arról, hogy ez épp sorozás volt; azonnal a kezébe nyomták a behívót és helyben beöltöztették. Kivédhetetlen volt, a szüleinek több mint fél évükbe tellett, amíg kihozták a seregből. Pipa voltam rá, hogy nem szólt: egyrészt tudtam volna segíteni, tanácsot adni, másrészt pont egy koncert előtt hagyott cserben bennünket.
De megtaláltátok Mareczky Totót…
Igen, sürgősen kellett egy dobos. Emlékeztem arra, hogy Losó együtt játszott Mareczkyvel a Stop együttesben. Egyszer fel is léptek előttünk, nagyon keményen hozta a tempót és a ritmusokat úgy, hogy közben sikerült szétvernie Szakács Laci dobját. Igen ám, de kiderült, hogy Totó a Fővárosi Operettszínház zenekari árkában dobolt kottából. Sokáig fennállt a kettősség: hétköznapokon és vasárnap délelőttönként Operettszínház, hétvégén pedig P.Mobil-buli. A probléma akkor kezdődött, amikor Zolikát leszerelték. Valószínűleg nehezen emészti meg, pedig többször elmondtam: miután egy nagyon jó dobosról van szó, úgy éreztük, meg kell adni azt az esélyt, hogy a zenekar döntsön közte és Mareczky között. Lényeges, hogy a szavazásban nem vettem részt: a zenekar három-egy arányban Totót választotta. Vikidál Gyula egyedüliként állt ki Pálmai Zoli mellett, s érdekesség, hogy Bencsik Samu, akivel együtt jártak szórakozni, nem rá szavazott. Ha a P.Mobilról elmondható, hogy sok dobost fogyasztott, úgy Zolikáról az, hogy ő pedig nagyon sok zenekarban játszott. Végigjárta szinte a teljes rock-élvonalat. Ha nem viszik el katonának, akkor a mai napig a P.Mobil dobosa, hiszen semmi gond nem volt vele.
Totóval kapcsolatban tartja magát a legenda, hogy nem engedted kibontakozni – és itt visszautalnék az általad említett „megnyomorítás” példára – kizárólag a szigorú kettő-négyet üthette.
A fenét! Én mindig azt kértem mindegyiktől, hogy a zenébe beleillő, letisztult dobolást hozzanak. Nem érdekel a csörömpölésük, a cinezésük, a különböző flikk-flakkok, meg a szereplési vágyuk! Ha nem teszik, csináljanak egy dobzenekart, vagy egy külön dobszóló-estet. Itt egy adott zenekari programot, egy adott zenekar zenéjét kell kiszolgálni. Erre legjobb példa Steve Gadd, aki a New yorki Central parkban ledobolta a Simon és Garfunkel- bulit. Méghozzá úgy, hogy nem lehetett észrevenni. Csak a bemutatáskor jöttek rá, amikor ütött egy figurát, és amitől leesett az emberek álla. Simán kiszolgálta a produkciót, amely nem kívánta tőle a virgákat. Létezik a zenei-szakmai alázat, amelyet vagy a zenész intelligenciája diktál, vagy azért csinálja az illető, mert jól megfizetik. És annak hatására elfelejti a dobolással kapcsolatos ambícióit. Visszatérve Totóhoz: nagyon jó dobos, legalábbis az volt. Ausztráliában is játszik, egy Budapest elnevezésű zenekarban. A P.Mobilba kerülve nem okozott neki problémát a váltás az operett és a rock között, mindkét stílusban jól teljesített. Megvolt a kellő intelligenciája ahhoz, hogy azt dobolta, amire szükség volt. Amúgy láncon, vagy ketrecben kellett volna tartani, nem bírta a bezártságot. Az egyik állótamra kikészítette a szendvicseit, a lábához a láda sört, dobolás közben köpködött, fújtatott, minden egyéb módon jelezve, hogy ez a bezártság nem az ő közege. Attól sem rendült meg, ha otthon felejtette a dobverőit: az erdőben vágott két gallyat, lecsupaszította, kifaragta és lenyomta a bulit. Olyan is előfordult, hogy két vállfával ütött, miután a kampós fémrészt sikeresen eltávolította a fogasból. Jó volt hátranézni, mert a szerelés mögött egy jókedvű dobost láttál. Átlag három óránként berúgott, majd kijózanodott, és ez naponta többször ismétlődött. Reggel kávéval, kis konyakkal, sörrel és hozzá cigarettával indított. Gondold el, hogy a nyolcvanas években Kelet-Berlinben az Alexander- platzon, tök részegen, behugyozva ugrál az autók tetején – egyik Trabantról a másikra…! Eközben előrenyújtott karral üvölti, hogy „Heil Honecker!” Ehhez képest Ozzy Osborne sehol sincs! Totó egy jó értelemben vett hülye. Imád mókázni, miközben nagyon érzékeny, s egyben tehetséges figura; a zenélés mellett nagyon jól rajzol. Nehéz egy embert az alapján megítélni, hogy ül a cájg mögött és dobol. Engem sem ismertek addig, amíg meg nem jelent a Kaptafa, hiszen ebből kaptak valami információt a valódi énemről. Amit a színpadi hülyéskedések alapján nem ismerhetnek meg.
Hogyan érintett, amikor megtudtad, hogy nem csak a zenekarból, de az országból is lelépett?
Szerettem a dobolását, színfolt volt a zenekarban. Az István a királyt úgy vállaltam el, hogy az egész zenekar statisztaként szerepelhessen a darabban. Totó az egyik toronyban alabárdos volt, ahol állva kártyázott a többiekkel. A vasárnapi utolsó előadás előtt megbeszéltük a védőkkel, hogy nem engedjük elfoglalni a tornyot. Komoly dulakodás alakult ki, az istvánosok nem értették, mi történt a koppányosokkal… Forgatókönyvön kívül. Ez történt vasárnap, majd szerdán Bajnok lélekszakadva jött a hírrel, hogy Mareczky anyja felhívta őt: Totó Münchenben van, és azt üzeni, nem jön haza. Azon a héten, szombaton kellett játszanunk a diósgyőri popfesztivál tízéves jubileumi buliján, a miskolci salakmotoros pályán. Szerencsénkre kéznél volt Gyenizse András, aki állandóan a közelünkben, a próbahelyen lógott. Totóval jóban volt, és tudta az egész P.Mobil-műsort.
Viszont nehezítette a dolgunkat, hogy Gyenizsét elvitték katonának. Megint csak szerencse, hogy a budapesti katonazenekarba vonult cintányérosnak, és el tudta intézni, hogy a hétvégi bulikra kiengedjék. Az is előfordult, hogy délelőtt a reptéren egy államfő fogadásán, estére pedig P.Mobil bulin dobolt. A szakma már dobálta ránk a rögöket, hogy végünk, aztán ők néztek a legnagyobbat, hogy: „egy-két-há-négy” – és lejátszottuk a miskolci bulit. Bandi maradhatott volna a P.Mobilban, abszolút beleillett a képbe, de Zeffer folyamatosan Donászyt erőltette. Az igazsághoz tartozik, hogy Andrással kapcsolatban mindvégig rezgett a léc, vajon kiengedik-e a katonaságtól, vagy sem. Ilyen módon ezt az állapotot nem lehetett sokáig fenntartani. Majd három hónap Gyenizse- korszak után megérkezett Donászy.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2016. február 7. 16:06