Iván Alexandra
Szerzőként és előadóként egyaránt irigylem azokat a muzsikusokat, akik egy hangszerrel lekísérik magukat... akik a saját zenei ötleteiket énekesként és hangszeresként egyszerre meg tudják mutatni a világnak. Izgalommal tölt el, ahogy a dal első hangja előtt egy pillanatra megáll a világ, és tudom, hogy néha elragadtatom magam, de azt gondolom, hogy mágus, aki képes megteremteni a csöndet, aztán újrafesteni mindent - ha csak néhány percre is. Különösen tisztelem azokat az embereket, aki ezzel gyógyítani is tudnak. Iván Alexandra ilyen. Vele azért is most készítettem interjút, mert éppen a Berklee-n van, Bostonban. A Facebook-on folyamatosan olvasom a posztjait, beszámolóit, és annyira inspirálóak, hogy még most, frissiben meg kell osztanunk Veletek!
Hány évesen és hogyan talált rád a zene?
A zene egy kis barna Ukrayna márkájú pianínóval költözött az életembe olyan 3 évesen, úgy nőttem fel mellette a nővéremet hallgatva, hogy milyen szépen játszik, és amikor végzett a gyakorlással én is megpróbáltam fül után lepötyögni azokat, amik tetszettek. Majd valahogy megjelent az életemben egy fénymásolt “lókottákat" tartalmazó mappa (ezt majd meg kell kérdeznem hogyan is került hozzánk…fogalmam sincs... :D ) onnantól kezdve nem volt megállás. Fogtam le a hármashangzatokat, amiket magamtól találtam ki, hogy melyik mi lehet, majd a hetes akkordokat alaphelyzetben, majd szekundfordításban mert néha úgy volt kényelmesebb, aztán néhány kottában már láttam egy 9-es számot, azt is megfejtettem mi lehet -persze akkor még fogalmam sem volt az elméletről- és természetesen teljes átéléssel énekeltem a Máté Péter, Balázs Fecó, Edda és Beatles dalokat. Ekkor már 10 éves voltam.
Közben folyamatosan hallgattam a bakelit lemezeket, amiket apukám gyűjtögetett egy-egy külföldi útja alkalmával és véremmé vált a Beat és ugyan érintőlegesen de a legmélyebb hatással a Motown muzsika. Órákig molyolgattam a szobámban a zenéket hallgatva és a borítókat nézegetve, ülve, fekve, állva, hasalva, már minden testhelyzetben, mert nem tudtam otthagyni őket…na még ezt is meghallgatom, na még ezt az egyet…
Hol tanultál, és miért tartod fontosnak, hogy iskolai képzésben vettél részt?
Először a hajdúböszörményi zeneiskolában tanultam. Fontos kiemelnem Vass Krisztina tanárnő nevét, akinek a személyisége és nyitottsága engedett szárnyalni. A 90-es évek közepén egy vidéki zeneiskolában pop dalokat zongorázhattam kb. elsőként egy olyan intézményben, ahol csak klasszikus oktatás volt!
Utána megismertem Zakar Zoltán jazz muzsikust és amit ő képviselt. Ő volt az első klasszikus értelemben vett Zenész, akivel találkoztam. És nem utolsó sorban fantasztikus pozanos, zongorista, hangszerelő. Még most is beleborzongok ha eszembe jutnak a harmóniák, amiket szerényen a zongora mellett ülve lefogott, mondván hogy ő nem zongorista…
A debreceni Rocksuliban Tóth Ilona Csillától tanultam éneket, azt hiszem egy évig. Odáig voltam az énekléséért, és vagyok most is , és felnőtt fejjel hallgatva is világszínvonal. Ő mutatta nekem Lalah Hathaway és Joe Sample közös albumát. Mai napig etalon az az album.
Rácz Feri fantasztikus énekes-zongorista barátomtól kaptam életem első jazz válogatását George Benson és Tisza Bea dalokkal olyan 14 évesen. Ez is életre szóló hatás volt. Azért jelentkeztem a Megasztár második szériájába, mert az elsőben megláttam kiírva, hogy énektanár : Tisza Bea. Ekkor voltam 17, persze nem jutottam be.
