Ferenczi György és a Rackajam: Amerikanizálódás
Ferenczi Gyuriék tavaly egy amerikai út kapcsán betették a lábukat Nashville-be is. Abba a városba, ahol anno Ray Charles, Elvis is legendás felvételeket készített. A helyszín kultikus, de ma is etalonként működő zenei epicentrum. Mit ad Isten, Gyuriék is belebotlottak egy négyszeres Grammy-díjas szakemberbe, aki végül masterelte az albumot. A Rackák menni Amerika! című lemez januárban jelent meg és gyakorlatilag minden elismerést besöpört kishazánkban. De nem csak ennyi volt a történés, azóta a Rackák márciusban megint visszatértek az Újvilágba és további terveik is vannak még arrafelé. Ezekről faggattuk a rendkívül lelkes muzsikust, aki egy új herfli megszületéséről is beszámolt, ami már hallható a lemezen és húsz éve várt lehetőségeket nyitott meg a harmonikavirtuóz számára.
Haladjunk sorban, most márciusban már másodjára mentetek ki Amerikába, először tavaly egy koncertmeghívásnak tettetek eleget, illetve egy füst alatt már egy lemezanyagot is rögzítettetek. Először erről beszélj nekünk légy szíves!
Tizennyolc évvel ezelőtt én már jártam egyszer Nashville-ben, akkor három napot töltöttem ott. Már akkor megfogadtam, hogy oda vissza kell mennem zenekarostól és egy lemezt föl kell vennünk ott. Mint a mesében, ez valóra is vált, álomszerű volt az egész történet. Elég nagy fúziós arc vagyok, de a rhythm &blues-on nőttem föl és Hendrixtől kezdve azokat a dolgokat hallgattam, amik ott születtek. Már korán kiderült számomra, hogy a legjobb sound-ok ott lettek felvéve-kikeverve. A lemezborítókat böngészve ez egyértelművé vált…
Analóg stúdiót néztetek ki magatoknak?
Nem, kinti barátainkat kértük meg, hogy ajánljanak nekünk A-kategóriás stúdiókat, ahol tényleg a legjobb minőségben dolgoznak. Mi már összegyűjtöttük rá a pénzt, de logikusan egy hétnél több időt nem akartunk rááldozni. Másik feltételünk volt, hogy fiatal arcokkal akartunk dolgozni. Arra voltunk kíváncsiak, hogy a Racka műsor hogy szólal meg odakint felvéve, ha hasonló korú, vagy még fiatalabb emberekkel dolgozunk náluk. Kiváló analóg stúdiók vannak Magyarországon is, ráadásul remek szakemberekkel.
Akkor miben láttad ott a titkot? Hozzáállás, akusztika?
A hozzáállás itthon is perfekt, sorolhatnám a neveket. Van egy része ennek a tudásnak, amit csak ott kint lehet megtanulni. A show business-nek ott van a legkomolyabb hagyománya és a hangfelvétel rögzítésében is a legnagyobb tapasztalatokkal rendelkeznek, amire komoly iskolákat építenek, tehát ott tanulják a „titkot”. A másik fontos dolog, amit elég, ha Európa-Amerika viszonylatban vizsgálunk, az a mastering.
Hogy történt a felvétel, sávonként?
