Rozsonits Tamás - A rajongó szakmabeli
Jó egy hónapja jelent meg Schuster Lóránt önéletrajzi kötete Kaptafa címmel. Nem rémlik, hogy lett volna könyv, amit nagyobb kíváncsisággal vártam volna, mint ezt. A célegyenesben a két alkotótól folyamatosan a megjelenés dátumát tudakoltam, aztán Rozsonits Tomi barátom végre elküldte a friss kiadványt és sebtiben ki is olvastam. Mivel a kötetet több helyen értékelték, boncolgatták már, így arra gondoltam, én a „kocsmai beszélgetések” partnerét, Rozsonits Tamást mutatom be, aki a hazai zenei szakma szinte minden területén tevékenykedett már – komoly eredményekkel-, természetesen a friss alkotás volt a központi témánk.
Te voltál zenész, szakíró, zeneipari szakember stb. Kezdjük az elején, mikor már országosan ismert zenész lettél a Moby Dick dobosaként!
|
Ha megenged, még korábbról indítom a történetet: azt gondolom, minden esetben a legmeghatározóbb a család. Mindent a szüleimnek köszönhetek! Édesanyám hivatása tanítónő, apám ének-történelem szakos tanár volt - sajnos már nincs köztünk-, nálunk otthon állandóan szólt a zene. Beleszülettem ebbe, volt lemezjátszónk, és a szüleimnek sok lemeze és gyakran forgatták is azokat. Így aztán egyenes út vezetett egy fúvószenekarba, ahol 9 éves koromtól 16 évesig klarinéton játszottam. Közben három zenekari barátommal megalapítottam életem első együttesét 14 évesen, a T.Boy-t. Aztán 1982 június végén megkerestek a Moby Dick-es srácok, hogy szeretnék, ha én dobolnék náluk. Adtak egy demót, hogy ezt most vették fel. Betettem a magnóba, aztán kiröhögtem őket, hogy ne akarjatok átvágni, ezek nem lehettek ti! Mert annyira jó volt az anyag. Aztán kiderült, hogy ők játszanak, így rohantam az első próbára - bevágtam a fehér Dubán dobomat a szüleim sárga Wartburg 353-as autójába- és tíz évig nem volt megállás. Az első időszak varázslatos volt, ájuldoztunk, hogyan játszanak a kedvenceink, a Judas Priest és a Motörhead, megvolt köztönk a közös nevező és jöttek a saját dalok is sorozatban. Sopronban szépen nőtt a népszerűségünk, a próbatermünk, a technikusunk, Varsa pincéje legendássá vált a városban, mint klub. Volt egy kemény mag a zenekar körül, a lányok tortát sütöttek, ha valakinek szülinapja volt, mi meg hoztuk a vörösbort és a kólát. Az első időkben hihetetlenül tiszteltük és szerettük egymást, ez volt a húzóerő. Energiát adtunk egymásnak, persze a környezetünkből mindenki lebeszélt minket, hogy úgysem lesz soha semmi komoly a zenekarból, de ez csak olaj volt a tűzre. Hittünk magunkban és nagyon erősek voltunk négyen együtt. Az első pofont az alapító basszusgitáros, Jancsó Miki távozása jelentette. Ő az egyik legtehetségesebb zenész, akivel életemben játszottam, minden hangszerhez ért, született őstehetség. Képzeld el, amikor mozibérletet akart vásárolni és a pénztáros kérdezte a nevét, mire ő: Jancsó Miklós, erre a pénztáros: menjen a picsába, akkor én a Fellini vagyok! És ez megtörtént. Miki írta az első Moby Dick slágert, a Pokolrockot. Helyette egy nem kevésbé zseniális basszusgitáros érkezett, Giczi Kurt, aki a másik kedvenc basszusgitáros társam, manapság is együtt nyomjuk néha. Aztán szép lassan sorban bevonultunk katonának, és mire leszerelt mindenki, valami eltűnt és végleg megromlott köztünk. Ennek személyes és szakmai okai is voltak, a személyes az, hogy Tamás és Norbert a megkérdezésem nélkül kirúgták Kurtit a zenekarból, hogy az addig menedzserként rengeteget segítő Göbl Gábor a színpadra is felállhasson, mint basszusgitáros. Jó, az