Aztán 18 évesen jött a Kőbányai Zenei Stúdió, a kis mesesziget Budapest egyik legzorallabb környékén, a szeretet, a jóság, a tehetséggondozás, az ösztönzés fellegvára. Nagyon fontos hatás volt számomra Esze Jenő, Halász János, Fekete Pisti, Tóth János Rudolf és mikor ki, aki egy-egy mondatra elkapott és a világot megfejtette nekem !
Aztán az álom valóra vált, ugyanis Tisza Beától is vettem néhány magán énekórát. Akkor is egy világ nyílt meg előttem, és már nem féltem többé énekesnek lenni. Nem szégyelltem énekelni, még ha hivatalosan zongorista is voltam.
Egyébként mit gondolsz arról, hogy valaki autodidakta módon tanulja a zenét?
Abszolút létezik, és egy nagyon őszinte, szenvedélyes tanulási folyamat. Egy idő után viszont érdemes felgyorsítani és mástól kapni az információkat, impulzusokat, és utána lehet újra önképezni magunkat. Szinte 100% biztos, hogy ezt követi egy olyan szakasz, amikor újra külső segítség kell a továbblépéshez, majd ismét tudunk magunktól tanulni… szerintem így működik a leghatékonyabban. Mindkét megközelítés szükséges ahhoz, hogy kiteljesítsük a tudásunkat.
Amikor a neveddel találkoztam, illetve a hangoddal találkoztam, Te már egy saját dalt énekeltél… hogyan jöttél rá arra, hogy van írói/dalszerzői vénád?
Azt hiszem nem jöttem rá soha. Inkább a gondolataim megosztása, és az embereken való segítés, az embereknek való átadás utáni vágy kezdte formálni ezt az oldalamat. Saját tapasztalatból tudom, hogy egy-egy jó dalszöveg mekkora segítség tud lenni az életünkben. Milyen világokba tud elrepíteni akarva akaratlanul. A szavaknak varázserejük van. A megzenésített szavaknak pedig léleksimogató varázserejük.
Többek között bárokban zongorázol-énekelsz… nagyon intim viszony előadó és hallgató között, ráadásul a múlt századra volt jellemző ez az előadásmód. Nagyon közvetlen a visszajelzés? Nehéz feladat? Mi működik, mi kevésbé? Tudsz erről mesélni?
4 évig és egy hónapig csináltam a Bárzongorázást. Ez egy fogalom! Teljesen más világ. Van a zenélés és van a bárzongorázás. Véletlen kerültem bele, soha nem volt vágyam, de beleszerettem az általad is említett intim hangulatába. Nagyon közelről érzed az emberek rezgéseit, ami néha jó, néha kevésbé. Amikor jó rezgésekkel találkozol, akkor könnyű dolgod van, mert szeretettel fogadják, amiket játszol, nyitottak, tudod vinni magaddal őket és hatalmas élmény zenésznek hallgatónak egyaránt. Amikor kevésbé jó rezgésekkel találkozol, hát akkor eldöntheted, hogy belemész a “harcba" és megpróbálod szebbé tenni a napját vagy elfogadod , hogy ez ma nem fog neki menni, mert véletlen tévedt ide és semmi kedve semmihez, és nem nyitott rád, és kb. zajforrás vagy neki. Ilyen is van.
Van olyan is, akik két órán keresztül mogorván hallgat, majd mikor megy el odajön mosolyogva, hogy megölelhet-e, mert olyan szépen zenéltem, vagy borravalót ad, vagy kezet fog. Ilyenkor mindig rájövök, hogy még nem vagyok elég jó emberismerő és nem vagyok elég türelmes sem.
