Az igazi tanárok - Attól, hogy akadémiát végeztél...
Ezeknek semmi sem jó. Ha a labdarúgás nemzetének űrstadionokat építenek, ugyanúgy húzzák a szájukat, mint amikor Kodály országában a mindennapos éneklést veszi napirendre az oktatás és kultúra erőforrásáért felelős szolga.
Mi lehet a rákfenéje annak, hogy itt aztán mindentől elmegy a kedvünk, amit addig szerettünk volna azután, hogy megkapjuk rá a lehetőséget? A gyerek jól rajzol, mire nagykamasz lesz, már nem is emlékszik arra, miért kezdte el. Tud énekelni, feltűnően jó a ritmusérzéke? Tizenéves korára már a zongora közelébe sem akar menni. Vajon, tényleg a telepi lakodalmas zene ormótlan térnyerése, vagy a harsány tuskók mindenkori gúnyolódása a felelős egyedül azért, hogy itt már se kedve, se késztetése nincs egy srácnak arra, hogy arra használja a zenét, amire az való? Például játszani azt, játszani vele. Liza Minelli budapesti buliján csak 70 pluszos zenészek voltak a színpadon, de olyan frissesség és csillogás volt a játékukban, hogy arra mérget vehetünk, bármennyit is tanultak életükben zenélni a sessionből, a közelébe sem kerültek annak, hogy lelkesedésüket veszítsék. Itt miért felejted el harmincévesen, hogy miért is kezdted el, amikor még 13 voltál?
Mi történik azokon a helyeken, ahol a bármikori ifjú nemzedék ébrenlétének javát tölti? Tehát az oktatási rendszerben. Mi okozza ezt a brutális kontraszelekciót, ami menekülésre, vagy végzetes motivációvesztésre ítéli az ifjú, érdeklődő, kísérletező és újító alkotók és előadók, de még a potenciális műkedvelők egy részét is? Mi teszi érvényessé Magyarország egyik legjobb hangmérnökének falán olvasható fura idézetet: "Attól, hogy valaki akadémiát végzett, még nem biztos, hogy ROSSZ zenész."
Talán az, hogy már az elején elveszítjük a fonalat. Amikor a gyerek a kedvenc zenéivel, dalaival érkezik a hangszeres, vagy szolfézsórára, mert azokon keresztül szeretné megtanulni, megérteni az akkordokat, a melódiákat, a ritmus, a tempó lüktetését, változatosságát, úgy néz rá a tanár, mintha lószaros csizmában, egy üveg törkölypálinkával állítana be az órára. Pedig csak az egyedüli normális dolgot éli meg, ami nélkül minden jóravaló és fontos tudás átadása halálra van ítélve: motivációja van. Nem a népdalokra, nem a Mikrokozmoszra, de még csak nem is Mozartra izgul. Hanem a kedvenc dalaira, témáira, amik beindítják, amik lelkesítik.
Ha egy ügyes, 12 évesekből álló kis rock zenekarnak azt mondjuk, hogy nem léphet fel gyereknapon a MüPában, mert gyerekeknek vétek könnyűzenét mutogatni, pláne úgy, hogy azt gyerekek játsszák, akkor nem csak azért követünk el fatális (igen, sorsokat meghatározó) hibát, mert megfosztjuk a közönséget attól, hogy valaha nekik is kedvük legyen muzsikálni. Hanem azért is, mert a félreállított kis zenészekkel óhatatlanul meggyűlöltetjük azokat a stílusokat, amik az intézményesített (tehát sok tekintetben igazoltan érvénytelen) zeneoktatás elvárásai. Nem létezik, hogy ennyien utálnánk a népzenét és a klasszikus zenét akkor, ha a szolfézs órán nem lett volna annyira kötelező, olyan kizárólagos, ha a felettünk állók nem pocskondiázták volna állandóan azt, amit mi szerettünk, ami miatt kedvünk lett volna zenélni.
És nem csak alapszinten vagyunk zsákutcában. Igazán különleges és egyedi kiállású és hangvételű énekes-dobos felvételizik országunk legjobb nevű könnyűzenei intézményébe. A zsűri azt mondja, hogy ilyen előadásmód nincs, tanuljon meg rendesen muzsikálni, bár nem nagyon hiszik, hogy abban kiemelkedő lehetne. Következő évben ezt az embert csont nélkül, ösztöndíjasként veszik fel a Berkeleyre, az Egyesült Államok egyik legkomolyabb zenei intézetébe. Ez a számtalanszor ismétlődő rövid kis sztori simán lehet az egész magyar intézményesített oktatás mementója.
Nem is mondok többet, csak még egy jelentéktelen példát. Az olyan sokat piszkált Sex Pistols zenekar első manchesteri koncertjén maximum 35-40 ember volt jelen. Hogy miért tartják mégis a könnyűzene-történet egyik legfontosabb koncertjének? Nem azért, mert ma 3500 angol állítja magáról, hogy ott volt (bár az sem semmi), hanem mert ebből harmincan a koncert után zenekart alapítottak és elkezdtek hangszereken játszani, olyan formációkat létrehozva, mint a Joy Division, The Smiths, The Fall, vagy éppen a The Buzzcocks. Egy mai itthoni vizsgakoncert kétszáz fős közönségéből (a már amúgy is zenészeken kívül) legfeljebb egy-két nézőnek fordul meg a fejében, hogy hangszerhez nyúljon. Vajon akkor kik az igazi tanárok, kik azok, akik miatt több gitárt, szintit adnak el, kik a valódi útmutatók, akik életben tartják legatavisztikusabb kulturális késztetésünket, a ZENÉLÉST?
Czutor Zoltán
2015. december 28. 14:15