|
Egyszerre játszottunk föl mindent, olyannyira, hogy még az ének is akkor ment föl! Még van egy kis pikantéria a dologban, gyakorlatilag egyetlen alakalommal játszottuk el az anyagot, az került lemezre. Nem akartunk belemenni semmiféle javítgatásba, mert akkor soha az életben nem jövünk haza… Megbeszéltük magunk közt a zenekarban, hogy kibontunk két üveg whiskey-t és koncerthangulatba hozzuk magunkat. Be is vált ez a szisztéma. Az egyetlen feljátszásnak annyi előzménye volt csak, hogy előtte való nap bejártuk a stúdió termeit, kipróbáltuk, hol és hogy szólalnak meg a hangszerek, a teremválasztás után meg belepróbáltunk a különböző típusú nótákba, hogy a hangmérnök számára nyilvánvalóak legyenek a dinamikai különbségek. Gyakorlatilag soundcheck volt aznap. Másnap bementünk délután kettőre és négyre már fel volt játszva a lemezanyag! Ez pofátlanság! De nézzük a masterelést, amire megnyertetek egy többszörös Grammy-díjas úriembert… Ő Joe Palmaccio. Korábban mi nem ismertük - viszont ez Nashville-, az ottani hangmérnökünk gyerekkori barátja volt ez az ember, aki négyszeres Grammy-s. Érdekes a történet, mert a tárgyalások során az volt az eredeti elképzelés, hogy a hangmérnök lesz a masteringes is, mire kiértünk, a srác mondta, hogy a látottak-hallottak alapján –felkészültek belőlünk- ő javasolná az egyik barátját, aki sokkal jobban el tudja végezni ezt a melót. Na, gondoltuk, itt lesznek megvezetve, levéve a magyar kiscsávók! De aztán lejött a soundcheck-es napra Joe, belehallgatott a zenénkbe, tetszett is neki, mondta, hogy szívesen elvállalja, mert most éppen rá is ér. Sikerült megegyeznünk és miután elment, a hangmérnök megmutatta Joe honlapját, és konkrétan azzal a mondattal nyílt meg az oldal, hogy: Gratulálunk Joe Palmaccionak a negyedik Grammy-díjához! El sem akartuk hinni! Eric Claptonnal dolgozott, az Aerosmith-el, Shania Twain-el stb., mi el is képedtünk rendesen, de úgy is dolgozott! És most már tud dicsekedni a Rajkajammel is! Érdekes, hogy nagyon beütött náluk ez a muzsika. Náluk egy jól felépített rendszer van, azon a szinten már egy vödör pénzt keresnek belőle, de abban nincs nagy forradalom, nálunk meg elég kemény körülmények között dolgoznak a zenekarok és egy-egy lehetőségnél beleadnak apait-anyait. Ezáltal kreatívabbak is vagyunk, nekik ez a hozzáállás újszerű volt és szimpatikus. |
 |
Mennyire tudtatok vagy akartatok ti beleszólni a keverésbe, masteringbe?
Ott már az első pillanatban kiderült, hogy annak nem lenne semmi értelme. A mi tudásunknak a sokszorosával rendelkeznek ezek az emberek, meg azt akartuk, hogy derüljön ki, hogy nekik mit mond ez a zene, meg, hogy kompatibilis e a színvonal. Kapásból kétféle verziót raktak le nekünk a végén, az egyiknél a szólista –kb. én- van előtérbe helyezve, rá van kihegyezve a megszólalás. Mi nem ezt választottuk, mert nálunk a zenekari játék a lényeg. Ez egy homogénebb hangzás, minden hangszeres egyenlő arányban jön ki a felvételen. És, három nap alatt keverték meg ezt a kétféle verziót!
De nézzük még a részleteket, tulajdonképpen Washingtonba hívtak meg titeket fellépni. Ott hány koncertet adtatok?
Ott három fellépésünk volt, de Lexingtonban játszottunk egy óriási jamben, illetve ott elmentünk a helyi népzene gyűjtő emberhez és vele is muzsikáltunk. Ezeket is számolva összesen öt fellépésünk volt, de annak ellenére, hogy marha jó Amerikában koncertezni, mi a stúdiózás után euforikus állapotban voltunk és kb. „átrepkedtünk” ezeken a bulikon.
Január elején megjelent a kész lemez is, de már márciusban megint visszamentetek, de ezúttal Woodstockba, meghívás volt vagy szerelem?
