Vágyom a művészi szabadságra - interjú Pély Barnabással
Furcsa egy helyzet az, amikor az ember lánya olyan zenésszel készíthet interjút, akinek a teljes pályafutását végigkövette: látta elindulni, hallotta az első sikerdalokat a rádióból, nézte mentori tevékenységét egy tehetségkutatóban. Pély Barnabás esetében pontosan ez történt. Tizenhét évvel ezelőtt végignéztem a Kifutó című műsort, mostanra pedig már barátként beszélgetek vele múltról, zenekari tervekről, s természetesen a kezdetekről. Egy őszinte interjú kitartásról, tenni akarásról, s több fronton való létezésről.
Tökéletesen emlékszem még arra, mikor 1998-ban megnyerted a Kifutót. Tíz éves voltam, izgatottan figyeltem a műsor alakulását, s emlékszem, már akkor valahogy tudat alatt éreztem, hogy Pély Barnabás még sokra fogja vinni. Mi volt egyébként az indíttatás? Miért jelentkeztél akkor a versenybe?
Én akkor másodéves Jazz-ének szakos hallgató voltam a Jazz tanszakon. Ez volt az első kereskedelmi televíziós tehetségkutató, és édesanyám nagyon szerette volna, hogy nagyobb közönség is megismerjen. Ennek a nyomásnak engedve elindultam a versenyben.
Tizenhét év távlatából te hogyan gondolsz vissza arra az időszakra?
Érdekes volt, mivel előtte még sosem dolgoztam televízióban. Sok mindent megtapasztaltam, amit későbbi karrierem során tudtam kamatoztatni. Például, hogy nagyon fontosak a határidők, és sok-sok ember összehangolt munkáján múlik az, hogy sikeres legyen az adás felvétele. Arra nem is számítottam, hogy megnyerem, de nagyon jó érzés volt, hogy értékelték és elismerték, amit csinálok.
Mást tudott akkor adni egy tehetségkutató az ott feltűnt embereknek, mint mondjuk ma? Hogyan látod ezt? Hisz később zsűritagként a Megasztárban te a másik oldalt is megtapasztalhattad.
A Kifutó eleve egy más típusú műsor volt, mert ott másolni kellett az előadókat, az inkább egy karaoke versenyhez hasonlított. Ott a tudásuk alapján kerültek be az emberek. A Megasztárban viszont már egyéniségeket kerestünk, az ugye tehetségkutató volt, és nem tudásmérő. Másrészről nem volt ennyi tehetségkutató, mint most. A mai előadóknak nehezebb érvényesülniük, hiszen egymás után jönnek az ilyen műsorok. Nagyon fontos, ha valakiben felismerik a tehetséget, tudja magát tovább fejleszteni, és a tudását is kamatoztatni.
|
Ugorjunk vissza picit a kezdetekhez, amikor a kis Barnabás először vesz a kezébe hangszert. Ez mikorra datálható? Olyan 3-4 éves lehettem, amikor mindenféle konyhai eszközökön doboltam, meg énekelgettem. A szüleim felismerték, hogy valamiféle tehetség van bennem, úgyhogy zenei iskolákba írattak be. Klasszikus módon furulyázni és énekelni kezdtem. 5-6 éves koromban jött a hegedű, ami után kemény 2 év következett, amíg az első tiszta hang megszólalt a hegedűn. Végülis a zenekari zenéléssel én a hegedűn keresztül találkoztam, amikor 12 évesen egy vonós zenekarba kerültem. Mennyire voltál te tudatos ezen a téren? Gondolok itt arra, hogy te nagyon karakán módon kijelentetted, hogy zenész leszel és csak ezt akarod csinálni – vagy volt opció civil foglalkozásra is? Édesapám úgy szokott fogalmazni, hogy annyira egyértelmű volt a zenéhez fűződő adottságom, és nem volt mellette olyan mértékű hasonló adottság, hogy nem volt kérdés, hogy ebbe az irányba kell mennem. Édesanyám könyvelőként dolgozott, és kipróbáltam azt is, de a zenélésnél nem szerzett semmi nagyobb örömet. A szülők mennyire támogattak téged? Próbáltak esetleg lebeszélni? A szüleim igazából gyerekkorom óta támogatnak abban, hogy zenéljek. Alapvetően ez nem egy zenész család, de nagyon muzikális emberekből áll. Tehát, amikor elkezdtem zenélni, az nem állt olyan távol tőlük. Édesapám például zeneszerzőként is prosperált, de aztán ő elkanyarodott ebből az irányból. Egyébként a nővérem volt az első, aki kiállt mellette, hogy nekem ezt kell csinálnom. A Kifutó után szinte egyből jött a United. Hogyan találtatok egymásra a többiekkel? Amikor felvettek a főiskolára, a zenetáborban találkoztam Romhányi Áron barátommal és kollégámmal, ott megalakítottuk a zenekarunkat fejben. Elhívtam az akkori zenekaromba játszani, és aztán olyan 2 évvel később alakult meg konkrétan a United. |
 |
Mik voltak akkor a nagyratörő tervek és álmok? Milyen gondolatokkal vágtatok bele a United dalok megírásába?
