Tony Franklin az érintő nélküli szörnyeteg
A fretless basszusgitár prófétája, Tony Franklin néhány hónapja a Heart Of Storm nevű formáció tagjaként lépett fel a Budapest Kongresszusi Központban, a meditatív progresszív rockzenével kísért táncos előadás az orosz balett és a rock & roll kiválóságait egyaránt felvonultatta. Az esemény kiváló apropót szolgáltatott ahhoz, hogy elbeszélgessünk a The Firm, a Blue Murder, a Whitesnake, David Gilmour, Kenny Wayne Shepherd, és megannyi legendás session kulcsfigurájával, a Fretless Monster pedig vérbeli angol úriemberként, kedélyesen válaszolt a feltett kérdésekre.
Kérlek, néhány szóban foglald össze, miről szól a Heart Of Storm projekt!
Nos, a Heart Of Storm show mindenképpen rock előadás, melynek atmoszférikus, sőt, majdnem hipnotikus jellege a Pink Floyd munkáival rokonítható. Instrumentális muzsikáról van szó, fuvolával, szaxofonnal, no, meg sűrű basszusgitározással, aminek nyilvánvalóan örömmel teszek eleget. Kiváló zenészek keltik életre a színpadon a dalokat, a produkció vizuális oldaláról pedig az orosz kortárs balett tehetségei gondoskodnak, ők azok, akik kibontják a műsor koncepciózus mivoltát. Nem klasszikus értelemben vett balett zajlik a színpadon, inkább azt mondanám, hogy balett-elemekkel átszőtt tánc, ami a csodálatos kosztümöknek és a különleges fényeffektusoknak köszönhetően elragadó látványt nyújt. Ugyanakkor emellett nem szorul háttérbe a drámai mondanivaló sem, ami az erőteljes zenei aláfestéssel karöltve már-már Shakespeare-i hatást ér el.
Kinek a fejéből pattant ki a rock és a tánc eme érdekes fúziója?
Az ötlet egy orosz úriember, nevezetesen Alex Semenov producer elképzelése nyomán valósult meg, a teljes koncepció kialakítása az ő nevéhez fűződik, a zeneszerzéstől a stúdiómunkáig felügyelte a folyamatot. Őszintén megvallva, tavaly, amikor Derekkel és Gregg-gel feljátszottuk a lemezt, úgy gondoltam, hogy ezzel vége a történetnek, ám nem sokkal később újabb felkérést kaptunk, a produkció színpadra vitelét illetően. A napokban fejeztük be a próbákat Moszkvában, melyek rendkívül ígéretesen sikerültek, úgyhogy most mindannyian izgatottan várjuk a fellépéseket.
Számodra mennyire új az a szerepkör, amit ebben a produkcióban kell betöltened?
Bizonyos fokig az, hiszen főként rockzenei közegben mozogtam az elmúlt évtizedekben, ugyanakkor rendelkezem színházi tapasztalatokkal is, lévén, a múltban egy ideig nagybőgőztem szimfonikus zenekarban. Viszont egészen más a zenekari árokból nyomon követni és támogatni az ilyesfajta előadást, mint odafentről. A Heart Of Storm esetében ugyanis kétszintes a színpad, a felső részen játszunk mi, a tánc pedig alattunk és előttünk zajlik. Úgy érzem, hogy ebben a formában a zene is hangsúlyosabb szerepet kap, mint a normál musical előadásokon.
A basszusgitározást mennyire kell másképp megközelítened ebben a projektben, mint általában?
Nem gondolom, hogy ez a zene olyan jellegű játékot kívánna, ami kívül esik a stílusomon. Ugye, engem leginkább heavy rock basszusgitárosként tartanak számon, de számtalan esetben dolgoztam más műfajokban tevékenykedő zenészekkel, pop és blues előadókkal, klasszikus művészekkel, és tudod, mi az érdekes? Az, hogy sosem kellett drasztikusan eltérnem attól a felfogástól, amit a játékommal mindig képviseltem. Számomra a basszusgitározás arról szól, hogy asszimilálódom az adott zenéhez. Amikor az ember jó zenészekkel játszik együtt, mint ebben az esetben is, ösztönösen tudja, mi a dolga, az egészben a legszebb pedig az, hogy az adott keretek között a saját személyiség kidomborítására is adatik lehetőség. Ebben a produkcióban száz százalékig önmagam lehetek, miközben idomulok a muzsika irányvonalához és az előadás dinamikájához, és ehhez semmilyen kompromisszum megkötésére nem kényszerültem, ami nagy szó!
Látsz esélyt arra, hogy ez a csapat hosszú távon együtt maradjon, és akár több hasonló lemezt, illetve show-t rakjon össze?