biztos, ha Gábor nincs, akkor a Moby Dick soha nem fut be, vagy nem olyan rekord sebességgel. A szakmai ok az volt, hogy amíg én a klasszikus heavy metalért feszültem, a társaim a thrash metal elkötelezett hívei lettek, nekem pedig az a műfaj nem fekszik. Amúgy az idő őket igazolta, mert a Moby Dick a thrash magyarországi meghonosításával évekig az ország legnépszerűbb, legmeghatározóbb rockzenekarává vált. Imádtam turnézni a bandával, akkoriban még 30-35 koncertet játszottunk nap-nap után, ősszel és tavasszal is, mint a tatárjárás! Az élményeimet úgy szoktam összefoglalni, hogy ha én ezt könyvben olvasom vagy filmen látom, nem hiszem el, ami ott velem személyesen is megtörtént! Életre szóló élmények, emlékek, meg egy csomó publikálhatatlan sztori – ezt mindenkinek a fantáziájára bízom… A legnagyobb élményem az, hogy megismerkedhettem és sok esetben barátságot kötöttem azokkal a zenészekkel, akiket tini koromban rajongóként imádtam. A másik része a közönségünk szeretete. Az ő rajongásuk a mai napig elkísér és tart, ez nagyon megható és megtisztelő is egyben. Rangot jelentett a Moby Dick tagjának lenni, büszke vagyok rá a mai napig. Az első három nagylemezen doboltam, a második, a „Kegyetlen évek” a kedvencem, az nagyon kiszaladt! Persze minden nap gyakoroltunk és próbáltunk abban az időszakban - kb. 6 órát-, még karácsonykor és szilveszterkor is. Felejthetetlen pillanat volt, amikor a dorogi lemezgyárba látogattunk és éppen a mi lemezünket préselték, meg amikor először a kezembe vehettem a saját lemezünket. Nagy szeretettel emlékszem arra a rövid időszakra is, amikor Molics Zsolt énekelt nálunk, vele emberileg is nagyon megértettük egymást. Nagyon jó srác! Pusztai Zoli költő írta a szövegeinket a második lemeztől kezdve, rá is nagy szeretettel emlékszem. Zseniálisak a szövegei! Nagy nyereség volt a Moby Dick számára az ő csatlakozása, mint szövegíró. https://www.youtube.com/watch?v=pGCaMgHyP3E Nem merült föl, hogy most a Moby Dickbe visszakerülj? Bennem nem, szerintem a volt társaimban sem. Kereken 10 évig doboltam a zenekarban (1982 július elejétől 1992 június végéig), Hoffer Peti, aki váltott engem, 23 évig. Péter a legkiválóbb magyar dobosok egyike, nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak, aki a helyére ül. Teljes mértékben pótolni úgysem lehetséges, hiszem a világszínvonalú dobjátéka mellett zenét szerzett, gitározott és basszusgitározott is a Moby Dick lemezein. Egyébként a magánéletben az egyik legjobb barátom. Mára már ismert, hogy a banda új dobosa Budai Béla lett, akit ez úton is köszöntök a családban. Emlékeim szerint egy legendától, Kovács Gyulától is tanultál dobolni. Beszélnél erről? Általános iskolásként még úgy gondoltam, hogy orvos szeretnék lenni, ezért jelentkeztem biológia tagozatos gimibe, csak azzal nem számoltam, hogy közbejön a rockzene. 14 évesen hanyatt lökött, rajongó lettem és úgy maradtam. |
  |
A Skorpió együttes volt a tettes, nevesül a „Kelj fel! című nagylemezük, 1977-ben. Azóta is masszív Skorpió-rajongó vagyok. Szóval, amikor a szüleim látták a gimis évek alatt, hogy csak a dobolás érdekel és ebből nem lesz sikeres egyetemi felvételi, édesapám a kapcsolatain keresztül eljutott Kovács Gyulához, aki meghallgatott és a magántanítványa lettem. 1982-től jártam hozzá két és fél – három évig Budapestre a Limanova térre, habár az utolsó időszak a katonaság miatt nehézkesnek bizonyult. Példa értékű ember, művész és tanár a Mester, meg egy hihetetlen fazon volt.