Szép és érdekes oldala volt a bárzenélésnek, hogy kialakult az a képességem, hogy ha valaki belépett a helyre lechekkoltam milyen a rezgése, a vibe-ja, milyen ruhát visel, mit iszik, hány éves, férfi vagy nő, milyen nyelvet beszél, milyen nemzetiségű…és ki tudtam találni mi a kedvenc dala. És akkor jöttek oda hozzám, hogy “ez a kedvenc dalom” … válaszoltam erre , hogy “ó, micsoda meglepetés! ” :)
És van a kommunikáció/tárgyalás része is a dolognak, amikor kérnek egy dalt, amit nem tudsz eljátszani. Sajnos, de van ilyen. Talán azért is, mert nem vagyok az a klasszikus bárzongorista, mint a kollégáim, akik mindent tudnak, és talán azért mert én csak és kizárólag olyan dalokat játszok és tanulok meg, amit imádok, amihez van egy személyes élményem, amihez hozzá tudok kapcsolni egy érzést, egy emléket…
Szóval ha nem tudom a dalt, akkor három verzió van: Ajánlok neki egy ahhoz hasonlót, amit általában eltalálok és szintén szeretnek, vagy beleénekel a dalba egy kicsit és lekísérem zongorán, vagy ha hallottam már valaha a dalt, akkor hosszas beszélgetés után egy picit megpróbálok beledúdolni és belezongorázni. Mindhárom esetben a lényeg a szeretet és a figyelem. Az hogy én tényleg boldoggá akarom tenni azt a valakit.
Szerintem attól jó egy bárzenész, hogy tudja mikor kell előtérbe jönni és mikor kell háttérben maradni. És itt nem csak a hangerőre gondolok, hanem az energiára is, amivel zenélsz.
Az pedig, hogy ez egy múltszázadi stílus… imádom a történelmet és a nosztalgiát a “fekete- fehér” időket. Kicsit “néni" vagyok ilyen szempontból, de az is lehet, hogy ahogy a csodálatos Kiss Kamilka művésznő fogalmazott egyszer "az 1920-as évek női ideálját, a kor fülledt és sötét tónusú, titokzatos dámáját (vagyok) hivatott megjeleníteni” :)
Te, aki adsz elő feldolgozást és standard-eket is, hogyan látod, nehéz dolgod van, amikor egy saját dallal kell a közönség elé állnod?
Valamiért igen. Még nem fejtettem meg miért. De könnyebben élem bele magam más dalaiba. Talán a saját szövegeim túl személyesek nekem, túlságosan lemeztelenítenek. Pár év múlva szívesen megválaszolom újra ezt a kérdést.
Most a Berklee-n tanulsz. Hogyan kerültél ki?
Hosszú történet! De elkezdem. Először is kb. minden zenész álma a Berklee. Így nekem is az volt, de teljesen elérhetetlenné teszik a legendák a suliról, az ott végzett zenészek legendái. És hát a magyaros avagy hajdúböszörményi önbizalomhiány sem könnyíti meg a döntéshozást, hogy elinduljunk az úton.
Japánban voltam, és szerettem volna hazahozni egy Shiba Inu kiskutyát. Minden körülményt elintéztem, utánajártam, orvosi papírok, igazolások, útlevél.. mindenről tudtam mindent, de egyszerűen nem tudtam összehozni, hogy megvegyem a kutyát. Mindig valami olyan történt, ami ellehetetlenítette. Közben találkoztam ott egy bostoni skót dudás sráccal, aki sokat mesélt Bostonról és halálra dicsért, hogy ott a helyem. Ez az az igazi amerikai típusú megerősítés, önbizalomtréning volt. Elkezdtem nézni a youtube-on Berklee videókat, és megláttam Donna McElroy egyik énekóráját és azt mondtam nekem ez a nő kell, hogy úgy énekelhessek, ahogy szeretnék. Ez a fajta nyugalom, ősenergia, stílus, szeretet, amit ő sugároz, mint tanár. Egy igazi mester!
Ez a három tényező, hogy nem lett kiskutyám, akivel boldogan járhattam volna Buda utcáit, hogy elkezdtem hinni magamban, és hogy rátaláltam Donna videójára hozzásegített ahhoz , hogy kitöltöttem a jelentkezési lapot.
2012-ben felvételiztem Barcelonában, és 2013 tavaszán tudtam meg, hogy felvettek egy igen magas ösztöndíjjal. És innentől kezdve elindult egy két éves őrült hajsza a pénzért. Heti 6-szor muzsikáltam, volt hogy naponta kettőt is. Mai fejjel már annyira másképp csinálnám. Könnyedén, biztos hittel, lazán, ahogy mondani szokás az esélytelenek nyugalmával ! Ha őszinte akarok lenni, akkor kicsit tönkretettem a lelkemet a két év kilátástalan várakozással, de már nem bánom, mert ez volt a tanulópénz és tudom, hogy többet ebbe a hibába nem esek. Mikor megvettem a repjegyet az egyik februári napon, másnap reggel kipihenve felkeltem és rádöbbentem, hogy 2 évig nem aludtam végig egy éjszakát sem.