Sosem tudhatod, mit hoz a jövő. Session zenészként rég hozzászoktam, hogy az adott munkáról sok esetben mindössze annyit hallok viszont, hogy megjelent az album. És ahogy már említettem, ebben az esetben sem számoltam mással. Viszont a moszkvai próbák annyira jól sikerültek, hogy ebből még akármi is lehet. Már most azt érzem, hogy túlnőtt a dolog önmagán, és az öt európai koncert alapján, amelyek tulajdonképpen bemelegítő bulik az amerikai turnéhoz, minden bizonnyal fel lehet majd mérni, hogy merre tovább. A magam részéről, látok fantáziát az esetleges folytatásra, de úgyis a közönség fogja eldönteni, hogy szükség van-e ránk több körben…
Beszéljünk kicsit a fretless basszusgitározásról, ami a fő védjegyed…
Noha ez a játékmód a rock műfajában nem igazán vált széles körben alkalmazottá, én mégis azt mondom, hogy nagyon passzol a kemény gitárzenéhez, egész különleges ízt képes adni neki. Az érintő nélkül basszusgitáron a legszimplább téma is gyönyörűen szólal meg, ez a zeneszerszám majdnem olyan kifejező, akár az emberi hang.
Milyen élmény hatására vált a fretless bőgő az elsőszámú hangszereddé?
 |
Tudod, fiatalon számtalan különböző zenei stílusban játszottam, big band, pop és rock formációkban egyaránt kipróbáltam magam. Aztán meghallottam Jaco Pastorius játékát, és megdöbbentem: „Így is lehet basszusgitározni?!” Ez mindent megváltoztatott. Jaco annyira egyedi volt. Gyönyörűen játszott, ugyanakkor elképesztően erőteljesen is – számomra ő mindig rock basszusgitárosnak minősült, még ha elsősorban jazz közegben is ténykedett. A tónusa roppant agresszív volt, amit nagymértékű torzítással ért el, de az őt jellemző lüktetés szintén a rockos beállítottságról árulkodott. Mondanom sem kell, amint szembesültem Jaco nagyszerűségével, azonnal szükségem volt egy fretless bőgőre! Persze, akkor még nem gondoltam, hogy rövid időn belül az elsőszámú hangszeremmé válik, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a lehető legkülönfélébb zenei kontextusokban is helyet találjak neki. Akkoriban egyébként nem volt bennem tudatosság, nem úgy kell elképzelni, hogy kitaláltam, én leszek „a fretless rock basszista”, mégis így hozta a sors, vagy még inkább a természetes zenei fejlődésem. Nyilvánvaló, hogy sokat köszönhetek a zenésztársaimnak is, hiszen hagyták, hogy érvényesítsem ez irányú törekvéseimet. Amikor a ’80-as évek közepén bevittem a hangszert a The Firm zenéjébe, Jimmy Page és Paul Rodgers egyaránt támogatott az érintő nélküli játékmód előtérbe helyezése kapcsán. A Blue Murder soraiban aztán még fajsúlyosabb szerephez juthatott a hangszer. Eleve a trió formátum nagyon kedvezett a stílusomnak, mert rengeteg hely jutott a gitár és a dob mellett a basszusnak, és ezt alaposan ki is használtam. Így visszatekintve, az első Blue Murder albumon valóban elmentem a plafonig a fretless játékkal, az a hangmennyiség a The Firm kereteibe már egészen biztosan nem fért volna be! (nevet) Imádom ezt a hangszert, mert roppant különleges dolog játszani rajta, össze sem lehet hasonlítani a normál basszusgitárral, ami számomra oly’ mértékben határolja be a lehetőségeket, amit már nem vagyok képes akceptálni. Ahogy az előbb mondtam, a legegyszerűbb témákat is színessé lehet varázsolni a segítségével, és ez a tulajdonság engem annyira megfogott, hogy elválaszthatatlanok lettünk egymástól. Ez vagyok én, a fretless monster! (nevet) |
Egyébként, a fretless szó kettős jelentése is jól reflektál erre a játékstílusra: a fretless szó ugyanis a nyugodtság egyik szinonimája az angol nyelvben, és valóban, ilyen harmonikus érzetet biztosít a hangszer. Magam is rendkívül kiegyensúlyozott ember vagyok, és lehet, hogy pont ezért!