Igazából mi nem akartuk ezt túlgondolni. Egyszerűen jól éreztük magunkat a dalok írása közben. Azt tudtuk, hogy Magyarországon magyar pop zenét fogunk játszani. Reméltük, hogy eljut az emberek szívéhez, volt egy csomó dal, ami el is jutott, és volt egy csomó, ami pedig nem. Így indult, és ezen a mezsgyén haladunk tovább.
Lenne olyan dolog egyébként, amit a mostani fejeddel mondjuk másképp csinálnál? Nem írnád meg mondjuk azt a dalt, vagy esetleg másfajta kezdést hoznátok össze?
Ez egy nehéz kérdés. Valószínűleg nem, hiszen minden tapasztalatra szükség van. Valószínűleg, ha eltolok magamtól egy-egy megoldandó feladatot az életben, akkor is előbb-utóbb megtalált volna. Amikor a főiskolán megmutattuk a tanárainknak, akkor éreztem, hogy jó lesz. Emlékszem, amikor a László Attila azt mondta, hogy valószínűleg én nem látom, de egy egyedi dolgot csináltunk a pop zenén belül, és ez majd csak később fog kiderülni.
Mitől tudtak szerinted ezek a dalok, mint a Hárman párban, a Hófehér Jaguár vagy mondjuk a Koktél ekkora slágerekké válni, hogy a mai napig dúdolják őket? Még olyanok is, akik soha nem követték a ti pályafutásotokat.
Bízom benne, hogy a dalok önmagukban jól működő produktumok. Szerintem a jól sikerült dal eltávolodik az előadótól, és önálló életet él, akkor úgy tudsz rá tekinteni, mint egy gyerekre, aki felnő. Nyilvánvalóan most már nem írnék egy Végső Vallomást, mert már nem jut eszembe. Ez nem azt jelenti, hogy nem tetszik, csak egyszerűen most más foglalkoztat. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember olyan dalokat hozzon létre, ami akkor abban a pillanatban boldoggá teszi, és ezt a pillanatot végül mások is magukénak tudják érezni.
Mit jelent számodra most a United? Ha egy mondattal körbe kellene írni.
A United egy baráti társaság, ahol tiszteljük és becsüljük egymást, ahogy játszunk, és szeretünk együtt olyan dalokat írni, amelyekkel talán mások is tudnak azonosulni.
És akkor ugyanezt a kérdést fel kell tennem a B the Firsttel kapcsolatban, amit 2011-ben hoztatok létre Péterfi Attilával. Mit jelent számodra ez a formáció? Miben másabb életérzés, mint a United?
