JOE SATRIANI – Robbanásveszély!
Bő két éves szünetet követően Shockwave Supernova címmel jelent meg Joe Satriani tizenötödik stúdióalbuma 2015. július 24-én. A 64 percesre nyújtott friss dalcsokor pontosan azt a jól körülhatárolható, melodikus instrumentális gitárzenét rejti, ami Satch munkáinak fő ismérve majd’ három évtizede, ezúttal viszont egy nem mindennapi, koncepciózus csavart is elrejtett a képzeletbeli sorok között a rockgitározást anno új szintre emelő, tizenötszörös Grammy-jelölt mester. Joe az alábbi, a szokványosnál kissé filozofikusabb hangvételű, exkluzív címlapsztoriban mesél a kiváló album születésének körülményeiről.
A Shockwave Supernova album hallatán elsőnek azt fogalmaztam meg magamban, hogy „Joe Satriani sosem fogy ki az emlékezetes melódiákból”…
Örülök, hogy így gondolod. Ennél az albumnál ugyanis pontosan innen indultam ki – a lehető legjobb, legfogósabb riffek és dallamok segítségével igyekeztem körvonalazni az anyagon átívelő történetet.
Elmesélnéd néhány szóban a sztorit?
A történet sokkal inkább eszköz a dalszerzéshez, a dalok egységesítéséhez, mintsem valódi sztori, tulajdonképpen egy mankó számomra ahhoz, hogy a legtöbbet hozzam ki az ötleteimből. A mókás Shockwave Supernova név egy kitalált karaktert takar, kvázi az alteregómat, a showmant, aki a színpadon hivalkodó módon viselkedik, látványos elemekkel szórakoztatja a publikumot, a fogával pengeti a hangszert, meg ilyenek. Az elképzelést egy sci-fi történetbe ágyaztam, ahol az önálló életre kelt alteregó a valódi Joe Satriani személyisége fölé kerekedik. A túlélés érdekében a valódi Joe megküzd a kizárólag gondolati síkon létező másával, a harc során pedig jobb dalszerzővé, jobb gitárossá, jobb előadóvá válik. Jobbnak kell lenned, ha talpon akarsz maradni – ez akár az album ars poeticája is lehetne.
Mennyire nehéz koncepciózus lemezt készíteni szövegek nélkül, instrumentális formában?
Bizonyos szempontból nézve, ilyesmit létrehozni teljességgel lehetetlen. Szöveg nélkül történetet mesélni – ennek tényleg semmi értelme. Pontosan ezért mondtam azt, hogy az általam kitalált sztori csupán a dalszerzői eszköztár része, a munkámat könnyítette meg, nem a közönség figyelmének felkeltésére irányult. A hallgatónak csupán annyi a dolga, hogy élvezze a zenét, nem kell mögé gondolnia semmit. A publikum többféle módon értelmezheti, amit hall, és elmélkedhet azon, hogy vajon mit érezhetett a zeneszerző az adott kompozíció megírása közben? Vajon a dal a reményvesztettségről szól, vagy éppen ellenkezőleg, a bizakodás szinonimája? Viszont az is izgalmas lehet, ha a rajongó úgy ismerkedik meg egy albummal, hogy előre tudja, valamiféle koncepció húzódik meg a teljes anyag mögött. Ez újabb dimenziót adhat a lemeznek, és elősegíti, hogy elejétől a végéig, szerves egészként tekintsen rá a közönség, és így is hallgassa. Persze, nagyon igyekeztem olyanná formálni a dalcsokrot, hogy bármit könnyedén ki lehessen ragadni róla, és a mögöttes információ figyelmen kívül hagyásával, szimplán jó kis gitáranyagként is könnyedén kezelhető legyen! (nevet)
|
Az imént említetted, hogy jobb dalszerzővé, jobb gitárossá váltál. Szerintem sokan kételkednek benne, hogy ez egyáltalán lehetséges, hiszen már a ’80-as években átkozottul jó voltál… (nevet) Nézd, ez olyan, akár a festészet, vagy bármely más művészeti ág. Egy mű mindig az alkotó pillanatnyi gondolatait, lelkiállapotát, az addig összegyűjtött tapasztalatait tükrözi, pontosan ezért egyszeri és megismételhetetlen minden egyes műalkotás. 