NEAL SCHON - Örvénylő melódiák fogságában
Június 22-én új instrumentális szólóalbummal örvendeztette meg rajongóit Neal Schon. A gitárvilág állócsillaga ezúttal egy grandiózus dupla lemez színpompás dalain keresztül tolmácsolta a gitár nyelvén megszólaló gondolatait az értő fülek irányába. Az amerikai sztárgitáros ismét régi kollégáival, Jan Hammer és Igor Len billentyűsökkel, illetve Steve Smith dobossal kollaborált, az együttműködés pedig újfent olyan invenciózus kompozíciók formájában öltött testet, melyek mindig is jellemezték Neal önálló produkcióit. A páratlanul dallamérzékeny gitáros az alábbi exkluzív mélyinterjúban mesél a Vortex album megszületésének körülményeiről, illetve a klasszikus Santana-felállás közelgő visszatéréséről, no, és természetesen a Journey jövőjéről.
Júniusban került a boltok polcaira kilencedik szólóalbumod, mely a Vortex címet kapta. Az album megírásakor mi jelentette számodra a fő inspirációt?
Tudod, az egész úgy indult, hogy összekötöttem az életemet azzal a nővel, akit mindig is szerettem volna magam mellett tudni, és ez roppant mód feltöltött pozitív energiával. Játszani akartam, tele voltam tűzzel, úgyhogy nekiálltam dalokat írni. Általában konkrét elképzelés nélkül szoktam belevágni a lemezkészítősdibe, mindig menet közben kristályosodik ki az irányvonal. Az első körben meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Steve Smith és Igor Len mikor tudnak a rendelkezésemre állni, majd amikor ez letisztult, kibéreltem egy stúdiót öt napra, és elkezdtünk dolgozni. A későbbiekben több alkalommal össze kellett jönnünk ehhez hasonló, rövidebb időtartamú stúdiózásokra, ami talán nem a legideálisabb, de nem volt más választásom. A Journey turnéit nem szakíthattam félbe csak azért, mert éppen szólóanyagot készítek, ennek viszont az lett az ára, hogy kissé hektikus módon foglalkozhattam vele. Végül majdnem két évig tartott, míg befejeztük az anyagot, ami talán nem is baj, mert így volt ideje érlelődni, kiforrni magát. Egyébként, az ötletek helyrepofozására van egy jól működő módszerem: vezetés közben, az autóban hallgatom oda-vissza, amin éppen dolgozom, mert törvényszerűen ekkor ugranak be azok a lényegi részek, melyek segítségével végleges formába tudom önteni a szerzeményeimet. A stúdióban aztán igyekszem a lehető legjobban elkapni a fonalat, ilyenkor olyan vagyok, mint a szörfös, aki élete hullámjára vár! (nevet) Összességében nagyon elégedett vagyok a lemezzel, úgy érzem, hogy sikerült rajta megvalósítanom azt, amit elterveztem. Széles látókörű, organikus anyag lett, sok ’70-es évekbeli hatással. Imádom azt a korszakot, és az akkor készült művészi ihletésű lemezeket, Hendrix, Miles Davis, és a Cream munkáit. Az első ötnapos felvételi időszak után már látszott, hogy nem fogok leragadni egyetlen iránynál, ugyanakkor abban a tudatban gyártottam a dalokat, hogy koncerteken is sütniük kell. Ennek érdekében meglehetősen agresszív játékmódra váltottam, ami oda vezetett, hogy még a finomabb megfogalmazású dallamok mögött is ott van ez az energikus attitűd.