A saját módszerét oktatta, minden órán saját kezűleg írta az aznapi leckék kottáját különböző színű filctollakkal. A füzet belső borítójába beleírta: „Szigorúan titkos, védett!” Úgy éreztem magam nála, mint egy kung-fu tanuló a legnagyobb nagymester keze alatt a Shaolin kolostorban. Titkokat bízott ránk, a tanítványaira, ami persze ma már mindenki számára hozzáférhető, mert kiadták a dobiskoláját. A titok amúgy is benned van, meg, hogy mennyit gyakorolsz, mit tudsz kihozni magadból. Szemléletet, világlátást, műveltséget adott, rengeteget beszélgettünk, a lakása olyan volt, mint egy múzeum, a fala tele fotókkal, amelyek őt ábrázolták a jazz hazai és világsztárjainak társaságában. Elkötelezett ellenzékiként 1982-ben (!) tőle hallottam először komoly rendszerkritikát. Egy hatalmas amerikai és egy kanadai zászló lógott a szobájában és rengeteg nyugati zenei szaklap kupacokban, amelyekből mindig ajándékozott nekem is, meg lemezeket, prospektusokat. Máig őrzöm mindet. Adott egy névjegykártyát is nekem dedikálva, azt mondta” Útlevél a világ összes országába.” – és ez nem túlzás. Két gumidob-felszerelésen zajlott az oktatás, először ő bemutatta, majd együtt játszottuk az adott anyagot. Ha nem ment, mindig azt mondta: „Drága egyetlen másod-unokatestvérem! Aludj nyugodtan, ezt én fizetem. Ez nem a Limanova téren fog megszületni!” Rendkívüli ínyenc volt a kávék, a cigaretta és a szeszes italok terén. A kor legfinomabb kávéit, az Omniát és az Arany Mokkát daráltatta össze fele-fele arányban közepesen őrölve a Kávé-Tea Szaküzletben, ahova gyakran leküldött szünetben, abból főzte a kávét és sűrített tejjel kínálta. Minden alkalommal forró kávéval várt. Kizárólag amerikai gyártmányú cigarettát szívott, a két kedvence a 100-as piros Marlboro és a Kent voltak, előfordult, hogy egyszerre mindkettőre rágyújtott és felváltva szívta. Nem sokat ivott, de minden napszakban mást és mást. Svéd gyártmányú C-vitamint szedett, mert azt állította, hogy az a világon a legjobb. Szóval ezen a téren is kiművelt alaposan. Nagy tragédia, hogy vele nagyon kiszúrtak a múlt rendszerben, bevonták az útlevelét, nem utazhatott, pedig ha valaki, ő igazán világsztár volt a hangszerén. Amíg katona voltam, több levelet is írt és Playboyból kivágott fotókat küldött, ezekkel is tartotta bennem a lelket. Rengeteget köszönhetek neki, amíg élek, hálával, tisztelettel és szeretettel gondolok rá!
Mostanában dobolsz valahol?