Én figyelemmel követlek a Facebook-on, és látom, hogy ott egy csomó jó zenész vesz körül… mesélsz röviden az olvasóknak? Milyen ott az élet?
Aaaaah fantasztikus! Szeretetteljes, inspiráló, energikus, friss, örjöngős, bohóckodós, próbálgatós, néha mély, néha felszínes, mindig segítő... 4000-en járunk ide a világ minden részéről. (Magyarországról csak ketten a Hiennel) Ez a szám egyértelműen mutatja a kulturális sokszínűséget, miközben a fő vonulat az oktatási rendszerben az amerikai "semmi nem állíthat meg, mindenre képes vagy" jelmondattal fémjelezhető. Folyamatosan ösztönözzük egymást, a legjobb tanároktól tanulunk (a zenekari gyakorlat tanárom pl. Brian McKnight-tal és Usher-rel koncertezik) olyan stílusokat, amiket csak szeretnénk, a legmodernebb felszerelésekkel dolgozunk, például egyszer nem tudtunk bemenni a stúdió épületébe, mert Celine Dion készített felvételt. Olyan projecteken kell dolgoznunk házi feladatként, amit magamtól nem mertem volna megpróbálni sem, mondván hogy én ehhez nem értek, aztán azon veszem észre magam, hogy az egyik legjobban szóló project az enyém lett. De van olyan is, hogy nem annyira sikerül jól, amit csináltam és ilyenkor hallgatom mások munkáit és ötleteket szerzek. Nincs olyan nap, hogy ne kapnék valamilyen őszinte dicséretet valami miatt, és nincs olyan nap, hogy ne örülnék és adnák hangot valaki sikerének, tehetségének vagy termékének. Úgy jövünk megyünk az utcákon a Berklee epületek között, hogy mindenki köszönget mindenkinek, gyors ölelés és rohanunk órára. Afrikai, latin, indiai show-kat hallgattam az iskolatársaim osztálytársaim interpretálásában. Berkleeeeeeee!!! :)
Ott a suliban hogyan állnak az alkotáshoz, a dalíráshoz? Amellett, hogy folyik technikai képzés, hogyan kezelik az önkifejezési szándékot?
Nem csinálnak nagy ügyet a dalírásból. Teljesen természetes folyamat. A tanároktól függ a megközelítés, hogy mi alapján tanítják a dalszerzést. Régi dalokat elemezve vagy új dalokat. Nagyon szerencsés voltam mert egy 27 éves holland, Berklee-t végzett, New York-ban alkotó, pop-zeneszerző srác tanított. Nagyon szép lelkű, mély forma, de a hitvallása az volt, hogy írjunk minél több dalt. Nem a minőség számít, hanem a mennyiség. Ezt mondta. És idővel a mennyiség magával hozza a minőséget. A Berklee-ben az a fantasztikus, hogy bármikor találhatsz társszerzőket. Mindenki szívesen ír mindenkivel. Kicsit sajnálom, hogy erre az utolsó hét keddi napján jöttem rá… de már megint a kishitűség, hogy nem merem megosztani a zeném mással, mi van ha hülyeség angolul a szöveg, amit kitalálok… senkit nem érdekel a hibád!! csak a jó sorokra koncentrálnak, a rossz soroknál meg arra, hogy hogyan segíthetnek mondatba önteni a gondolatot, amit ki akartál fejezni. Kurzust vettem arról, hogyan lehet eladni a dalt, amit megírtál, Business of Songwriting címen. Nagyon komplex a tudás, amit megkaphatsz. Sokat gondolkoztam azon ki találta ki ezt az egész rendszert.. őrületesen összefüggő és nagy.
Onnan milyennek látod a hazai zenei életet?