Meghívásra mentünk, a lehetőség még az előző ügyből adódott, New Yorban játszottunk egy klubban, ahol véletlenül ült egy úriember, aki hallott minket és másnapra meghívott vacsorázni. Vázolta, hogy lesz egy emlékkoncert Paul Butterfield emlékére, aki egyébként a kedvenc harmonikásom. Ő ’87-ben halt meg és most került be a Rock and Roll Hall of Fame-be, ennek apropóján volt a rendezvény, ahová meghívtak. Most csak hárman utaztunk ki, Zsolti (Pintér), Ádám (Apáti), meg én. Tíz napra mentünk ki, három koncertet játszottunk, két bejátszót, meg a nagy bulit, a szabadidőnkben meg elszórakozgattunk.
Beleszagoltatok a zenei életbe?
Persze, voltunk Maceo Parker szaxofonos koncertjén is! Nagyon szeretem az amerikai zenének számtalan fajtáját, de nem rajongok a show business-ért. Nagyon érdekes volt ebbe belekóstolni, de mi nem karriert építeni voltunk kint. Nem vagyok én már mai csirke, nem akarok Amerikában klub-karriert csinálni! Dunába vizet, minek?!
Kérdezni is akartam, hogy a kint készült lemez kapcsán van e valami külföldi törekvésetek?
 |
Ez a lemez egy nagyon nagy beszállókártya a nemzetközi mezőnybe. Nashville-ben a kintiek közül sem mindenki stúdiózik. Egyrészt a lemezkiadók már nem biztos, hogy megfinanszíroznak egy ottani lemezfelvételt –szállás, utazás, egyéb költségek is felmerülnek-, meg mondjuk nem ennyi idő alatt szoktak fölvenni egy lemezt, mint mi, így más nagyságrendű a költsége. Mi nagyon-nagyon rákészültünk erre a felvételre, próbák, koncertek zsákszámra. Csak így tudtuk ennyi idő alatt elkészíteni. Ez a lemez vélhetően sok külföldi fesztiválra be fog juttatni minket, meg persze Amerikába is vissza lehet menni alkalmanként, tapasztalatszerzés ez ott inkább, mint pénzkereset. Ha kifizetik a repülőjegyet, meg eljutsz pár jó helyre, akkor már megérte. Sokat lehet belőle tanulni! Te rhythm & blues, blues vonalon lettél ismert, számtalan lemezen szerepeltél vendégként, mostanában mennyi időd van ilyen dolgokat elvállalni, illetve más műfajokban kirándulni? Ősszel és télen van erre időm inkább, olyankor szoktam is vendégeskedni. Szeretek „eljárkálni”, mert annyi időt töltünk/töltök a saját dolgunkkal, hogy abból jó időnként egy kicsit kiruccanni. Mindenhol tud tanulni az ember, bárkivel is játszik! Fiatalokkal is zenélek időnként egy fúziós csapatban, a Csík zenekarral is szoktam muzsikálni, Gryllus Vilmossal van egy Kiss Anna műsorunk, amit nagyon szeretek, az tiszta Woodstock, hatvanas évek hangulat versmegzenésítésekkel. Abban én vagyok a basszusgitáros! Az utóbbi években megmártóztál a népzenében, cigányzenében, fúziós muzsikát csináltál, te látod előre, mikor merre fog elkanyarodni a zenei világod vagy a Rackajam zenei világa? Nem látom. Minden élmény, ami „beérkezik” –és hat is rám-, hozzávetőleg két év múlva jelenik meg a muzsikámban. Én táncházba ’89 óta járok rendszeresen, nagyon szeretem a népzenét, meg persze a saját kultúránkat. Alapvetően blues zenésznek tartom magam, de nem akarok copy muzsikus lenni, a saját blueszenémet akarom játszani! Most Nashville-ben is beigazolódott, hogy attól, hogy a zenénk magyar - nem csak nyelvben, de felfogásban is-, nagyon sok helyre el lehet jutni vele. Megvannak a csak ránk jellemző dolgaink. |