  |
Van egy hobby-zenekarunk Giczi Kurtival, a Mobilizmo, Fodróczy Attilával és Kalmár Rolanddal kizárólag P. Mobil számokat játszunk. Emellett, ha valami jubileumi megmozdulás van, akkor a Moby Dick mindig meghív, sőt, játszottam Smici meghívására a Bloody Roots zenekarral is. A Moby Dick után közel egy évig doboltam a Tudósok zenekarban is drMáriással és Bada Dadával, de nagy örömmel helyettesítettem egy koncerten egy éve a Flash zenekar dobosát is. Barcs Miki nagyon komoly kedvencem! 2007-ben egy erdélyi turnén – ahol roadként vendégeskedtem - egyik koncerten Hobo felhívott a színpadra és beültetett a dobok mögé, így a Hobo Blues Banddel is játszhattam, a múlt év decemberében a P. Mobil-klub koncertjén pedig Schuster Lóránt hívott meg, mint sztárvendéget és eljátszhattam a Mobillal két dalt. Gyermekkori álmom valósult meg, mert amikor kezdtem, 14 éves koromban, az első zenekarommal P. Mobil dalokat tanultunk meg elsőként. A P. Mobil a legmeghatározóbb hazai rockzenekar, ezt ki merem jelenteni! Sokunknak több kedvence is van, de ezek mellett a P. Mobilt mindenki felsorolja kedvenceként, ami nem véletlen: az egyetlen, igazi rockzenekar, akik kitartanak az eredeti elképzeléseik mellet és nem ismernek megalkuvást, a zenéjük, a szövegeik, a koncertjeik pedig stílusteremtő és meghatározó ismérvei a magyar rockzenének. Nézzük milyen dobfelszereléseket használtál, használsz, illetve az álom-kategóriáról is beszélhetsz… Eleinte szedett-vedett, mások által leselejtezett dobokon és cintányérokon játszottam, majd egy barátomtól megvásároltam egy fehér Dubán dobfelszerelést, Medveczky pergővel és Rogers lábgéppel. 1986-ban sikerült szert tennem egy Tama Royal Star dobfelszerelésre, „Brasilian grain” színben, japán gyártmányú, 1983-as, csodálatos hangszer, a mai napig megvan. Szerelem első látásra és a Tama élenjáró a fejlesztésben és hát a keresztnevem is Tamás… úgyhogy a Tama-mániám a mai napig tart. Szakíróként és zeneipari szakemberként is dolgoztál - több lemezkiadónál-, milyen tapasztalatokkal? Még a Moby Dickes évek alatt érett meg bennem a gondolat, hogy rockzenei újságírással szeretnék foglalkozni, mégpedig azért, mert sok esetben annyira felkészületlen újságírók találtak meg minket a bárgyú kérdéseikkel, hogy azt gondoltam, én ezt sokkal jobban művelném. Etalonnak a Metallica Hungarica majd a magyar Metal Hammer két alapítóját, Lénárd Lacit és Cselőtei Lacit tekintettem, akik új színt hoztak a magyar zenei újságírásba, mivel elkötelezett rajongóként közelítették meg a műfajt, óriási tudással rendelkeztek és nagyon elkapták a rockzene nyelvezetét. Interjúk tekintetében Szegő András a legnagyobb mester számomra. A Moby Dick után elvégeztem egy újságíró iskolát, ahol Bajor Nagy Ernő és Hárs György vezették a kurzust, majd jelentkeztem a Pécsi Egyetem Bölcsészettudományi Karának nappali tagozatára, szociálpolitika szakra, ott diplomáztam 2000-ben. Egyetemi éveim alatt kezdtem rádiókban dolgozni Pécsett és Sopronban, majd jöttek a kiadók, a Sony Music, az EMI, végül a Universal Music. Egyedül az EMI kiadóban éreztem jól magam, a legnagyobb büszkeségem, hogy sikerült Hobót és Madit (Madarász Gábor) összehoznom, mint szerzőpárost és megszületett a Circus Hungaricus című album, amely minden idők egyik legjobb magyar lemeze szerintem. A többi kiadóról, és az ott dolgozókról csak annyit, hogy a Sony Music volt főnökét, Szűts