|
A lemezt hallgatva én is azt érzem, hogy a Vortex egyike a legszerteágazóbb, legszínesebb saját munkáidnak, és leginkább a hasonlóan sokrétű Electric World albumodat juttatja eszembe. Te magad hogy látod ezt? Van ebben valami, ez a párhuzam sok szempontból megállja a helyét. Az Electric World egyébként egy érdekes lemez volt, rengetegen utálták, még az akkori kiadóm is! (nevet) A Higher Octave egy new age muzsikákra szakosodott cég volt, és egyszerűen nem értették, hogy mit akarok azzal az anyaggal. Ha jobban belegondolok, leginkább az akkori és a mostani hozzáállásomban lehet felfedezni hasonlóságokat. Az Electric World esetében éppúgy nem féltem addig feltérképezetlen területekre merészkedni, ahogy most sem, bátran kísérleteztem a legkülönbözőbb megoldásokkal, hagytam, hogy a világzene az ujjai köré csavarjon. Az Electric World dalai véleményem szerint maximálisan kiállták az idő próbáját, ez élőben is bizonyosságot nyer, újra és újra. Tervezel koncerteket szólóban erre az évre? Néhány nap múlva New Yorkban lesz egy fellépésem, Les Paul születésének századik évfordulója alkalmából kerül megrendezésre egy nagyszabású koncert, melyen rengeteg nagy gitáros lép majd fel. Annyian vagyunk, hogy mindenki csak 17 percet játszik majd! (nevet) Amikor erre a bulira elkezdtem felépíteni a zenekaromat, már az elején nehézségekbe ütköztem, mert Steve Smith nem ért rá, a saját bandája, a Vital Information kötelezettségei miatt. Ekkor felhívtam az egyik régi barátomat, Omar Hakimot, aki örömmel csatlakozott, és még azt is vállalta, hogy összerakja a csapatot. Időközben már kialakult a felállás, a sok gitár-rész okán egy másik gitárost is rendszeresítettünk. Erre mindenképpen szükség volt, mert én nem az az ember vagyok, aki aprópénzre váltja a hírnevét olcsó és igénytelen backing track-ek használatával. Noha nem ismerem a jövendőbeli társaimat, mert mind New York-iak, Omar szerint elképesztő zenészek, az ő szava pedig számomra garancia, úgyhogy, most elég izgatott vagyok! Lényegesen kényelmesebb ez így, mintha a nyugati partról kellene átcuccolnunk mindent. Omar mondta is, hogy nekem nincs egyéb dolgom, mint zúzni a gitáron! (nevet) |
 |
Ezen felül tervezem a további koncerteket, a Mascot kiadó fejével, Ed Van Zijl-lel már számba is vettük a lehetőségeket. Továbbra sem könnyű bármit is beilleszteni az időbeosztásomba, de jelenleg úgy áll a helyzet, hogy lesz egy mini-turném, ami Európa nagyvárosait érinti majd. Rendkívüli várakozással tekintek ez elé, mert igazából szólóművészként sosem turnéztam komolyabban a folyamatos elfoglaltságok miatt, de e lemez apropóján játszani akarok, ahol csak lehet. Ha egyetlen egyet kívánhatnék, az biztosan az lenne, hogy a napjaim legalább 48 órából állhassanak… (nevet) Ne érts félre, imádom a Journeyt, de rengeteg időmet elveszi, és akkor még ott a többi projekt. Most fejeztük be a következő Santana lemezt, amit az eredeti csapat készített, és Santana IV címmel jövőre fog megjelenni. Óriási dolog, hogy végre sikerült újfent összejönni Carlos-szal, és megvalósulhat az, aminek már réges-rég itt volt az ideje. Új menedzsmentet találtunk, és már szervezzük a Santana és a Journey közös turnéját. Micsoda koncertek lesznek, egész este a színpadon állhatok majd! Aztán turnézom majd külön-külön is mindkét alakulattal. Imádom ezt csinálni, pedig vannak olyan napjaim, hogy úgy érzem, túl sok ez. Ami lehet, hogy igaz is, de aztán mindig nagyon gyorsan elhessegetem a kételyeket… (nevet)
A So U című előző albumod még a Frontiers-nél jelent meg, A Vortex viszont már a Mascot kiadó számára készült. Mi volt az oka a váltásnak?
Mivel a Journey-vel anno a Frontiers-hez szerződtünk, adta magát, hogy az önálló munkáim is náluk jelenjenek meg. A So U album éppúgy jelentős támogatottságot élvezett náluk, mint az azt megelőző, szóval tényleg semmi okom a panaszra velük kapcsolatban, nagyon értik a dolgukat. Mindössze annyi történt, hogy megismerkedtem Ed Van Zijl-lel, a Mascot alapítójával az egyik NAMM Show alkalmával. Jó viszony alakult ki közöttünk, és amikor a Journey-vel legutóbb Európában jártunk, a londoni koncertet követően elmentünk együtt vacsorázni. Természetesen azonnal felmerült a közös munka lehetősége, engem pedig nem kellett sokat győzködni. Ha belegondolok, jobb helyen nem is lehetnék. Ez egy specifikus cég, a gitárvilág krémje az ő szárnyaik alatt tevékenykedik, és a mai, mostoha körülmények közepette is komoly üzleti sikereket könyvelnek el. Szerintem ez egészen elképesztő teljesítmény.
Áttérhetnénk a hangszereidre?