1989. szeptember 12… Csak egy nap, bárki életében. Viszont, ha elég okos vagy ahhoz, hogy zeneművet írj, épületet tervezz, gyógyászati segédeszközt alkoss, vagy éppen szoftvert fejlessz, pont ezen a napon, akkor mindez azt a bizonyos pillanatot reprezentálja, ahol éppen tartasz, és ahonnan aztán tovább kell lépni. Mindössze annyi a lényeg, hogy ezen a napon a tőled akkor éppen telhető legjobb munkát tetted le az asztalra. Ez a dolog nem arról szól, hogy az idei produktumot szembeállítjuk a múlt évivel. A kulcs sokkal inkább az, hogy a tapasztalataid felhasználásával képes vagy-e hatékonyabban alkotni? A válasz számomra teljesen egyértelmű. Manapság összehasonlíthatatlanul könnyebben megy megírni egy kiemelkedően erős motívumot, mint évekkel korábban. Sokkal produktívabb vagyok, köszönhetően mindannak, amit az elmúlt 30 év turnéi és lemezkészítései alatt tanultam meg. Egyébként, értem én a korai dolgokhoz való ragaszkodást is, hiszen magam is zenerajongó vagyok. Ami az embert fiatal korában találja el, azt nehezen írja felül bármi, jól tudom ezt. A Rolling Stones Satisfaction dalát úgy 8-9 évesen hallottam először, és egy életre megbabonázott. Felnőttként aztán játszottam a nótát Mick Jagger oldalán, de így sosem tudott oly’ mértékben megfogni, mint azon a felvételen, amit 8-9 évesen hallottam! (nevet) Bele kell törődni, hogy készíthetünk akár hatvan, csodás fejlődési ívet rajzoló albumot is, mindig lesznek olyanok, akik a legelsőre esküsznek majd! Sokszor úgy érzem, hogy a legerősebb, leginkább örökzöld melódiák törvényszerűen kevés hangból állnak. Mennyire nehéz ilyen egyszerű, ugyanakkor meghatározó jelentőséggel bíró dallamokat alkotni? Hihetetlenül nehéz. Fantasztikus a meglátásod egyébként, és száz százalékig egyetértek vele. |
 |
A legjobb dallamok valóban kevés hangból születnek, de ez abból is adódik, hogy mi, emberek, nem vagyunk képesek túl sok mindent megjegyezni. A zenének is megvan a maga pszichológiája. A zenészt néha elragadja a hév, és túl sok információt próbál megosztani a hallgatóval, ilyenkor szükséges jó adag önkontroll. Meg kell találni az arany középutat a túl sok és a túl kevés között, ami roppant nehéz feladat, én magam valószínűleg sosem fogok rájönni, hol is van a határ pontosan. Abban viszont egészen bizonyos vagyok, hogy vannak olyanok, akik Beethoven Holdfény szonátája hallatán azt érzik, hogy néhány hang hiányzik, mások pedig azt, hogy néhány hanggal a kelleténél többet tartalmaz a mű. Kíváncsi lennék, vajon Beethoven miként vélekedne erről? Ezzel leginkább azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a szerző és a hallgató aspektusai nagyban eltérhetnek egymástól. Az átlag zenehallgató inkább érzelmileg kapcsolódik a muzsikához, mint matematikailag, és nem ritkán hajlamos azt bizonyos életeseményekhez hozzárendelni. Elhagyta a barátnője, összetört szívvel, feldúltan autóba ül, tövig nyomja a pedált, miközben bekapcsolja a rádiót, ahol valaki épp az ő fájdalmát önti dal formájába. Ezzel szemben akadnak olyanok, akik teljesen másképp hallgatják meg ugyanezt a dalt, nem kell messzire menni, maradjunk az újságírónál. Felcsendül az új dalom, és egyből tények, adatok kezdenek átfutni a fejedben velem kapcsolatban, igaz? De én ugyanilyen vagyok, mert egyből azt figyelem, hogy ez itt egy G moll szeptim akkord, az meg egy D dúr, és innen hová modulál az egész. Szakmai ártalom ez mindkettőnknél. Teljesen másképp hallgatjuk a zenét, és bizony el kell ettől vonatkoztatnunk, ha azt akarjuk, hogy nálunk is bekapcsoljon a szív-üzemmód, ugye érted? Visszatérve az eredeti kérdés megválaszolására, a kellő hangmennyiség meghatározásának komplikáltsága remekül lemérhető például Rimszkij-Korszakov Dongóján. Bár megszámlálhatatlanul sok hangból áll, valahogy mégis örökérvényű a dallama, a nagy, kövér dongó repülését tökéletesen érzékelteti. Szóval, lehet ily’ módon is hatásosan komponálni, de azért magam is a kérdésben megfogalmazottakat vallom.
Régóta keringenek a legendák a dalaid tudományosan aprólékos felépítéséről, az általad kitalált „pitch axis theory” elvét például számos gitáros átvette tőled. Manapság is mindenféle teóriák alapján komponálsz, vagy változott a hozzáállásod ezen a téren?