Lacit nagyon szeretem és tisztelem, óriási tudású, nagyon jó ember. Az EMI Kiadó egykori igazgatója, Szekeres Judit ma is az egyik legjobb barátom, a harmadik kiadó egykori főnökéről pedig annyit, hogy sajnálom, amiért bezárták a Lipótot, mert az olyan szintű pszicho-és szociopatáknak, amilyen ő, ott lenne a helyük. Örökre. A magyar zenei életet a multinacionális kiadók, a bulvármédia, a kereskedelmi TV-k és rádiók, a Petőfi Rádió, valamint a nagy fesztiválok vágták haza szerintem, de ennek mélyebb elemzése egy külön cikket érdemelne. Egy kivétel van a fesztiválok között, a soproni VOLT, amely megőrizte azt a kezdeti hangulatot, ami az elején jellemezte, köszönhetően Lobenwein Norbinak és Fülöp Zolinak. Ők nagyon komoly szakemberek és jó srácok. Korábban már írtál könyvet, hogy látod a hazai zenei könyvek palettáját? 2009 őszén jelent meg Az út vadabb felén című könyvem, az akkor 30 éves Hobo Blues Bandről, közel 500 oldalon. A kiadása kapcsán megjártam a hadak útját a könyvkiadók miatt, aztán végül az EMI Zenei Kiadó adta ki méltó formában és körülmények között. A rendszerváltás előtt a hazai könyvkiadók nem nagyon kényeztettek el minket zenei témájú könyvekkel, a két kedvencem ebből az időszakból Miklós Tibor: Keresem a szót, keresem a hangot… című kötete 1977-ből, zseniális interjúk az akkori időszak sok zenész-egyéniségével, a másik Földes László Rolling Stones könyve 1982-ből. |
Szeretem Sebők János könyveit és a Tados Péter-féle Rocklexikonokat, valamint Szántó Péter: És ilyen a Boksz? Az LGT-sztori című kötetét. A könyvpiac helyzete kiegyensúlyozottabb, mint a lemezeké, tekintve, hogy könyvet nehezebb hamisítani, de a könyvek sem olcsók a mai kereseti viszonyokhoz képest. Meggondolja az ember, mire ad ki pénzt, én azonban a zenei könyveket megvásárolom, mert nem bírom, ki, hogy ne sorakozzanak otthon a polcomon. Komoly saját könyvtárral rendelkezem és a zenei szaklapokat is gyűjtöm. A legrangosabb az angol Classic Rock magazin, a havi rendszeres és a tematikus különszámaival együtt. Igazi aranybánya! De megvan például évfolyamonként bekötve az összes Ifjúsági Magazin is az első számától 1991-ig. Nagyon hiányzik az eredeti Rockinform magazin, ahol veled is dolgozhattam, hatalmas űrt hagyott maga után a lap. Sajnálatos, ami történt vele, velünk. A magyar kollégák közül élvezettel olvasom Poós Zoltán interjúit, aki most a nullahategy.hu oldal főszerkesztője. Nagyra értékelem Stumpf András Szörényi Levente könyvét is. A netes szaklapok közül a passzio.hu a kedvencem, Bálint Csaba elkötelezett rajongó, komoly mérce, szaktekintély számomra, nem mellesleg a barátom is.
Külföldi szerzőket is olvasol – eredeti nyelven is, kik a meghatározók számodra?
1990 után Szász Zsolt a Cartaphilus kiadóval sokat tett a zenei könyvek megjelentetéséért, ma is, csak immár a Trubadúr kiadónál, a Helikon részeként. Az általa kiadott könyvek közül Keith Richards: Élet című önéletrajza a kedvencem, ezt kötelezővé tenném minden zenész számára, na és persze Ozzy Osbourne, Én, Ozzy című zseniális könyvét is. A zenekarokról szóló könyvek közül Keith Shadwick: Led Zeppelin című kötetét emelném ki, minden szempontból mérce! Glenn Hughes önéletrajza nem érhető el magyarul, én az angol kiadás néhány fejezetét olvastam és egy szóval: lebilincselő!
Akkor nézzük a Kaptafát! Hogy lettél te a „kocsmai beszélgetések” partnere Lórinál?