Innen nézve a hazai zenei élet -és itt a zeneiparra gondolok nem csak a zenészekre- egy nagyon vékony és szerény skálán mozog. Többnyire olyan emberek irányításában, akik tapasztalatból, az előbb említett autodidakta módon értek el arra a szintre, ahol vannak. Ami nagyon nagy dolog, ne értsen félre senki, szívesen lennék azokon a szinteket. Viszont látom annak a hiányát és egyben lehetőségét is, hogy milyen hatalmas változásokat hozna a magyar kultúrában, ha minél több ember megtapasztalhatná a Berklee-t és az amerikai zeneipart.
Az otthoni zenei életben kevés olyan emberrel találkozom, aki igazán szórakoztat a színpadon! Otthon fantasztikus hangszeres oktatás van, őrületesen tehetséges emberek, de nincs tanítva és nincs példa sem mutatva arra, hogyan juttassuk el a zenét az emberek szívébe, és ne csak a fülébe. Minden zenésznek egyben üzletemberként is kellene gondolkodni és
viselkedni. Az az időszak már elmúlt, amikor egy agyonmosott pólóban vagy egy snassz fekete ingben felmegyünk a színpadra és lejátsszuk a csillagokat és kirakjuk a szívünket-lelkünket. A mai világban annyi impulzus éri az embereket, hogy ez bizony nagyon kevés. Ezért kell az üzleti gondolkodás. Ezért kell az, hogy a zenémmel egy közös célt képviseljek, amit közelinek élhet meg a hallgató, nem pedig egy öncélú fogadjátok el a művészetemet ember legyek.
Tervezel hazajönni?
A vágyam és álmom az, hogy decemberben jöjjek haza, és az őszi szemesztert is elvégezhessem. Jelenleg a realitás az, hogy szeptemberben haza kell utaznom anyagi forrás hiányában. Összesen 16.000 $-ba kerülne a folytatás.
Nem ér meglepetésként vagy csalódásként ha haza kell jönnöm, hiszen már amikor elindultam akkor is tudtam, hogy csak egy szemeszterre van fedezetem. De azért nem adom fel az álmot és a reménykedést, és mindenhova elküldöm az anyagomat, ahova lehet. De nem szeretnék újra belemenni abba az őrületes lélekpróbáló gyűjtögetésbe, amit 2 évig csináltam. Ugyanúgy soha többé!!
Milyen terveid vannak?
Ha maradok a Berklee-n, akkor a NeoSoul lesz az új műfaj, amibe beleásom magam. Folytatom a Gospel felfedezését, és a gospel templom látogatást és jelentkezni fogok az egyik templom kórusába, minden héten legalább 3 emberrel fogok közösen zenét írni és az elkészült dalokat megpróbálom a magyar előadóknak bemutatni, hogy továbbítsák a magyar zeneiparba. Mivel második szemeszter után van lehetőség ösztöndíj emelésre ezért nagyon aktív leszek, hogy ez megtörténjen. Feltétlenül fel fogom játszani egy dalomat az egyik Berklee studióban. Jász Andris szaxofonművész barátommal el szeretném játszani az "I heart Budapest" magyar nosztalgia estünket a bostoni és New York-i magyaroknak, mert tudom, mennyire fontos a magyar zene azoknak, akik nem otthon élnek.
Ha már szeptemberben haza kell mennem, akkor feltétlenül szeretnék egy előadást tartani azért, hogy elérhetőbbé tegyem a Berklee-t minden egyes álmodozó zenésznek! Szeretném ha több magyar tanulna kint és vinné vissza a tudást Magyarországra. Illetve képviselném azokat az értékeket, amiket itt átadtak. Amennyire tőlem telik szebbé és élhetőbbé teszem azoknak az életét, akik kapcsolatba kerülnek a zenémmel, vagy velem.
Álmaid zenei projektje?
Minden egyes project álmaim projectje lesz, ami eljut az emberek szívéhez és megváltoztatja, boldogabbá, jobbá, szabadabbá teszi őket, akár csak addig ameddig hallgatják, jobb esetben egy hétig, még jobb esetben egy hónapig, ideális esetben egy életre. A zene és a művészetek azért vannak, hogy megmentsenek minket a legsötétebb óráktól. Évente legalább kétszer megment és hitet ad a folytatáshoz Michael Jackson.
Lombos Márton
2016. január 4. 18:08