Világ életedben a négy húrt preferáltad, ha jól tudom…
Így igaz. Ez a hangszer négy húrra predesztináltatott, nem többre. Számomra a négyhúrosnál a legoptimálisabb a húrok közötti távolság, és az egész konstrukció nagyon kedvemre való. A mély ötödik húrnak számomra egyszerűen nincs létjogosultsága, egyszerűen nem helyes, ahogy szól. A basszusgitár a klasszikus nagybőgő mintájára készült, és pont azt a regisztert öleli át, amit kell, ahol ennek a hangszernek helye van a zenekari kontextusban. Ami ezen intervallumon kívül esik, az egyszerűen nem jó, nem tudok mást mondani. Ha a négyhúros basszusgitárt – különösképpen a Fender Precision basszusgitárját – vesszük alapul, akkor mondhatjuk, hogy önmagában nem egy szép tónusú hangszer a kiemelt középtartomány miatt, de amint zenekari közegbe helyezzük, gyönyörűen átszól mindenen, ugyanakkor létfontosságú részeket tesz hozzá a hangzásképhez. Nem ütközik a gitárral vagy a lábdobbal, egyszerűen megvan a saját helye. Ezzel szemben, az öthúros azonnal harcolni kezd a lábdobbal, és egyéb más frekvenciákkal. A másik problémám az aktív hangszedők használata - főleg öthúroson. Ezzel aztán tényleg túlmennek minden határon. Az ilyen hangszerek egyszerűen felzabálják a gitár és a dob regisztereit, és nagyon megnehezítik a zenekar többi tagjának a dolgát. Én magam az összes stúdiós session alkalmával kizárólag a Fender Precision basszusgitárjait használom, mert ez törvényszerűen jól működik, bármilyen zenéről legyen is szó. Az ember odaállíthat bármilyen csodával a stúdióba, ha a producer van elég dörzsölt, akkor úgyis az lesz az első kérdése, hogy „rendben, de van Fender basszusgitárod is?” (nevet)
A gitároknál is hasonló a helyzet, hiszen sokak számára nem releváns a hetedik és a nyolcadik húr…
Pontosan, de ez főleg a modern metal irányzatoknál érhető tetten. Ahhoz, hogy ezeket a hangszereket képesek legyenek elhelyezni, a lábdobokat roppant feszesre kénytelenek venni. Ha meghallgatod a legklasszikusabb bandákat, a Motownt, a Led Zeppelint, ezeknél mindig elképesztően telt és erőteljes hangja volt a lábdobnak. Szó se róla, hangtechnikai szempontból nézve a metal zenében relevánssá válnak a mély húrok, ha ilyen módon belenyúlnak a lábdob soundjába, és tényleg őszinte elismerésem azok felé, akik mesteri szinten képesek játszani a fent említett instrumentumokon, én azonban nem tudok mit kezdeni velük.
Mesélnél a szignált Fender Precision basszusgitárodról?
Örömmel. Arról az 1978-as fretless Precision hangszeremről mintázták a nevemmel ellátott gitárt, amit már a The Firm lemezein is használtam. Az eredeti modifikációk szerint épült a modell, háromállású Strat-szelektor, master hangerő és master tónus biztosítja a hangszer tonális flexibilitását. Egyetlen dolgon változtattam csak, a rózsafa fogólapot a jóval strapabíróbb ébenfára cseréltem, mert előbbit rövid időn belül tönkreteszik a roundwound típusú húrok, az ében viszont masszív és kopásálló.
Az utóbbi időben Kenny Wayne Shepherd csapatában is játszol…
Pontosan, bár Kenny-ék jelenleg nélkülem turnéznak Európában, de időegyeztetési gondok miatt nem volt más lehetőség. Szerencsére Kenny megértő volt, és maximálisan támogatott, hogy a Heart Of Storm projekt prioritást élvezhessen. Természetesen folytatjuk az együttműködést, ahogy az idő lehetővé teszi. Szeretek Kenny-vel dolgozni, a legutóbbi lemezfelvétel is kellemes emlék. Az egyik dalban nagybőgőn játszottam, és noha nem tartom magam különösen jó nagybőgősnek, ebben az egyszerűbb, bluesos közegben kiválóan sült el az ötlet.
Tavaly készítettél egy közös lemezt Joe Lynn Turnerrel és Carmine Appice-szel…
Igen, a Rated X albumot csináltuk együtt, ami nagyon jó mókának bizonyult! Remélhetőleg nem egyetlen alkalomra szólt az együttműködés, és lesz folytatás. Én örülnék. Egyelőre annyi biztos, hogy júliusban lesz pár koncertünk Európában.
Kaliforniában élsz. Milyen az ottani környezet egy angol számára?
Csodálatos, mindössze arra kell vigyáznom, hogy megőrizzem az eredeti angol kiejtésemet! (nevet) Az időjárás imádnivaló, és noha számos őrültséggel szembesül arrafelé az ember, így az elszabadult árakkal, a földrengésekkel, no, és a politikával, de amint kisüt a nap, ezeket hajlamos vagyok mind elfelejteni! (nevet)
www.tonyfranklin.net
Szöveg: Danev György
Fotók: Császár Márta
2015. november 24. 20:50