Még a Best Of Rock FM rádiós időkben, 2012 májusában keresett meg Lóránt, hogy szeretne önéletrajzi könyvet írni és örülne, ha együtt dolgoznánk. Kaphat Magyarországon egy rockrajongó újságíró ennél fontosabb telefont? Ugye, nem? Lórántot ismertem már régről, mert amikor a P. Mobil anno Sopronban koncertezett, mindig megengedték, hogy a Moby Dick előttük játsszon, sőt, egyszer Sárváron, a vár udvarán is vendégeskedtünk előttük. Aztán feljött hozzám egy szerda reggel és azt vettük észre, hogy egyszer csak este hét óra van és mi folyamatosan beszélgettünk. Ismerkedtünk egymással, fontos alapkérdéseket tisztáztunk és a végén egymás tenyerébe csaptunk, elindult a munka. Ettől kezdve másfél évig minden szerdán feljött hozzám, hozott finomabbnál finomabb kajákat - kitűnően főz-, vagy rendeltünk, közben iszogattunk és diktafonra rögzítettem egy hatalmas anyagot. Az volt a koncepció, hogy minden héten felkészültem kérdésekkel egy-egy témáról, ő pedig válaszaival kifejtette ezeket, majd a legépelt szöveget olyanná formáltam, hogy a betűk felkeljenek a papírról, úgy érezze az olvasó, mintha Lóránt személyesen neki mesélné el az életét. A visszajelzések szerint ez sikerült is. Tehát a kocsma az én lakásom volt, a műfaji meghatározás utal a beszélgetések oldott légkörére. Amúgy is minden lényeges dolog az asztal mellett dől el, nem? Közben a munkakapcsolat barátsággá nemesedett. Nagyon sokat tanultam közben én is, rengeteg lemezt, könyvet ajánlottunk egymás figyelmébe. A kézirat 2013 őszére elkészült, aztán közbejött Lóránt súlyos betegsége és a gyógyulása után, idén nyár végén tettük ki a végső pontot.
Pár éve megy egy részletes interjúsorozat Hegedűs Pisti „tollából”, mennyire volt szempont, hogy az ott érintett dolgokat kerüljétek a könyvben?
Ez pont fordítva történt, mert a kézirat már szinte elkészült, amikor az a sorozat elindult. Azt gondolom, a könyv katalizátorként működött a cikksorozatban, mert Lórántból előhoztam rengeteg témát, amit Pistinek is elmesélt az általad említett kitűnő cikksorozatban.
A kiadó visszalépet, mi volt ennek a története?
Volt egy-két kiadó, ahol elolvasták a kéziratot, de túl keménynek tartották a szöveget és nem akartak konfrontálódni senkivel. Tiszteletben tartottuk a döntésüket. Ennyi, ami publikus erről a témáról.
Ügyvéd látta/olvasta, mielőtt megjelent?
Nem, de miért lett volna erre szükség? Ez nem vádirat, ez Schuster Lóránt életének története. Egy embert a családi körülményei, a tanulmányai, a környezete, a műveltsége, a világnézete, a munkája, a tettei és az őt körülvevők összessége határozzák meg. Lóránt vállalja a szavait, ez az ő élete, az ő története, az ő véleménye. Ha valakinek nem tetszik, ne olvassa el vagy írja meg a saját sztoriját! Ennyi.
Fotók nincsenek a könyvben, eleve ezzel az elképzeléssel vágtatok neki?
Volt olyan szakasza a munkának, amikor az is felmerült, hogy fotómellékletet is tartalmazzon a kötet, aztán Lóránt létrehozta a Facebookon a Kaptafa oldalt, ahova rengeteg fotót tesz fel folyamatosan és oda várja a visszajelzéseket, véleményeket is. Másrészt így olcsóbb volt a könyv előállítása, ami fontos szempontot jelentett már az elején is.
Van, ami elhangzott a beszélgetések során, de a jó ízlést sértő dolog volt - vagy bármi más okból- és kihagytátok?
A jó ízlést semmi nem sértette a beszélgetések során, hiszen Lóránt kivételesen jó ízlésű ember az élet minden területén. A politikai tevékenységét taglaló komplett fejezet kikerült a szerkesztés legvégén, több mint a könyv 10 %-a - azért, mert Lóránt úgy ítélte meg, hogy az annyira alapos, mély és komoly, hogy önálló könyvvé szeretné formálni a későbbiekben. Bekerült viszont a betegségéről és a gyógyulásáról szóló utolsó fejezet, mert úgy gondoltuk, erőt adhat azoknak, akik hasonló betegséggel harcolnak. A rák diagnosztizálása ma már nem egyenlő a halálos ítélettel.
Több korábbi interjúdat, könyvedet olvasva, te rajongóként közelítesz az alanyhoz. Mennyiben látod ennek a fontosságát? Ábrándultál e már ki zenészből valamilyen oknál fogva, akit korábban tiszteltél?