Hogyne. Ez a lemez hasonló eszközök segítségével készült, mint a The Calling. Abban az irigylésre méltó helyzetben vagyok, hogy a Fantasy stúdióban van egy saját kis raktáram, tele akusztikus és elektromos gitárokkal. A felvételeknél egy kézi huzalozású Bogner Shiva erősítőt használtam 2x12-es Bogner ládával, és számos különböző mikrofonnal.
 |
Valódi brown sound-ot akartam, ami nem pengeéles, hanem finom és erőteljes. Az effekteket a Fractal Axe Fx biztosította, ezt a cuccot már évek óta nyúzom, és nagyon elégedett vagyok vele, kiválóan működik együtt az erősítővel. Gitárok tekintetében számtalan Paul Reed Smith modell állt rendelkezésre, új, és kevésbé új szignált hangszerek, meg egy elég öreg McCarty. Szükség is volt rájuk a sok, egymástól elkülönülő tónus eléréséhez. Sokat játszottam az NS-14-esen és az NS-15-ösön, a Miles Beyond dalban viszont egy olyan McCarthy hallható, ami piezo hangszedővel bír. A Fendernél készítettek nekem pár különleges Stratocastert, mahagóniból, ragasztott nyakkal és Les Paul-jellegű menzúrával, ezeket szintén nagyon favorizálom, hallhatóak is több új dalban. Ugyan kicsit magasabb az alaptónusuk, mint a PRS-eknek, de van úgy, hogy ez kell. Az akusztikus gitárok közül egy csodálatos PRS-t és pár Taylort használtam, a basszusgitár-témákhoz pedig egy hathúros Ibanezt és egy öthúros Music Mant. Nem mondanám, hogy őrületesen tehetséges lennék basszusgitáron, viszont az elképzeléseim elég markánsak arra nézve, hogy mit szeretnék hallani. A célom az volt, hogy olyan basszus-sávokat hozzak létre, amelyek megfelelő kiindulópontot biztosítanak a szólógitár számára. Az utóbbi években előszeretettel játszol félig üreges testű elektromos gitárokon. Mikor kezdtél komolyabban kísérletezni az ilyen típusokkal? Gyerekkorom óta rajongok a semi-hollow konstrukciójú gitárok iránt. 12 éves voltam, amikor édesapám megvette nekem az első igazán jó gitárt, ami történetesen egy Gibson ES-335-ös volt. Szerelmes voltam a hangjába, ami nem csoda, hiszen az egyik legnagyobb mentorom, Eric Clapton ugyanezen a modellen kápráztatott el a Cream élő felvételein. Már akkor feltűnt, hogy mennyivel gazdagabb a hangzása, mint az SG-nek vagy a Les Paulnak. A Santana III album egyik dalában játszottam ilyen hangszeren, majd vettem egy nagyon régi 12 húros 335-öst is! Istenem, ahogy az énekelt! Az új gitároknál pontosan ezt a hatást szerettem volna elkapni, csak éppen singlecut-kivitelű, vastagabb testű kiadásban. Amikor elmentem Paulhoz Marylandbe a PRS gyárba, a kezembe nyomott egy jazzgitárt, ami fantasztikus hangzással büszkélkedett, viszont teljesen üreges testű konstrukció volt, rövid menzúrával, szélesebb, 15 inches testtel. |
Erre a gitárra kezdtük felépíteni a saját modellemet, ami aztán az NS-15 képében öltött testet. Paul hagyta, hogy beszálljak a tervezésbe, a gyárban egymás mellett ültünk a számítógép képernyője előtt, és közösen dolgoztuk ki a specifikációkat. A nyakat teljesen átvariáltam, a 15-ös test formáját és méreteit viszont egy az egyben alapul vettem, csak éppen fenyő tetőt illesztettem rá. A fenyő tető a nagy testen elképesztően meleg, telt hangot produkál, teljesen odavagyok érte! Az elsőként elkészült fekete példány rövid időn belül a legkedvesebb hangszeremmé vált, rengeteget játszom rajta. Ez az a gitár, ami a legotthonosabb érzetet nyújtja számomra. Annak idején sokat nyomultam ilyen nagytestű jazzgitárokon, amikor apám zenekarában pengettem…
Különleges hangszerek úgyszintén gyakran megfordulnak a kezeid között…