Magyarországon most van egy srác, aki elkezdett gyártani egy teljesen újfajta blues harmonikát, azon már lehet ilyen jellegű népzenét is játszani. Más kérdés, hogy majdnem újra kell tanulni harmonikázni ezen a hangszeren. Amit én idáig csináltam, azt simán át lehet rá ültetni. Régóta tanulok hegedülni, de nem állok olyan szinten, hogy belőlem egy jó autentikus népzenei hegedűs legyen, herflin is ezt szerettem volna játszani, de nem volt hozzá megfelelő hangszer. Most már van! A kinti felvételnél már egy csomó ilyen dolgot tudtam lemezre játszani. Van 2-3 táncrend, ami már ezzel a hangszerrel lett felmuzsikálva. Nagy kuriózum volt ott frisseket, meg csárdásokat játszani blues harmonikán, úgy, hogy közben meg csinálom a blues-rázásokat. Végre megvan a hangszer ahhoz a zenéhez, ami húsz éve a fejemben van! Ömlik át a hegedű a herflibe, ez most rendkívül inspiráló! Olyan élmény ezen játszani, mint mikor gyerekkoromban elkezdtem az egészet.
Igen, egy jó hangszer nagy lökést tud adni a zenélésben. A koncertprogramotok összeállítását mennyire kezelitek szabadon? Van esetleg x dal, amit az adott időszakban mindenképpen játszotok?
Is-is. Mindig van egy szerkesztett vonala a koncertnek, de adott esetben, amikor „elszabadul a pokol”, akkor még a zenekar is csak néz –egyem a szívüket, annyira szeretem őket-, hogy megőrült a góré. Sokszor van ilyen, nem szeretem keretek közé szorítani az estét.
Egy ilyen kaliberű zenekarnak mennyit kell még próbálnia? Esetleg, ha már megvan egy műsornak a struktúrája, bepróbáltátok rendesen, illetve már koncerteztetitek is a programot, akkor még lejártok a próbaterembe?
Nagyon sokat próbálunk. Ha erősebb szezon van sok koncerttel, akkor kb. lehetetlen, de november elejétől megy a heti négy-öt próba májusig. Együtt és magunkban is gyűrjük a témát, de előre is kell dolgozni, mert ha például lemezanyagot akarunk, akkor arra is rá kell feküdnünk időben, hogy az a része is haladjon. Májustól egyébként már játszunk egy csomó újdonságot is! Az újabb anyag fele már megvan, a szezon után meg készül a másik fele és vissza akarunk menni Nashville-be.
Lassan kiköltöztök!
Áááá, nem, az a felvétel csak két év múlva lesz aktuális!
Beszéljünk még a versmegzenésítésről! Neked van valami különös vonzalmad ehhez, csináltál ugye indításnak egy Petőfi lemezt, a mostanin meg rajta van a Kaszárnya –hogy csak az elejét, meg a végét említsem. Honnan a késztetés?
A régi szövegeimet –mikor még úgy éltem, ahogy-, azokat a kocsmázós szövegeket én nagyon szerettem. Aztán elkezdtem „nem úgy” élni és már nem volt az aktuális, meg rájöttem, hogy Petőfi sokkal jobb rock n’ roll szövegíró és még van legalább négyezer költőnk itthon, akinek a verseit lehetne használni. Van még egy másik lemez, ahol Gérecz Attila forradalmár-költő verseihez nyúltam hozzá. Szívből ajánlom, korban is közelebb áll már hozzánk és nem beszélve arról, hogy ötvenes évek, és az a rock n’ roll születésének időszaka is! Érdekes párhuzamok vannak… Természetesen írok én még szöveget, de nagyon kevés olyan van, amire azt mondom, hogy az jó. Ezeket persze meg is csináljuk.
PAYA
Fotó: Kurucz Attila
2015. december 7. 18:57