Zenéhez közelíteni csak rajongói alapállásból lehet szerintem, legalábbis az interjú műfajában, ami a kedvencem. Soha nem írtam lemezkritikát, mert nem akarom minősíteni a kollégáim munkáit sem így, sem úgy. Nem lenne etikus. Viszont interjút készíteni imádok! Ezeket az embereket, akik hazánkban létrehozták és művelik a rock műfaját, szeretem, tisztelem és becsülöm. Nem szégyen az, hogy 14 éves korom óta rockrajongó vagyok. Alap, hogy ha valakivel interjúra készülök, megismerkedem a munkásságával, elolvasok pár korábbi interjút vele és napra készen utánanézek, mivel foglalkozik aktuálisan. Az, hogy rockrajongó vagyok, ezt a folyamatot jelentősen lerövidíti, mivel alaposan ismerem a hazai rockzenei termést, az összes lemezt - óriási lemezgyűjteménnyel rendelkezem- és a személyes élmények, emlékek is segítenek, hiszen életkoromból fakadóan én még elkaptam a hőskor végét és láthattam koncerteken az egykori nagyokat. Gyakorlatilag mindenkit. Sajnos ábrándultam ki zenészből, bizony, „Falamról eltűntek a hősök”, szó szerint, de Schuster Lóránt, Frenreisz Karesz, Presser Gábor, Demjén Ferenc, Benkő Laci, Török Ádám, Papp Gyula, Németh Gabi, Tátrai Tibor vagy Pálmai Zoli számomra az maradt, aki volt. Óriási élmény, hogy utolsó hazai látogatása utolsó előtti napját Orszáczky Jackievel tölthettem, majd a haláláig leveleztünk is. Karizmatikus egyéniség volt! De ne várj tőlem olyasmit, mint amikor a suliban hetesként krétával felírtuk a táblára, hogy: Jók és Rosszak…
Hobo vs. Lóri… Az út vadabb felén című HBB könyvet is te írtad. Volt e beszédtéma ez Lórival köztetek, esetleg benned hogy ülepedett ez le, hogy köztük elég rendesen megy a nyilatkozat háború?
Persze, hogy szóba került, rögtön a közös munka legelején. Lóránt ezidáig nem reagált az őt érintő, támadó, sőt, gyalázó nyilatkozatokra senkivel kapcsolatban, ezt a Kaptafa című kötetben tette meg, nagyon megalapozottan és átgondoltan. Az, hogy neki mi a viszonya, a tapasztalata, a véleménye bárkiről, aki a könyvben említésre kerül az ő ügye, nem az enyém. Minden szó az ő véleménye, nem az enyém. Tiszteletben tartom a véleményét és ő is az enyémet, még ha esetenként eltér a kettő, akkor is. A Kaptafa Schuster Lóránt könyve.
Már Lórinak is említettem korábban, hogy 2010-től egy hozzávetőleges kárpótlásra van lehetősége neki és a zenekarnak is. Sorra jelennek meg a kiadványok, maratoni, szinte mindenre kiterjedő cikksorozat fut, életrajzi könyv jelent meg és még jön a folytatás! Te hogy látod ezt, vagy a beszélgetések során szóba került ilyesmi, hogy a hosszú évekig tartó tiltás/korlátozás után most adódott egy kedvezőbb időszak…
Lórántot a tervei éltetik, az Örökmozgó kifogyhatatlan energiaforrása pont ez. Évekre előre tele van tervekkel, programokkal és meg is valósítja azokat. A hosszú évekig tartó tiltásnak az a pozitív hozadéka, hogy a P. Mobil elképesztő, senki mással nem összehasonlítható archív anyaggal rendelkezik - mert mindig megengedték, hogy a közönség felvegye a koncerteket, másolt kazettákon terjedtek az anyagok országszerte- és ebben az a szép, hogy Lóránt nem széfben őrzi azokat, hanem folyamatosan a Mobilosok Közössége számára hozzáférhetővé teszi. Ha ez nem így történne, ma már sokan megkérdőjeleznék azt, hogy mit jelentett a P. Mobil a magyar rockzenében. A P. Mobil a hazai rockzene monolitja, viszonyítási pont. A legfontosabb, legjobb, leghitelesebb rockzenekar hazánkban. És a történetnek még nincs vége!
PAYA
2016. január 22. 08:49