Ó, ez egy olyan téma, amit alaposan félreértettek az emberek az évek folyamán. A dalaim mindig is különféle érzelmek hatására születtek, melyeket az emlékezés, a reflekció, és egyéb hasonló dolgok váltottak ki. A zeneelmélet azonban mindig meghúzódott mögöttük, pusztán azért, mert 9 éves koromtól gyakorló zenész vagyok. Dobosként kezdtem, különféle poliritmusokat tanultam, majd átnyergeltem a gitárra, aztán jött a középiskola New Yorkban, ahol komoly teoretikus zeneoktatás folyt. Tagja lettem az ottani kórusnak, megtanultam, hogyan kell szimfóniákat és kantátákat írni, de ezzel egy időben már zenekaroztam is, mert elkapott a Led Zeppelin, a Black Sabbath, Hendrix és a Stones. Teljesen normális és magától értetődő utat jártam be, a gitározásom az addig megtapasztaltakat tükrözték. Aztán elkezdtem dalokat írni, ehhez pedig felhasználtam azt a teoretikus hátteret, melyet anno elsajátítottam. Hadd vonjak egy újabb párhuzamot ehhez: a kárpitos munka nem kimondottan teoretikus alapokon nyugvó tevékenység, de ahhoz, hogy egy 120 kilós ember alatt ne szakadjon össze a fotel, mindenképpen szükség van bizonyos technikák ismeretére! (nevet) Nyilván, a kárpitos mester is lehet kreatív, de ahhoz, hogy a szóban forgó ülőalkalmatosság kárpitja ne szakadjon szét egy ember súlya alatt, szükség van a mögöttes tudásra. A zeneszerzés ugyanígy működik. Ha a gyereked mosolya arra inspirál, hogy dalt írj róla, talán meg tudod oldani a feladatot elméleti tudás nélkül is, ám rendkívül hasznos, ha ilyenkor pontosan tudod, hogy melyik skála segítségével fejezheted ki leghűebben azt az örömöt vagy lelkesedést, amit a gyereked arcán látsz. De ez is csupán segédeszköz. Sosem ültem le zenét írni intellektuális módon, papírral és ceruzával a kezemben, egyetlen dalom sem született ilyen úton.
Ettől függetlenül működhet ez a stratégia is?
 |
Persze! Miért is ne? Nem szabad mesterséges korlátokat felállítani a zene köré. Egyetlen skála vagy akkord sem jobb a másiknál, egyetlen módszer sem hasznosabb a többinél, a használatuk kizárólag attól függ, hogy milyen érzelmet akarunk kifejezni tulajdonképpen. Kit érdekel, hogy tíz, vagy mindössze egyetlen ujjal szólaltatsz meg valamit? Kit érdekel, hogy egyetlen akkordot ismersz csak, ha így is megfelelő eredményre jutottál? A zenésznek az az egyetlen feladata, hogy megérintse a közönséget, csak ez számít. Hogy ezt miként éri el, az az ő dolga. A zenét tanuló fiataloknak viszont meg kéne tanulniuk, hogy ha egy skála bonyolult, az nem jelenti azt, hogy szükségszerűen fontosabb is a többinél! Az új lemezed felvételei mennyire mentek flottul? Akadt olyan dal, amivel meggyűlt a bajod? Ez egy érdekes kérdés, mert előre sosem lehet látni, hogy mi fogja a legnagyobb fejtörést okozni, és ez mindig így volt, egész karrierem során. Olyan ez, mint a puzzle. Amikor elkezded, még fogalmad sincs róla, hogyan kapcsolódnak majd össze bizonyos részek, ezért flexibilisnek kell lenned. Ha egy ötlet bizonyos formában nem működik, akkor más megvilágításba kell helyezni, új utakat kell keresni. Az is lehet, hogy egy zenésztársad vezet rá a megoldásra, fél perccel azután, hogy először hallotta az ötletet. Egyébnként, sokszor alakul úgy, hogy az egy szimpla szerkezetű dal felvétele keseríti meg legjobban az ember életét, de arra is van példa, hogy egy sűrű, bonyolult felépítésű téma felvétele olyan könnyen megy, mint a karikacsapás. Az első variáció egyébként gyakoribb, én legalábbis ezt tapasztalom. Ha valami szellős, azt sokkal nehezebb jól meg csinálni, mint azt, ami tele van hanggal. Egy ideje már az Aristocrats ritmusszekciójával, azaz Marco Minnemann dobossal és Bryan Beller basszusgitárossal dolgozol. Élvezed a közös munkát velük? Abszolút! Bryan és Marco pont annyival fiatalabbak nálam, amennyi szükséges ahhoz, hogy más perspektívákat képviseljenek, például, sokkal jobban ismerik a mai progresszív zenéket és a modern metal szcénát, mint én. |
Emiatt az én muzsikámra is más szemmel képesek tekinteni, és ezt a látásmódbeli differenciát mindenképp ki akartam használni. Azt szerettem volna visszahallani a lemezen, amit a legutóbbi turnékon produkáltak, és ehhez minden feltétel adott volt számukra. Éltek is a lehetőséggel, az egyensúly pedig csodálatosan fennmaradt, hiszen a gitáros és billentyűs feladatokat egyaránt ellátó Mike Keneally az én korosztályom, Bryan és Marco fiatalos hozzáállását mi ketten ellensúlyoztuk. Az album négy dalát egyébként más ritmusbrigáddal vettem fel, ezeken Vinnie Colaiuta dobolt, Chris Chaney pedig basszusozott, és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a 15 dalból álló gyűjtemény ennyire változatos legyen.