Nagyon más életérzés a B the First. A United-ben közösen hozzuk meg a döntéseket. A B the First-ben megbeszéljük ugyan, de én hozom meg a végső döntést. Mindegyikre szükségem van. A B the First az én jó értelembe vett játszóterem, ahol semmilyen megkötésem nincs művészileg. Nagyon örülök, hogy meg tudom mutatni ezt az oldalamat is, és a Péterfi Ati és a Kottler Ákos barátaim segítenek nekem ebben.
Melyik áll közelebb hozzád? Tudom, hogy nehéz kérdés, hisz mindkettő a saját „gyereked”, de valami miatt igény támadt benned arra, hogy ilyet és olyat is csinálj. Mi miatt?
Alapvetően én egy blues-rock gitáros-énekes vagyok amellett, hogy rengeteg más stílusból is táplálkozom....és igen vágyom a művészi szabadságra, amit a B the First- ben megélek. Úgyhogy ebből az életérzésből koncepciót csináltam. A United-ben meg az a jó, hogy többé tudok válni attól, hogy feladok magamból egy bizonyos dolgot, ami mondjuk nem jutott volna eszembe e nélkül, mert az a többieknek annyira fontos.
Nem titok az sem, hogy tanítasz. A tanítványok mennyire néznek fel rád? Mennyire hagyatkoznak a tanácsaidra?
Az én módszertanomban benne van egy ilyen pszichológia tréning is, amit folyamatosan csinálok velük. Ha valaki jól tud énekelni, az még nem elég ahhoz, hogy érvényesüljön. Sokkal fontosabb, hogy rátermett legyen, az önmenedzselést is meg kell tanulniuk. Ha valaki valamiben nem jó, akkor abban próbálok segíteni nekik. Alapvetően azért jönnek a főiskolára, hogy tanuljanak, úgyhogy persze hagyatkoznak a tanácsaimra.
Volt már olyan tanítványod esetleg, aki mondjuk annyira nem rajongott a zenélésért, de tőled kapott valami olyan pluszt, ami aztán elindította egy olyan úton, hogy ő ebben még jobb szeretne lenni?
Nem. Hozzám már a legtöbben úgy jönnek, hogy komolyan szeretnének énekelni. Amiben esetleg fejleszteni kell, hogy kinyíljanak, mint emberek, de ez nem annyira művészi, mint emberi szempont. Nagyon fontos, hogy a közönség előtt le kell tudnod vetkőzetni önmagad, meg kell mutatnod az érzelmeidet, a lelked egy darabját, mert különben nem hisznek neked.
Mennyire nehéz ennyi minden mellett beosztani az idődet úgy, hogy pihenésre és a családra is jusson idő? Sokat kell logisztikázni?
Persze, nagyon nehéz, de ha az ember előre tud gondolkodni, akkor a megfelelő időpontban tud súlyozni a számára legfontosabb dolgokra.
Mennyire vagy olyan típusú ember, aki szeret időnként elvonulni a világ zajától? Szükséged van ilyen jellegű feltöltődésre is, vagy megőrülsz attól, ha két nap után nem nyúlhatsz a hangszerhez és alkothatsz valamit?
Szerintem mindkettő igaz rám. Ha naponta van egy-két órám magamra, akkor az már nekem elég. Az „én időben” szeretek megnézni egy filmet, olvasni, sportolni vagy akár gitározni.:-)
Hogyan látod most magad? Mennyire vagy elégedett és boldog a jelenlegi helyzetedben, s hogy érzed: merre tart most Pély Barnabás?
Boldog ember vagyok, viszont egy művész szerintem sosem teljesen elégedett, hiszen akkor nem lenne, ami előre vinné céljai felé. Mindig vannak újabb céljaim, és ez inspirál napról napra. Most például hamarosan megjelenik a harmadik B the First lemez, úgyhogy a nyári United és B the First koncertezések mellett készülünk az októberi A38-as hajón rendezett lemezbemutatónkra. Emellett szervezünk egy erdélyi és egy kisebb nyugat-európai turnét is.
Írta: Rosta N. Napsugár
Fotók: Nagy Istók Máté, Polyák Péter, Temesi Ádám
2015. november 15. 17:19