Épp az előbb töltöttem fel egy videót a Facebook-oldalamra, amit egy elég különös hangszerrel készítettem. Két éve a NAMM Show alatt összefutottam egy japán gitárépítővel, aki az Ibanez számára dolgozik. Tudod, én mindig olyan gitárok után kutatok, amelyek izgalmasak, jól szólnak, jól játszhatóak, és ellátnak kellő adag inspirációval, szóval, nem ’54-es évjáratú Les Paul-ok után futok. Ez a srác mutatott nekem egy kilenchúros szörnyeteget. Korábban is volt rá példa, hogy kevésbé tradicionális hangszereket használtam, hogy mást ne mondjak, az első héthúrosomat Steve Vai-tól kaptam ajándékba, amikor még a Bad English soraiban játszottam, és együtt turnéztunk a Whitesnake-kel. Nagyon dögös hangszer volt, rengetegszer hasznát vettem. Semmi problémám nem akadt azzal, hogy eggyel több húr van rajta, teljesen természetesnek vettem a dolgot. Amikor megláttam ezt a kilenchúros Ibanezt, minden bajom volt, annyira akartam, hogy el sem hiszed! (nevet) Végül megállapodtunk, hogy elviszem pár napra. Rögtön írtam rajta vagy 4-5 dalt, és nagyon nehezemre esett visszaadni, de a fickó megígérte, hogy csinál nekem egy másikat. Nemrég aztán ezzel jött vissza: „nem hiszem, hogy valaha is képesek leszünk még egy ilyen szintű hangszert építeni, ezért neked adjuk a prototípust.” (nevet) Nagyon boldog vagyok most emiatt, pedig a nyaka olyan, mint egy szörfdeszka, csak épp húrokkal. Állva nem is tudok rajta játszani... Nyilvánvalóan nem fogom túlzásba vinni a használatát, de roppant mód inspirál bizonyos modern irányok felé. Szerintem ez egészséges. Még Paul Reed Smith-nek is megmutattam, aki szintúgy elájult tőle!
A zenekarokra visszatérve, számíthatunk-e még stúdiólemezre a Journey-től?
Nem látom ennek akadályát, és igazából lenne is kedvem hozzá. Az egyetlen bajom, hogy az énekesünk, Arnel Pineda Manilában él, szóval elég komplikált összejönni vele. Már beszéltünk róla, hogy a következő turnén elkezdünk foglalkozni az új ötletek sorba rendezésével, és az is felmerült, hogy esetleg átköltözne a családjával San Diegóba. Ez lenne igazán jó, mert így repülővel mindössze félórányira lenne tőlem, és hatékonyabban dolgozhatnánk.
A Santana-újjáalakulás kapcsán eszembe jutott, hogy 1997-ben kihoztál egy lemezt az Abraxas Pool nevű formációval. Hogy is volt ez akkor?
Az én fejemből pattant ki, hogy hozzuk össze az eredeti Santana-felállást, természetesen Carlos-szal. Ő azonban nem mozdult meg akkoriban egy ilyen lehetőség iránt, jól érezte magát az aktuális csapatával. Ennek ellenére elkezdtük összerakni a lemezt nélküle, ami persze, hogy úgy szólt, mint valami Santana anyag, és ez kétélű fegyvernek bizonyult. Akkor már volt internet, és rengeteg rosszmájú megjegyzést kaptam, olyan képtelenségeket is, hogy kirúgtam Carlost a saját zenekarából! Miről beszéltek, emberek?! Végül befejeztük az anyagot, amire a mai napig büszke vagyok. Adtunk pár koncertet a nyugati parton, a projekt azonban hamvába holt, amikor John Kalodner a Columbia kiadótól felhívott, hogy új Journey lemezt szeretnének. Úgy voltam vele, hogy rendben, adok ennek még egy esélyt, ha már annyi évet a Journey-re áldoztam az életemből, de akkor Jonathan Cain billentyűs mellé térjen vissza az eredeti orgonistánk, Gregg Rolie is, akivel már a Santanában együtt játszottam, és komoly szerepet vállalt az Abraxas Pool zenekarban. A kiadó azonban jelezte, hogy egy ilyen összeállítást nem támogat, inkább a ’80-as évekbeli felállást próbáljuk meg rehabilitálni. Steve Smith-t viszont nem érdekelte az ügy, ezért bevettük Deen Castronovót, a frontember pedig Steve Augeri lett, és megcsináltuk az Arrival albumot. Akkoriban úgy éreztem, hogy többen neheztelnek rám a történtek miatt, de törvényszerű, hogy egyszer minden a helyére kerül. Szerintem a mostani újjáalakulás Carlos-szal a lehető legjobb dolog, ami történhetett!
www.schonmusic.com
www.journeymusic.com
Szöveg: Danev György
Fotók: Robert Knight, Marta Giannotti
2015. november 14. 18:29