Ezek az óriási muzsikusok mennyire inspiráltak a stúdiózás alatt?
Nagyon! Nézzük csak Vinnie-t és Marcót: a szakmájukban a legjobbak legjobbjai közé tartoznak, akik elképesztően kreatívak, ezért rengeteg ötletet nyitva hagytam számukra, hogy hozzátehessék azt a speciális ízt, ami mindkettőjük sajátja. Szabad kezet kaptak, és ez azt eredményezte, hogy egy-egy meglátásuk hatására annyira fellelkesültem, hogy Mike Keneally-vel azonnal átírtunk és áthangszereltünk bizonyos részeket. Marco és Vinnie totálisan eltérő egyéniségek, de a munka mindkettejükkel roppant inspiráló. A dobosokra egyébként is felnézek, mert a legkeményebb, és egyben a leghálátlanabb feladat az övék egy zenekarban. A közönség kőkeményen elvárja, hogy szuper-pontosak legyenek, a dicsőséget viszont a gitáros és a billentyűs aratja le, még akkor is, ha pontatlanok! (nevet) A dobos ezt nem engedheti meg magának, különben az egész produkció széthullik.
Muszáj, hogy faggassalak kicsit a hangszereidről is. Ennél a stúdiómunkánál milyen cuccokat használtál leginkább?
Ezúttal kevesebb hangszerrel oldottam meg a feladatot, mint általában szoktam. Gitárok tekintetében az új, narancssárga Ibanez JS2410 volt az egyik, amit sokat használtam, a másik pedig a lila JS2450 modell, de egy olyan Ibanez prototípust is bevetettem itt-ott, ami a JS széria következő darabja lesz majd, kizárólag DiMarzio Fast Track pickupokkal szerelve. Akadtak azért más hangszerek is, melyek jó szolgálatot tettek. A címadó téma sávjait két olyan 12 húros elektromoson játszottam fel, mint az 1966-os évjáratú Fender Electric XII, ami egy vérbeli vintage darab, illetve egy 1998-as Epiphone Les Paul Classic-12. Aztán előszedtem olyan, régebbi JS modelleket, amiket anno Evertune húrlábbal szereltünk, az intonációs problémák kiküszöbölése érdekében. Egy dalban egy barátom által kölcsönadott, 1954-es Gibson Chet Atkins gitár is hallható, és ebben nincs semmi rendhagyó. Imádom az Ibanez gitárjaimat, de sokszor van úgy, hogy más jellegű alaptónusra vágyom, Stratocasterre, Telecasterre, Electric XII-re, vagy éppen Jimmy Page Les Paulra.
Erősítők terén mely modelleket preferáltad?
Leginkább a nevemmel ellátott Marshall JVM 410HJS fejet, illetve három régi, 1969 és 1973 között készült 100 wattos Marshallt. Minél régebbi egy cucc, annál krémesebben, lágyabban szól. Ezek persze alkalmatlanok gitárszólók felvételére, ritmusgitár-sávok számára viszont elsőrangúak. Ezeket ezért szeretem, a modern konstrukciókat pedig azért, mert a mai technológiáknak köszönhetően rendkívül könnyen kezelhetőek nagy hangerő és torzítás mellett is. Úgy 10-15 igen régi Fender kombó is található a kollekciómban, többek között régi Tweed és Blackface modellek. Ezek közül hat-nyolc különböző szerepel a San Francisco Blue című dalban, minden gitársávhoz mást állítottam be. A vezérmelódiát viszont egy Marshall prototípus segítségével vettem fel. Ezt az erősítőt ugyanúgy Santiago Alvarez tervezi, mint az előző Marshall modelljeimet. Szeretek vele dolgozni, elképesztően tehetséges mérnök, és a Marshall pedig nagyon jó abban, hogy megadja minderre a lehetőséget. Boldog vagyok, hogy az együttműködésünk továbbra is ennyire gyümölcsöző!
www.satriani.com
Szöveg: Danev György
Fotók: Larry DiMarzio, Chapman Baehler
2016. február 6. 14:01